1.

Nem dübörgött tovább a ház. Nem várt már a balatoni nyár. A rádió egyszerűen elhallgatott. El kellett hallgatnia a hír láttán.

Fülöp Márton meghalt.

Lesújtó volt. Egy 32 éves ember halála mindig az. Hát még azon a napon, amelynek eljöveteléért ő maga is sokat tett, ha betegsége miatt a konkrét selejtezősorozatban már nem is állhatott a válogatott rendelkezésére.

Fülöp volt az első olyan aktív korú sportoló, aki itt hagyott minket azok közül, akikkel több interjút is készítettem. Ilyenkor az újságíró is elgondolkodik és elkomorodik. Ráadásul Várhidi Pali bácsi halála miatt már egyébként sem volt könnyű az a hét. Tudtam, este bármi is lesz a meccs vége, meg kell szólalni. Úgy kell megszólalni, hogy Fülöp Mártont sem lehet kihagyni a történetből.
 

Az embernek hirtelen semmi kedve nem volt a (filctollal „megcímkézett”) Hungarian Retro Megamix 12-höz. Másfél napnyi utazás után lassan, de biztosan megérkeztünk célállomásunkra, Oslóba. El kellett foglalni a szállást, bepakolni, és aztán tovább indulni a városba. Hiába maradtam volna legszívesebben a hostelben a kezdésig, dolgozni kellett.

A szerző akkreditációs kártyája a norvég–magyar Eb-pótselejtezőről

Önző dolog, de fel-felvillant a kérdőjel: „Ha engem, szinte teljesen kívülállót így megfogott a hír, akkor mi lesz a válogatott tagjaival? Egyáltalán tudják? Hogyne tudnák, napjainkban aligha lehet elhallgatni egy ilyen hírt egészen késő estig.”  Elfogott egyfajta félelem. Aztán jött a dac gondolata. S csak reméltem, hogy a válogatott is dacos lesz az este. Norvégia ellen kell a jó eredmény, kell egy bravúr, már csak Fülöp Márton nyugalmáért is.

2.

Egészen tegnapig nem láttam a tévéközvetítést a norvég–magyar meccsről. Az ember azt hinné, egy ilyen mérkőzést nem lehet elfelejteni, ehhez képest meghökkenve néztem a monitort, „Te jó ég, ezek már a harmadik percben két góllal vezethettek volna!”

De nem vezettek. Király Gábor nagyszerű védéseket mutatott be. Aztán jött Kleinheisler László első nagy lehetősége, én meg már majdnem előre felugrottam. „Ja tényleg…” – dőltem vissza a székembe, miközben megint elfogott a nosztalgia. A norvég újságírók – talán előre megérezve valamit – sorra jöttek oda hozzánk, mégis hogyan kell kiejteni ennek a 21 éves, szinte a teljes ismeretlenségből előkapott vörös hajú srácnak a nevét. Még mi sem tudtuk jól!

Néhány perccel később viszont örökre a rossz kiejtéssel égett a tudatunkba. Megint egy jobb oldali már-már túlságosan is lelassuló kontra, Kleinheisler a tizenhatoson belül elmozog a védőktől, Németh Krisztián a bal kezénél felkocogó Elek Ákoshoz teszi a labdát, aki – amint kilép rá a norvég középső védő – az üresen helyezkedő Kleinheislerhez passzol, ő pedig…

No ezt már tényleg nem lehet elfelejteni! Még most is – s aztán másodszor, meg harmadszor is visszajátszva – felállt a szőr a karomon és beleborzongtam.

A magyar labdarúgás elmúlt tíz évének egyik legikonikusabb pillanata, ahogy a semmiből a válogatottba került újonc a gólját ünnepelve sprintel a szövetségi kapitány, Bernd Storck irányába, majd ugrik a nyakába úgy, mint a néhányéves unoka teszi a rég nem látott nagypapával.

Hirtelen minden bú, minden baj megszűnt létezni. Nagy szavak, de csak a futball volt. És az a gól.

„Még mi sem tudtuk jól, hogy kell kiejteni helyesen Kleinheisler László nevét” (Forrás: NS-Archív/Hegedüs Gábor)

3.

Másnap a dán éjszakában hajtott a kisbuszunk. Ömlött az eső, és némi csúszásban, 50-100 kilométerre járhattunk az aznapi szállásunktól. A megamix a CD-lejátszóban újra megállt.

„Túszdráma Párizsban. Terroristák legalább száz emberrel végeztek, amikor a Bataclan klubban, koncert közben a tömegbe lőttek. A város több pontján is robbantottak” – olvastuk a hírt.

Ismét ránk szakadt a világ. A norvégiai győzelem, Kleinheisler gólja néhány pillanatra egészen jelentéktelenné vált. Ott, a szakadó esőben, a dán autópályán csapott belénk a gondolat: a következő egy-két évben, ha lesznek is hasonló túrák, másként, máshogy kell majd szervezni. És akkor még mi lesz az Európa-bajnoksággal…

Már nem számított a szállás, csak legyünk otthon minél hamarabb, mielőtt a hajtóvadászat miatt esetleg a német határokat is lezárják. 

KORÁBBI ÍRÁSAINK  

ÖN JÖN!

Várjuk olvasóink hasonló személyes történeteit, a legérdekesebbeket megjelentetjük a Nemzeti Sport Online-on! A történeteket egy azokhoz kapcsolódó személyes emlékről készült fotó kíséretében az ahogymimegeltuk@gmail.com e-mail címre várjuk!

Szabó Áron: „Gascoigne piás nyolcas (volt), de vizesnyolcas soha!”

Farkas Péter: „No, kisfiam, hiába üvöltöztél, jönnek haza az aranylábúak!”     

Tisza Gábor: „Autogram? Majd később. Előbb egy közös kép!”   

Dr. Nagy Zoltán:   „Magyar-szovjet 0–6... Soha nem éreztem magam annyira egyedül!”     

Juhász Krisztián: „Cristiano Ronaldo azt sem tudta, honnan virrad”    

Zolnai András: „Az éj leple alatt szöktettek ki otthonról”     

Kun Zoltán: Fradi–Ajax ezerötért – életre szóló élmény  

Smahulya Ádám: Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs: „A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós: „A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István: „Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás: „Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

L. Pap István: „Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt: „Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"

Őri B. Péter: „Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”

Nagy Zsolt: „Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli” 

Ilku Miklós: „Az asztalon táncoltak, és azt énekelték, összetörünk mindent”

Tóth Anita: „Életemben először elpityeregtem magam”

Thury Gábor: Amikor egy újpesti is a Fradiért szorított

Csillag Péter: „Érzem a pillanat súlyát” – mondta Iniesta a Nemzeti Sportnak

Bodnár Zalán: Könnyes búcsú Tottitól Rómában

Huber Tamás: „Mi a fenét ér egy sportoló aláírása? Egy gyereknek rengeteget!”

Voleszák Gábor: „Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is” 

Somlóvári Dávid: „Szlovák–magyar: valami nagyon elpattant bennem” 

Pusztai Viola: „Vigasztalhatatlan voltam, órákon át sírtam”     

Rusznák György: „Üvölteni akartam...” – tíz magyar gól néma csendben      

Rácz Péter: Szomorú végjáték a Maggiore-tó partján 

Marosi Gergely: „Azt sem tudom, hol vagyok” – Zava és életem gólja   

Kun Zoltán: Hömpölygős gólöröm, kis szépséghibával  

Vincze Szabolcs: „Hiába láttam a saját szememmel, még másnap sem hittem el”

Kocsmár-Tóth István: Hogyan dobj fel egy Újpest–Vidit? Olimpiai arannyal!     

Thury Gábor: Balczót kísérve megindult a domboldal   

Szűcs Miklós: „Annál a kis papírdarabkánál nagyobb kincsem nem lehetett volna” 

Borbély László: „Fater mondta, a végén úgyis a németek nyernek. Fogadtunk”     

Vincze Szabolcs: „Olyan 2. félidőt magyar válogatottól még tévében sem láttam”    

Borbély László: Még a macska is táncra perdült – minden idők legnagyobb fordítása!