Előfordul, hogy nem te vagy a leggyorsabb, nem te vagy a legerősebb, legmagasabb, nem is fejelsz kimagaslóan jól, a rúgótechnikád sem olyan, mint David Beckhamé, a cselezőkészséged pedig meg sem közelíti Ronaldinhóét, ám legtöbbször mégis hőssé válsz a csapatodban.

Mert van egy olyan tulajdonságod, amilyennel kevesen büszkélkedhetnek: megérzed a gólszagot.
Ez olyan képesség, amit tanulni nem lehet. Ha a labda a beadás után a rövidre érkezik, akkor te oda robbansz be, ha áthullik a hosszúra, onnan bólintod a hálóba. S ha lecsorog a lövés a kapusról vagy a védőről, akkor is eléd gurul a labda, időnként pedig egy kósza bomba a hátadról pattan a kapuba. Néhány szép gól, sokkal több csúnya, de mind ugyanolyan értékes és fontos, s a legjobbak közé emel.
Írásom főszereplőjére, Nikolics Nemanjára minden fenti állítás igaz.

A délvidéki Zentáról induló támadó három különböző bajnokságban lett gólkirály, minden együttesében a szurkolók kedvence volt, ami érthető, hiszen eredményessége a csapata eredményességét is jelentette.

Amikor Magyarországra került – viszonylag alulról –, a Barcs és a Kaposvölgye együtteséből kellett felküzdenie magát, s a kaposvári lépcsőt megmászva érkezett 2010-ben a Videotonhoz, ahol eleinte nagyon meg kellett harcolnia a csapatba kerülésért André Alvesszel és Sitku Illéssel, akik szintén gyakran megrezgették a hálót. Aztán első számú gólfelelős maradt, akit még Torghelle Sándor vagy a jelenleg a Portóban futballozó Zé Luis sem tudott elhomályosítani, háttérbe szorítani, ezekből a személyes versenyfutásokból mindig „Nikó” jött ki jobban, egyszerűen azért, mert több gólt szerzett, mint aktuális riválisa.

Ilyen játékosból azért már akadt néhány a Video-ton történelmében. Elsőként természetesen Szabó Józsefről kell beszélni, aki nem véletlenül volt UEFA-kupa- és magyar gólkirály (igaz, válogatott egyszer sem). A piros-kékek legendás együttesének centere tényleg állandó életveszélyt jelentett a tizenhatoson belül, az esetek nagy többségében ballal, de jobbal is sokszor talált a kapuba, a fejjátéka átlagon felüli volt, ezzel azt is kompenzálta, hogy a futóversenyekből nem mindig ő került ki győztesen. Aztán egy évtizeddel később, a kilencvenes évek sztárjává Horváth Ferenc – a fehérváriaknak örökre csak „Ferike” – vált, aki 18 évesen, vasággyal együtt is cirka 70 kilósan érkezett a Vidibe a Honvédból, ahol annak ellenére nem kellett, hogy az ifibajnokságban gólkirály lett.

A Fejér megyei klubban meg első számú gólvágó, aki a valaha élt egyik legnagyobb magyar lesipuskás csatárként szomorította az ellenfelek életét, és még arról is híres volt, hogy imádott akrobatikus mozdulatok után gólt szerezni.

Ebbe a vonulatba tökéletesen beleillik Nikolics. A szorosan vett szakmai indokokon kívül főleg azért, mert Szabóhoz és Horváthhoz hasonlóan emberileg is tökéletesen alkalmas volt szerepe betöltésére. Adottságaikat mindhárman tökéletesen ki tudták aknázni, köszönhetően alázatuknak, akaratuknak és becsvágyuknak. Főleg utóbbi tulajdonság nagy hajtóerő, mert ha egy támadó nem akar folyamatosan gólt szerezni, gólkirály lenni, és ha bizonyos mértékig nem egoista és önző, hosszú távon kiemelkedni sem képes. Azon túl, hogy az említett csatárok rendre a legeredményesebbek közé tartoztak, a csapat-
érdeket sem tévesztették szem elől, és folyamatosan güriztek, mert tisztában voltak vele, hogy nem a leggyorsabbak, nem a legerősebbek, nem is ők cseleznek a legjobban, és a lövésük sem szaggatja ki a hálót. Ezért a mezőnyben a munkájukra, a kapu előtt meg a hetedik érzékükre kellett hagyatkozniuk, amellyel elnyerték a szakmai vezetőség, valamint a szurkolók szimpátiáját is.

Nagy szerencsének tartom, hogy mindegyiküket ismerhetem. Szabó József az edzőm volt, és amikor beszállt közénk néha egymás közti játékban, nem lehetett elvenni tőle a labdát, plusz jó szokásához híven minden helyzetből gólt szerzett. Sőt, amikor korábbi korosztályos társaim a Veszprém NB III-as csapatába igazoltak, és pályára léptek a fehérvári városi kispályás bajnokságban is, egy ízben 16 gólos vereséget szenvedtek Józsi bá veteránokból álló együttesétől; a gólok több mint felét volt mesterünk szerezte.

Horváth Ferinek rengeteg alkalommal szedtem a labdát, és egy-egy gólörömnél még talán a nyakába is csimpaszkodhattam – ma már ilyenért biztosan eltiltanának egy labdaszedőt, de legalább „sárga lapot kapna”, olyan szigorú a szabályozás. Aztán ifistaként egyszer-kétszer játszottam a felnőttek ellen, így testközelből tapasztaltam, miként csap le egy-egy szituációban.

Nikolics Nemanjával újságíróként hozott össze a sors. Őt kifejezetten azért szeretem, mert mindvégig emberi tudott maradni, akkor is, amikor mesterhármast szerzett, és akkor is, amikor beállt egy néhány fordulóig tartó gólcsend. Futballhitvallásáról nekem is sokat beszélt interjúkban, sohasem rugaszkodott el a földtől, amikor szaladt a szekere, mert tudta, lesznek ínséges idők is, amikor a góltalanság miatt esetleg kikezdik.

Örömmel olvasom manapság is, hogy Lengyelországot, Amerikát megjárva egyetlen pillanatra sem adta fel ars poeticáját, és töretlenül bízik magában, nagy valószínűséggel következő állomáshelyén sem marad adós a gólokkal. Nikoliccsal kapcsolatban egyébként is kevés hiányérzete lehet az egyszerű, a labdarúgást szerető földi halandónak. Egyrészt sohasem menekült a kihívás elől, és képességeinek megfelelően tökéletesen építette fel a pályafutását, mindig akkor és úgy váltott, ami mind szakmailag, mind anyagilag a legmegfelelőbb volt neki, nem véletlenül könnyezték meg furcsa búcsúját Fehérváron (lejárt a szerződése, a Vidi egy lyukas labdát nem kapott érte, amikor elment) és Varsóban is, a minap pedig a Chicago Fire drukkerei posztolták tele a közösségi oldalakat szép üzenetekkel.

Ugyanakkor a válogatottbeli szereplése nem kerek történet, de a milliónyiból kevés futballista mondhatja el magáról, hogy minden úgy sikerült neki, ahogy eltervezte.

Ha engem kérdeznek: nem volt szerencséje a magyar nemzeti együttessel. Ő pontosan olyan típusú csatár, akinek az fekszik, ha csapata támad, mögötte pedig olyanok szerepelnek, akik képesek kiszolgálni őt és kontrollálják a játékot. A magyar válogatott elmúlt néhány évtizedében kevés olyan igazán fontos mérkőzésre emlékszünk, amikor mi tartottuk volna nyomás alatt az ellenfelet, amikor meccsenként húsz-harminc alkalommal jutott volna játékkal veszélyes zónába a labda, márpedig Nikolics ott mozog otthonosan.

Adottságai epizódszerepre kényszerítették, a mindenkori szövetségi kapitány pedig vagy a gyengébb ellenfelek ellen dobta be, vagy amikor égett a ház, bár lehet, hogy szerencsétlenségére nem találkozott azzal a szakemberrel, aki a neki ideális stílust, játékrendszert kialakította volna. S mivel Nikolics nagy valószínűséggel már nem tér vissza a válogatottba, sohasem tudjuk meg, mi lett volna, ha folyamatosan bizalmat kap, ha többször a neki ideális szerepkörben bizonyíthat. A számunkra emlékezetes 2016-os Eb-n azért ott lehetett, mi több, Izland ellen ő adta a gólpasszt, amivel nagyban hozzájárult, hogy továbbjutottunk a csoportból.

Vannak olyan nemzetek, amelyek mindent odaadnának egy olyan típusú gólszerzőért, mint Nikolics, nálunk nem kamatoztathatta azt a tudást, amelyet megtanulni nem lehet – a gólérzékenységet. S a jelek szerint a téltől sem láthatjuk itthon, hiszen a Fehérvár és közte megfeneklettek a tárgyalások, így újabb országot vagy földrészt hódíthat meg.

Nem lesz nehéz dolga csapatot találni, egy gólvadász mindig kincsnek számít. Mi pedig abban reménykedünk, hogy néhány hét múlva Walesben lesz a magyar válogatottban olyan játékos, aki megérzi, hová csorog a védőről a labda, és dicsőséget szerez a honi futballnak.