Sallói Dániel az MLS bajnoki címére pályázó Sporting Kansas City vezéregyénisége (Fotó: Reuters)

„Látom a képeken, hogy ott a család apa focimeccsén Izraelben, ott vagyok én is, de nem emlékszem rá sajnos. Kicsi voltam, négyéves, amikor abbahagyta a futballt. Családi sztori, és rémlik is, hogy egy mérkőzés után vagy csak az utcán, nem is tudom, a Beitar-szurkolók körbeveszik, ajnározzák, ölelgetik apát. De én megijedtem, sírva fakadtam, azt hittem, bántani akarják.”

„Egy plázában történt, többen odajöttek autogramot kérni, beszélgetni. Fogtam Dani kezét, de sokan voltak, nem tudtam rá figyelni, és szegény rémülten sírni kezdett.”

„Anyu szülei a Balaton mellett éltek, így amikor apa Izraelben futballozott, anya hazajött, hogy a világra hozzon engem a siófoki kórházban. Siófok a szülővárosom, de nem kötődöm hozzá igazán. Szeretem a Balatont, ha ott vagyok – főleg a nyári szünetben –, időnként eszembe jut, hogy itt születtem. Az első néhány évben ott éltünk, ráadásul apa ott is kezdte el a sportvezetői karrierjét, később költöztünk Dunakeszire. Hivatalosan sohasem éltem a fővárosban, mégis igazi pesti srácnak tartom magam.”

„Amúgy nem is Siófokon, hanem Balatonvilágoson éltünk. Mindkét gyermekünk nyáron született – ha szezon közben érkeznek, kint szült volna a feleségem, hogy együtt lehessünk. A lányom világra jötténél jelen voltam, Daninál is így terveztük, de megszületett, mire hazaértem Izraelből. Akkor is olyan gyors volt, mint most a pályán… Egyébként az elején szögezzük le, csak mert a családtagok is ezzel jönnek: nem én erőltettem, hogy futballista legyen. Inkább az édesapám, Dani nagyapja mondogatta a születésétől, hogy ebből a fiúból jó játékost kell csinálni, hogy öröklődjön a családban a foci. Persze én sem voltam ellene, de úgy tartottam, csinálja azt, amihez kedve van, abban támogatjuk.”

„Siófokon voltam először futballedzésen – és aznap azt hittem, utoljára. Ötéves lehettem. Máig nem tudom, miért, valami nagyon nem tetszett, és sírva jöttem le a pályáról életem első edzése közben. Mondtam anyuéknak, én ezt nem akarom, nem szeretem.”

„Így volt, nem tudtuk, mi baja Daninak, és hónapokig, évekig nem ment utána fociedzésre. Ez is mutatja, nem én erőltettem, hogy futballozzon.”

„Teniszezni kezdtem, szerettem is, de aztán egyik napról a másikra azt is abbahagytam. Ne kérdezze, hogy miért! Fura gyerek lehettem.”

„Még Balatonvilágoson kezdett teniszezni, és abban is nagyon ügyes volt. Hívott az edzője, hogy »gyere, mutatok valamit: nézd, ütöm a labdát Daninak, ő meg kétkezes fonákkal, bumm, vissza keresztbe, ahogy kell, tökéletesen. Először azt hittem, csak véletlen, ezért többször is odatettem neki a labdát, de minden alkalommal két kézzel, keresztbe adta vissza. Ekkora gyerektől, aki életében először fog ütőt, én még ilyet nem láttam«, magyarázta.”

„Apa Újpesten lett klubigazgató, én Dunakeszin kezdtem el az általános iskolát, és a suli csapatában fociztunk. Teca néni volt az edzőnk, egyszer országos döntőig jutottunk a diákolimpián. Jó társaság volt, szerettem a fiúkkal bandázni, és a szünetekben meg suli után mindig fociztunk. Máig a legjobb barátaim egyike Balogh Máté, aki az Újpest kölyökcsapatában futballozott, és mindig agitált: »Dani, gyere le velem edzésre!«”

„Dani ügyes volt a sulicsapatban, de még nem akartuk naponta behordani Dunakesziről Újpestre. Balogh apuka addig unszolt, amíg egyeztettünk egy meccset az UTE korosztályos együttese és a sulicsapat között. Az UTE simán nyert tíz-kettőre, de azt a kettőt Dani rúgta. Az UTE-serdülő edzője mondta is nekem, hogy le kellene hozni a fiút edzésre.”

Apa és fia meccs után – az újpesti mezben pihenő Dani kezében kóla helyett izotóniás ital…

„Így kerültem Újpestre, és utólag visszatekintve, sok szempontból jó volt ez nekem. Nem mi voltunk a legerősebb csapat a korosztályos bajnokságokban, emiatt nagyon sokat tudtam játszani. Ha elvisz egy erősebb akadémia, talán jobb társak között edzhettem volna, de feleennyit sem játszom a bajnokikon, márpedig szerintem ez kell a legjobban a fejlődéshez.”

„Nem tartottam fontosnak, hogy akadémián nevelkedjen, sokkal inkább azt, hogy állandó játék- és fejlődési lehetőséget kapjon, s az UTE tökéletes választás volt. Azt viszont az első napoktól mondogattam: »Akármit érsz is el, azt vágják a fejedhez, hogy azért jutottál idáig, mert az apád tol előre! Nekem is ezt mondták sokáig, te is megkapod, de sohase foglalkozz ezzel!«”

„Tizenöt lehettem, amikor Györök Tamás, apa jó barátja lett az edzőm. Amíg a többiek megnyúltak, megnőttek, megerősödtek, én kicsi maradtam. Most is vékony vagyok, tiniként még inkább az voltam – nem tudtam érvényesülni, állandóan csere voltam. Akkor játszottam a legkevesebbet. Apa visszatért a klubhoz vezetőként, semmiből sem állt volna szólnia: »Hadd játsszon kicsit többet a gyerek!«”

A családi barát, Pisont István hívta meg később Danit az ifiválogatottba

„Fel sem vetődött bennem, hogy szóljak! Én is láttam, hogy »gizda«, Tamás is mondta, hogy le van maradva, de ha utoléri a többieket, játszik majd a »gyémánt«. Ma is így hívja. Meg aztán, elég régen benne vagyok a futballban, sok butaságot hallottam – hogy apuka fizet az edzőnek, anyuka meg kedves hozzá, ezért játszik iksz és nem ipszilon. Nem mondom, hogy nem fordulhat elő ilyesmi, de aki ezt csinálja, két embert biztosan becsap: magát és a gyerekét. Olyan nem létezik, hogy valakit eltoljanak a szülei az NB I-ig úgy, hogy a játéklehetőséget kikönyörgik vagy megveszik az ifiedzőtől. Kizárható, kidob a rendszer, ha nem vagy arra alkalmas, csak szülői pénzzel, befolyással nem lehetsz profi labdarúgó. Egyszer-egyszer lehet segíteni, hogy az esélyt kapjon a gyerek, de azt, hogy éljen is vele, nem lehet megvenni. A gyereknek kell megküzdenie a helyéért, meggyőznie az edzőt, hogy bízhat benne. Évekkel később felhívott Pisont István, hogy behívná Danit a korosztályos válogatottba, mit gondolok erről? Neki is azt mondtam: »Trezi, játszottunk együtt Izraelben, kedveljük egymást, de csak akkor hívd be, ha száz százalékig biztos vagy benne, mert nem szeretném, ha a barátságunkra kennék. Miattam semmiképpen. Ráadásul szerintem nem tart még ott a gyerek.« Szerinte meg igen, válaszolta. Behívta, és neki lett igaza. Dani bent ragadt az ifiválogatottban. Ő már akkor látott benne valamit, amit én még nem.”

„Utáltam így felnőni! El is mondom, miért. Apa minden meccsemen ott volt, de nem a többi szülővel ült, hanem egyedül állt a sarokban. Talán nem akarta hallgatni a többieket a futballról, az aznapi meccsről, a saját gyerekéről, nem tudom. Külön volt mindenkitől. És mindent látott, amit csináltam. És mindenről volt véleménye. A meccs után beültünk a kocsiba, és elkezdte: »Emlékszel, amikor így jött a labda, vagy az volt a helyzet? Így kellett volna, arra kellett volna beindulni, át kellett volna venni!« Szinte minden mozdulatomat analizálta. Nagyjából az értékelés öt százaléka volt dicséret, a többi arról szólt, mit csináltam rosszul – a legtöbbször sírva fakadtam. Kicsi voltam, még nem fogtam fel, mekkora segítséget kaptam tőle abban az időszakban.”

„Kegyetlenül hangzik? Lehet. A futball gyakran egyéni játék, főleg utánpótlásszinten. Néha odajöttek hozzám Dani edzői azzal, hogy mit szólsz a csapathoz? Szerintem nem hitték el, amikor azt mondtam, bocs, az eredményt sem tudom, én csak Danit néztem, senki mást. Jó, ez talán túlzás, de csak rá figyeltem, azt néztem, mit csinál jól és mit nem. Azt ma is mondom neki: rohamtempóban kell fejlődnie, nincs idő, gyorsan pörög a karrier. Mögötte jönnek a még fiatalabbak, edzeni, erősödni kell, megtalálnia a saját stílusát, azt fejlesztenie, amiben igazán kiemelkedő lehet, ami a különbséget jelenti, ha valakinek döntenie kell közte és a riválisa között.”

„Apa nevetve emlegeti, hogy fizetnem kellene neki azért, amennyit segített nekem. Hogy nélküle is futballistává váltam volna? Jó kérdés. Bízom magamban annyira, hogy azt mondjam, igen, a tehetségem elvitt volna valameddig. De így, hogy naponta vele voltam, biztos vagyok benne, hogy sokkal többet kihozott belőlem. Amint a meccsek után hazaértünk, mentem anyuhoz panaszkodni: megint leszidott, csak kritikát kaptam tőle. A mai napig anyu jelenti a várat nekem, hozzá bármikor mehetek. Szerintem ő volt két tűz között: tudta, hogy apa jót akar nekem, engem vigasztalt, ha ez a szándéka mégis kiborított. Annak, úgy emlékszem, nemigen örült, amikor a ház falánál gyakoroltunk. Apa mögém állt, a falhoz dobta vagy rúgta a labdát a hátam mögül, a visszapattanót meg át kellett vennem úgy, hogy ő már lökdösött, zavart. Máskor be akartam csúszni a meccsen, de nem sikerült – én nem foglalkoztam vele, ám amint hazamentünk, apa fellocsolta a kertet, hogy na, gyere, megmutatom, hogyan kellett volna. És amíg a többiek pihentek a meccs után, én csúszkáltam a labda után. Vagy azt mondta, tessék százat dekázni a labdával, utána jöhetsz ebédelni. Tiltakoztam, hogy éhes vagyok, fáradt vagyok – nem baj, mondta apa, sokszor fáradtan kell megnyerned a meccset. Egy gyerek csesztetésnek veszi ezt, lázadtam is ellene, úgy éreztem, nem szeretem őt, ugyanakkor akartam százat dekázni. Miatta. Meg akartam mutatni neki, hogy képes vagyok rá, ki akartam vívni az elismerését. Azt akartam, hogy büszke legyen rám. Ez az érzés máig elkísért, neki is játszom, motivál, hogy boldog és büszke legyen miattam.”

„Hiszem, hogy a fejlődést fel lehet gyorsítani, ha a tehetség egyéni figyelmet, posztspecifikus tanácsot, állandó elemzést kap. Danival hasonló poszton játszottam, a stílusunk is hasonló. Nekem annak idején mindenre magamtól kellett rájönnöm, amivel sok időt veszítettem, elég későn futottam be. Visszagondolva: fizetnék is az ilyen mentorálásért… Két edzőmre emlékszem vissza, akik alapvetően határozták meg a stílusomat. Az ETO-ban Győrfi László szólt rám egyszer edzésen a tizenhatoson belüli egyik passzom után: »Mit csinálsz? Vérbeli támadó a tizenhatoson belül az anyjának sem adja le a labdát!« Ez nagyon megragadt bennem. Néha egoistának, önzőnek kell lenni, egyéni sportolónak a csapatjátékban. Ezután első gondolatom mindig a lövés volt, sokkal többet lőttem kapura, jöttek a gólok. Azután visszatértem Fehérvárra, ahol Burcsa Győző lett az edző, és néhány tréning után félrehívott: »Salec, te olyasmit tudsz, amit nem lehet megtanítani. Jó érzéked van a helyzetbe kerüléshez, jókor, jó helyen vagy a kapu előtt, de van egy kis baj… Fogalmad sincs, mit kell csinálni az adott helyzetben, nincs tudatos döntésed, márpedig a kapu előtt az a legfontosabb, hogy gyorsan jó döntést tudj hozni.« Onnantól hetente kétszer kint maradt velem, és végigvettük a lehetséges variációkat. Adta be a labdát jobbról, balról, indított mélységből, és sulykolta, ha innen jön a labda, és így mozog a kapus, ide lődd, ha onnan, akkor oda. Ezer szituációt átvett velem, ma már tudom, mekkora segítséget adott. Rátaláltam a saját játékomra. Ezt mind át akartam adni Daninak, hogy ne kövesse el azokat a hibákat, amelyeket én elkövettem, és felgyorsuljon a fejlődése. Sokat tanul még a saját tapasztalataiból is. Dani most huszonkettő, én huszonnyolc évesen tartottam ott fejben, ahol most ő.”

„Tizenöt éves lehettem, amikor már éreztem, felfogtam, amit apa mond. Hogy csatár vagyok, mindig legyenek céljaim, nem fontos, ha öt góllal vezetünk vagy vezet a ellenfél, és már csak öt perc van hátra a meccsből, végig koncentrálnom kell, mert muszáj gólt rúgnom. Ma is úgy érzem, ahogy magyarázza a jeleneteimet, legszívesebben a bőrömbe bújna, és úgy mutatná meg, mit kellene tennem a pályán.”

A Sallói család büszke Danira, aki a Sporting KC-nél nemcsak Németh Krisztiánnal, hanem a sajtóval,
a szurkolókkal, a gyerekekkel is megtalálta a közös hangot (Fotó: Gary Rohman)

„Ott vagyok benne. De hangsúlyozom, nem én erőltettem. Amikor elém állt, hogy márpedig ő a Real Madridban akar futballozni, akkor azt mondtam, rendben, de felsorolom, mit tegyen azért, hogy a lehető legjobb legyen, ő pedig álljon bele, és tegyen meg mindent az álma megvalósításáért. Amit én átéltem a futballkarrierem alatt, abból ő is meríthetett. Hogy miként kell az edzésre, a meccsre felkészülni, mit és mikor egyen mérkőzés előtt, hogyan kell pihenni előtte és utána, satöbbi. Nekem gyerekkorom óta verseny az életem – mindenből versenyt csinálok, ha két autóval vagyunk a városban a nejemmel, akkor is hajt, hogy ki ér haza hamarabb… Dani gyerekként egyszer azt kérte, apa, dartsozzunk, de ne számoljuk – látod, mit csináltál a gyerekkel, mondta a feleségem. Bennem egy világ omlott össze – ne számoljuk?! Akkor mi értelme? Megijedtem, hogy nem lesz jó versenyzőtípus, mert nem kereste a kihívást – de lehet, hogy csak ellenem utált játszani. Igaz, soha, semmiben nem engedtem nyerni, úgy véltem, úgyis eljön az idő, amikor legyőz, és annak lesz valódi értéke. Lehet, hogy túlzásba estem. Mégis azt mondom, egy sportolót a verseny, a kihívás visz előre. Egy csatárt különösen. Az igazi támadó ötgólos hátránynál és előnynél is ugyanúgy törekszik a kapu felé – hajt a gólért. Daniéknak az újpesti ifiben volt egy tizenhét meccses nyeretlen szériájuk, figyeltem, hogyan reagál rá, a vereségekbe belehalt, de ha az egyéni céljait elérte a meccsen, minden hétfőn jókedvűen, optimistán ment edzésre, és ebből láttam, megvan a belső motivációja, jó versenyzőtípus lesz.”

„Amikor először kijöttem az Egyesült Államokba, megváltozott a kommunikációnk. Ugyanis apa nem látott, meg kellett várnia, hogy válaszolok a kérdésére: mi volt a meccsen? És miután magamtól elmondom a hibáimat, hogy szerintem mi volt rossz, ő is reálisabban adott tanácsot – egyszerűen arra volt utalva, amit tőlem hallott, nem arra, amit maga is látott. Valahogyan természetesebb, felnőttesebb lett a kapcsolatunk, már nem csesztetésnek vettem, amit mondott, hanem segítőkészebbnek éreztem a tanácsait. Sokkal inkább megmutatja ma már az érzelmesebb oldalát. Ha egyedül vittem a kapusra a labdát, de rávetődött, már mondta: én is kihagytam így annak idején, aztán kipróbáltam ezt, így vettem át, arra toltam, másfelé indultam, nekem működött, próbáld ki te is… Volt az az elhíresült videós eset, amikor el akartam csavarni a labdát a hosszú sarokba, de nem sikerült, azonnal küldött harminchét videofelvételt hasonló szituációval, nézd csak, ők hogyan csinálják. Én meg tudtam, hogy jól tudom, megy ez nekem, csak éppen aznap nem sikerült, ezért tiltakoztam. Majd amikor a következő meccsen éppen úgy rúgtam gólt, nevetve mondtam: »Látod, apa, nem kell a videó, megy ez!« Ma már csendben bevallhatom: megnéztem az összes felvételt, amit küldött.”

„Néha Dani talál egy-egy felvételt a neten, amelyen én rontottam el valamit, és vigyorogva küldi: »Apa, miről beszélsz, hát te is kihagytad a ziccert!« Persze együtt nevetünk, de mindig az a vége: látod, ez és ez volt a hiba, tanulj belőle, te már ne kövesd el, ha hasonló helyzetbe kerülsz, jusson eszedbe, nekem miért nem sikerült. Amikor kiment Amerikába, az kemény időszak volt mindannyiunknak, hiszen a cserediákprogram miatt egy évig nem lehetett látogatni, és ő sem jöhetett haza. Aggódtunk, mert csak tizenhét éves volt, de remekül megoldotta, gyorsan beilleszkedett, feltalálta magát. Naponta beszélünk, az elektronikus eszközök segítségével olyan, mintha együtt is lennénk, de ez csak virtuális kapcsolat, főleg az édesanyjának hiányzik az ölelés.”

Sallói Dánielben mindig benne van a gól az MLS-meccseken (Fotók: Imago)

„A nővérem, Anna a legjobb barátom. Egy év van köztünk, nagyon szoros a kapcsolatunk. Nemrég járt kint nálam, és beleszeretett az Államokba, most azon ügyködünk, hogy ő is kijöjjön, nagyon örülnék neki. Kamaszként megbeszéltük, hogy külön bandázunk, de aztán rendre együtt buliztunk, és a társaságaink összeolvadtak. Panka mindig mondja, ha tetszik nekem valamelyik barátnője, majd segít felvenni vele a kapcsolatot, de fordítva nem így van: én nem akarom, hogy a barátaim közül válasszon párt. Nem tudom, miért, de így érzem.”

„A futballban a marketing, a kommunikáció rengeteget számít. A gyerekek figyelik a szüleiket, mintákat tanulnak akaratlanul is. Dani is figyelt, sok mindent úgy tanult meg, hogy észre sem vette, de ma visszaköszön a játékában, a viselkedésében. Amikor együtt néztünk meccset, s a jobbról érkező beadást befejelte a csatár, de a bal oldalra futott ünnepelni, már dünnyögtem is: a gólpasszt adóhoz kell menni, meg kell köszönni, adja be legközelebb is. Láttuk azt is, hogy akárki rúgott gólt, először David Beckham ért oda hozzá, elérve ezzel, hogy az összes fotón rajta legyen, ez is kellett, hogy bekerüljön a köztudatba – ő is ott volt, amikor a gól született. Amikor a Manchester United Budapesten játszott, biztonsági őrök kísérték Cristiano Ronaldót a csapatbuszhoz, senkit sem engedve a közelébe. Én utánaszóltam: »Cristiano, egy fotót a gyereknek!« Megállt, félretolta a gorillákat, visszasétált, és mosolyogva pózolt, majd aláírta a fotóját. Gyakran szóba kerül ez a pillanat, az, hogy egy sztárnak hogyan kell viselkednie a szurkolókkal, a gyerekekkel, hogy mindig a média rendelkezésére kell állnia. Daninak sohasem mondtam, de hallotta, ha értetlenkedtem, hogy a játékosoknak nincs megtakarításuk, felélik az összes pénzüket. Otthon pufogtam ezen, és ma mit látok: Dani már Gyirmóton félretette a fizetése felét, nemrég pénzügyi tanácsadót keresett kint, hogy mibe érdemes fektetnie, hogyan használhatja észszerűen a keresetét… Amikor kint voltunk nála, láttuk, milyen a kapcsolata a szurkolókkal, a klubvezetőkkel, az edzői stábbal, a társaival, a médiával – nagyon boldogok vagyunk, hogy így megy neki a játék, de talán még büszkébbek vagyunk arra, hogy mennyire szeretik és elismerik kint, hogy a gyerekként látottakat, hallottakat profivá válva felhasználja, okosan alakítja a jövőjét a pályán és azon kívül is.”

„Fantasztikus élmény volt, amikor a szüleim végre ki tudtak jönni hozzám. Szeretem, ha ott vannak a meccsemen, nem mindig könnyű egyedül, ennyire messzire lenni az otthontól. A múltkor azt mondta apa: »Fiam, büszke vagyok rád.« Amikor gólt rúgtam, meg is írta, és anya is üzent: »Nagyon örültünk, boldogok vagyunk, apa megkönnyezte.« Nocsak, gondoltam, apa semmiféle könnyezést nem említett…”