Nikolics Nemanja decemberben távozik a klubjától, s mindent megtesz, hogy emelt fővel búcsúzhasson (Fotó: Imago)

 

– Nagy a baj?
– Attól függ, honnan nézzük – felelte érdeklődésünkre Nikolics Nemanja, a Chicago Fire támadója.

Nikolics Nemanja
Született: 1987. december 31., Zenta (Jugoszlávia)
Posztja: támadó
Válogatottság/gól: 27/5
Klubjai profi játékosként: Barcs (2006–2007), Kaposvölgye (2007), Kaposvári Rákóczi (2008–2009), Videoton (2010–2015), Legia Warszawa (lengyel, 2015–2016), Chicago Fire (egyesült államokbeli 2017–)
Kiemelkedő sikerei játékosként: 2x magyar bajnok (2011, 2015), magyar Szuperkupa-győztes (2011), magyar Ligakupa-győztes (2011), 2x lengyel bajnok (2016, 2017), Lengyel Kupa-győztes (2016)
Egyéni elismerései: 3x magyar gólkirály (2010, 2014, 2015), lengyel gólkirály (2016), amerikai gólkirály (2017), az év magyar labdarúgója (2017), magyar Aranylabda (2017)

– Nézzük először onnan, hogy a hét közepén kiestek a kupából, rá­adásul a másodosztályú St. Louis ejtette ki önöket.
– Ez jókora csalódást jelentett. Főleg azok után, hogy tavaly a US Open Cup elődöntőjéig jutottunk. Reméltem, hogy idén megnyerhetjük, sajnos tévedtem. Nem szépítem, a második ligás vetélytárs ellen illett volna továbbjutnunk. Meg is volt rá minden lehetőségünk, ám a helyzetkihasználással hadilábon álltunk. Nem arról volt szó, hogy nem akartunk, vagy ne vettük volna komolyan a meccset, egyszerűen megvertük magunkat. Öt perc alatt kaptunk két gólt, onnantól fogva szaladtunk az eredmény után. Szépítettünk, ahogy azonban az ilyenkor lenni szokott, a St. Louis kapusa élete formájában védett. A klub korábban négyszer nyerte meg ezt a sorozatot, tudom, a szurkolóknak is fontos lett volna, hogy ötödször is elhódítsuk a kupát. Már csak ezért is dühít, hogy nem sikerült.

– Elhallgatta, hogy a gól legalább az ön nevéhez fűződött. Ami azt illeti, láttam a mérkőzésről készült összefoglalót, mit ne mondjak, furcsa pályán játszottak.
– Nem akartam ezt felhozni, nehogy bárki is azt higgye, hogy mentséget keresek a kudarcra. Tudni kell, a St. Louis pályája a nagy esőzés miatt alkalmatlanná vált a játékra, ezért kénytelen volt máshová elvinni a meccset. Az még hagyján, hogy műfüvön játszottunk, de egy amerikai futballcsapat arénája adott otthont a találkozónak. Annyi vonal volt a pályán, amennyit legutóbb az iskolai füzetben láttam. Meg is zavart. A gólt büntetőből szereztem, de mint utóbb kiderült, nem oda tettem le a labdát, ahova kellett volna, hanem egy ponttal hátrébb, így tizenegy helyett tizenkét méterről találtam a kapuba.

– Legközelebb is onnan végzi el a tizenegyest?
– Ha valaki garantálja, hogy ugyanúgy a bal felső sarokban köt ki a labda, akkor igen. Komolyra fordítva: a kupakiesés után nem maradt más hátra, mint a bajnokságban kárpótolni magunkat, illetve a drukkereinket.

– Nehéz ügy?
– Egy pontra vagyunk a rájátszást érő hetedik helytől, a helyzetünk tehát nem reménytelen. Az alapszakasz felénél tartunk, nem is lehet más célunk, mint bejutni a playoffba. Két és fél éve futballozom Amerikában, így tapasztalatból mondom, hogy a java most kezdődik. Láttam már olyat, hogy a Seattle fél távnál a mezőny végén kullogott, aztán meg sem állt a döntőig. Pillanatnyilag nem ábrándozom arról, hogy be­jutunk a fináléba, de ha mentálisan és fizikailag rendben leszünk, a rájátszást elérhetjük. És ott már bármi megtörténhet... A kérdés az, milyen hamar állunk talpra a St. Louistól kapott pofonból.

– Ha jól sejtem, a szerdai találkozó után nem kímélték önöket a chicagói kollégák.
– Jól sejti, ám ez benne van a pakliban. Aki vereséget szenved egy alacsonyabb osztályú csapattól, annak el kell viselnie a kritikát.

 
Búcsú blues – Thury Gábor jegyzete

– Nemrég önt is „megtalálták”, azt vetették a szemére, hogy sorra puskázza el a helyzeteit.
– Erre azt tudom felelni, hogy akkor aggódnék igazán, ha nem kerülnék helyzetbe. A labdarúgás íratlan törvénye, hogy helyzetet csak az tud kihagyni, aki odakerül. Félreértés ne essék, a kritikusoknál sokkal jobban bánt engem, hogy nem vagyok minden helyzetből eredményes. Én lennék a legboldogabb labdarúgó a világon, ha százszázalékos lenne a hatékonyságom. Igaz, ilyesmivel még Lionel Messi vagy Cristiano Ronaldo sem dicsekedhet, holott mindketten klasszisokkal jobb játékosok nálam. Tetszik, nem tetszik, a futballra is igaz, ami az életre: egyszer fent, máskor lent. Van, amikor a kapufáról a fejemre pattan a labda, onnan meg a gólvonal mögé, és van, amikor minden kifelé vágódik. Az első itteni évem nagyon jól indult, egymás után jöttek a gólok, mígnem beütött a ménkű: kilenc meccsen át nem lőttem gólt, a góllövőlistán is visszaestem az elsőről a harmadik helyre. A folytatás talán ismert: a gólcsend megtört, és végül a gólkirályt megillető trófea is az enyém lett. Abban az időszakban sem voltam ideges, most sem vagyok az. Mindig is a kemény munkában hittem, ezekben a napokban sincs ez másként. Tudom, hogy előbb-utóbb megint jönnek majd a gólok.

– Azt is tudja, hogy a legközelebbi gólja hányadik lesz Fire-mezben?
– Az ötvenedik.

– Ha már húsz percig számoltam, legalább kicsit töprenghetett volna rajta...
– Egy támadó általában tisztában van azzal, hogy hány gólnál jár. Büszke vagyok arra, hogy itt tartok, egyebek mellett azért, mert amíg a Vidiben és a Legia Warszawában – a két csapat stílusa miatt – el lehetett várni tőlem a gólokat, a Chicagóra nem a mindent elsöprő támadójáték a jellemző. A két és fél év alatt szerzett negyvenkilenc gólommal mégis bizonyítottam, hogy olyan gárdának is a hasznára válok, amely nem a bajnoki címért küzd. Ha kívánhatnék valamit, nyilván az lenne, hogy a következő fordulóban, a Real Salt Lake ellen szerezzem meg az ötvenedik gólomat, és ha egy mód van rá, az három pontot érjen. A Fire jelenlegi helyzetében azonban a győzelem sokkal fontosabb, mint az én sikerem, úgyhogy azzal is megelégszem, ha gólpasszt adok. A viccet megint csak félretéve: az első évemben megannyi egyéni elismerésben volt részem, most jobban örülnék annak, ha a csapatom jutna messzire.

– A gólkirályi cím nem is érdekli?
– Az mindig érdekel. Minden meccsre úgy megyek ki, hogy gólt akarok rúgni. Meglehet, némelyek már unják, de minden idény előtt kijelentem, gólkirály szeretnék lenni. Ötször már voltam, de hatodszor is az akarok lenni. Aztán hetedszer is. Persze, ha valaki előttem végez, az illetőnek szívből gratulálok. Majd összeszorítom a fogam, hogy legközelebb már nekem gratuláljanak.

Milliók helyett ingyen
Nikolics Nemanja 2017 januárjában lett a Chicago Fire játékosa: miután búcsút intett a Legia Warszawának, hároméves szerződést írt alá az MLSben szereplő klubhoz. Azóta 86 mérkőzésen lépett pályára – éppen ennyi meccset játszott Lengyelországban. A 31 esztendős támadó értéke emelkedett, amióta Amerikában futballozik: amíg a transfermarkt.de adatai szerint a Chicago hárommillió eurót fi zetett érte a Legiának, most négymillióra becsülik a játékjogát. Következő klubja igencsak jól jár vele: mivel decemberben lejár a szerződése, egy centet sem kell fizetni érte.

– Ahogy hallgatom, lassan visszavonom az első kérdést. Nincs nagy baj.
– A hozzáállásommal biztos nincs. Szégyellhetném is magam, ha lenne. Csodálatos családom van, a feleségemért és a három gyermekért teszek mindent, értük hajtok napról napra. Nekik is szeretnék örömet szerezni a gólokkal és a győzelmekkel.

– A bajnokságból még fél év van hátra – mint ahogyan a szerződéséből is. Korai afelől érdeklődni, hogy mi lesz télen?
– Őszintén?

– Amióta ismerem, őszinte volt.
– Úgy tűnik, nem lesz folytatás. A menedzserem, Filipovics Vladan nemrég itt járt, és találkozott a klub vezetőivel. A végén a legnagyobb barátsággal álltak fel az asztaltól, ugyanakkor abban a tudatban, hogy bár korábban szó volt róla, a decemberben lejáró megállapodást nem hosszabbítjuk meg. Vagyis a dolgok jelenlegi állása szerint a télen elköszönök a Chicagótól.

– Bántja, hogy nem marasztalják?
– Egyáltalán nem. Sokat kaptam a klubtól, de úgy érzem, én sem maradtam adósa. Remek a viszonyom Nelson Rodríguez sportigazgatóval, illetve Veljko Paunovics vezetőedzővel, nekik is köszönhető, hogy az itteni pályám csodásan alakult. A jó kapcsolatunk a kölcsönös bizalmon alapszik, ahogyan ők egyenesek hozzám, én is az vagyok hozzájuk. Ez így korrekt. Talán mondanom sem kell, a hátralévő fél évben mindent megteszek, hogy emelt fővel búcsúzhassak.

– Azt hiszem, felesleges feltenni azt a kérdést, hogy mi lehet a következő állomás.
– Azért tegye csak fel.

– Budapesttől hatvan kilométerre igazolna? Ja, és nem Hatvanba...
– Székesfehérvár hatvannégy kilométerre van. Tartom magam ahhoz, amit korábban mondtam: nálam a Vidi elsőbbséget élvez.

– Vajon Fehérváron is így gondolják?
– Ezt nem tudhatom. A Vidi az első, de nem aggódom a jövőm miatt, vannak más opciók is. Még az sem zárható ki, hogy egy-két évig külföldön maradok. Hála az égnek, jó géneket örököltem, sérülés miatt nemhogy meccset, edzést sem kellett kihagynom az elmúlt két és fél évben. Ez is azt mondatja velem, hogy ha nem harminckét, hanem harmincnégy esztendősen térek vissza az NB I-be, akkor is lehet még egy-két jó idényem.

– Ha Kovács Zoltán, a Vidi sportigazgatója holnap felhívná, mit tenne?
– Felvenném a telefont.