Előre jelzem, ez nem egy Dzsudzsák Balázst ostorozó írás lesz, vagy legalábbis jórészt nem.

Ha nem is egy országot, de a labdarúgást kedvelő magyar lakosság csaknem egészét tartotta lázban az ősszel, hogy a nyírlugosi születésű futballista visszatér-e még a magyar válogatottba, vagy azzal a döntéssel, hogy a hosszas nyári vajúdást követően az al-Ittihad Kalba csapatához szerződött, kiírta magát a mindenkori szövetségi kapitány – jelenleg Marco Rossi – noteszéből. A választ a Nemzetek Ligája csoportkörének utolsó két fordulója előtt megkaptuk, Dzsudzsák Észtország ellen csereként, a finnek ellen kezdőként, ráadásul csapatkapitányként jutott szóhoz.

Ha engem kérdeznek, tökéletesen egyetértettem Rossi döntésével, a magyar foci jelenleg nincs olyan helyzetben, hogy egy Dzsudzsák-szintű játékosáról könnyedén lemondjon, és ha nem is annyit és olyan minőségben, mint korábban, de szerepeltetni kell – azzal a feltétellel, hogy a támadó is elfogadja: karrierjének alakulása miatt 31 évesen vélhetően már csak részfeladatok megoldására alkalmazzák, és ellenfél-, valamint taktikafüggő a bevetése.

A válogatott legutóbbi két mérkőzésén néhány tanulság azonnal levonható volt Dzsudzsákkal kapcsolatban: bármikor elsülhet a bal lába, öt-tíz méteren még meg tudja verni ellenfelét, pontrúgásai aranyat érhetnek, mentalitása – amelyet gyakran ér jogtalan kritika – pedig átragadhat a társakra is.

Azért érdemes az árnyoldalra is rávilágítani: messze van attól a fizikai állapottól, amelynek köszönhetően Európa egyik ismert és elismert szélsőjévé vált, gyorsasága sokat kopott, talán nem véletlen, hogy a szövetségi kapitány a finnek ellen beljebb húzta a vonal mellől, és amolyan árnyékékként szerepeltette.

Az, hogy Dzsudzsák eddig jutott, nyilvánvalóan következik pályafutása alakulásából, emiatt manapság rendkívül divatos belerúgni, egy epés vagy humorosnak szánt rosszindulatú kommentben burkoltan elküldeni a fenébe. Bizonyosan mindenki annak örülne, ha a magyar futball mögöttünk álló évtizedének legismertebb figurája még most is a Premier League vagy a Bundesliga valamelyik csapatában száguldozna a bal szélen fel s alá, de karrierje másként alakult; egy ideig valószínűleg rossz döntéseket hozott, óhatatlanul belekerült egy spirálba, ennek betudhatóan pedig nem is volt minden szempontból megfelelő választási lehetősége.

Speciel még ma is beleborzongok, amikor a legnépszerűbb videomegosztó oldalon megnézem, hogy Dzsudzsák kilenc évvel ezelőtt miként intézi el a többek között Luis Suárezzel felálló Ajaxot. A PSV akkori egyik legnagyobb csillaga két káprázatos gólt lőtt, de nekem az a pillanat tetszik, amikor a bal oldalon egy nagyszerű labdaátvétel után faképnél hagyja védőjét, aztán egy megkerülős csellel átjut a másikon, a végén pedig társa higgadtan a kapuba passzolja a centerezését. Az akkori Dzsudzsák ezt betonbiztosan tudta, legnagyobb erényének a kiváló rúgótechnikán kívül az számított, hogy a bal szélen még egyszerű labdavezetéssel is gyorsabb volt a jobbhátvédnél, beadásai pedig a legtöbbször életveszélyt jelentettek. Repertoárja Hollandiában folyamatosan bővült, egyre többet cselezett a jobb lábára, amikor az oldalvonal mellől lövőhelyzetet keresve középre húzott, és a „támaszkodóval” is egyre inkább hatékonynak bizonyult. Csodálkozik valaki, hogy a PSV sztárjaként már angol, olasz és spanyol klubokat emlegettek vele kapcsolatban?

És a vágyaink – ne vegyük el tőle: valószínűleg az ő vágyai is – teljesültek volna, ha a sporttörténelem egyik leggyorsabb felemelkedését, majd bukását bemutató dagesztáni egyesületnek, az Anzsi Mahacskalának a tulajdonosa, bizonyos Szulejman Kerimov nem akkor gondolja úgy, hogy összerak egy olyan csapatot, amely Bajnokok Ligája-győztes lehet, és kezdi el klubjához csábítani a Roberto Carlos-, Samuel Eto'o-, Jurij Zsirkov-szintű sztárokat. Bármilyen furcsa, adódott egy olyan sorsdöntő pillanat, amikor úgy tetszett, a busás fizetés mellett sportszakmai szempontból is előnyös lehet az Anzsiba szerződni – a pech az, hogy Dzsudzsák elé is ebben a pillanatban került oda a dagesztáni egyesület mesés ajánlata. Amikor a szélső szignója a szerződésre került, hajója jéghegynek ütközött, léket kapott, és elkezdett süllyedni. Az elmúlt években többször is lehetőség volt a sérülést – ha nem is az eredeti állapotnak megfelelően – helyrepofozni, a szakemberek azonban csak toldozták-foldozták a lyukat, így a szivárgás miatt a hajó egyre mélyebbre került. Dzsudzsák keleten ragadt. Az égtáj országainak labdarúgóklubjai között sok a tehetős, amelyek tulajdonosai könnyedén fizették ki a magyar játékos borsos árát, könnyedén utaltak át hatalmas összegeket, s mivel az orosz, a török és az arab világ bajnokságai – okkal – kiesnek a magyar futballszerető közönség látószögéből, maradt a hazánkban oly' jellemző irigység, a labdarúgással megkeresett vagyon felemlegetése. Ha kikapott a magyar válogatott, a legkönnyebb volt Dzsudzsákon élcelődni, ha meg neki köszönhetően nyert, az természetes volt.

A kedves futballszerető közönség gyakran elfelejtette, hogy azon a poszton, amelyen ő szerepel, nehéz vezérnek lenni, a vonal mellett ritkábban van a labda, mint a centrumban, és erősen társfüggő a teljesítmény; nagy a baj, ha nincs kitől labdát kapni, vagy éppen nincs kinek adni. Dzsudzsákban egyébként sem volt meg soha az a szintű kreativitás, amelynek legnevesebb poszttársai – a példa kedvéért Arjen Robben, Franck Ribéry vagy Eden Hazard – nem voltak híján, sőt éppen ezért nem nyújtott kiugró teljesítményt tükörszélsőként, azaz amikor jobb oldalról ballábasként kellett indulnia. S bár Ribéry és Robben is idősebb Dzsudzsáknál, fizikailag topon vannak, köszönhetően annak, hogy a világ egyik legjobb csapatában és legerősebb bajnokságában futballoznak, így esélyük sincs a leépülésre. Keletről azonban a legritkább esetben lehet sikeresen visszatérni az európai elitbe, aki néhány évet lehúz Kínában vagy az arab világban, olyan deficitet halmoz fel, amely szinte kezelhetetlen, éppen ezért az öreg földrész nagy klubjai már nem érdeklődnek iránta, emiatt a visszatérés is szinte lehetetlen.

Nagyon örülnék, ha Dzsudzsák Balázs egyszer, akár pályafutása végeztével őszintén beszélne döntéseinek miértjéről, az előtte kinyíló vagy éppen bezáruló kapukról, mert ha valamit hiányolok még pályafutásával kapcsolatban, az az, hogy sohasem derült ki, mit miért választott: milyen indokok vezették el Dagesztánba, 2016-ban miért nem került a Herthába, vagy amikor az idén belekapaszkodhatott volna az utolsó szalmaszálba, és szabad játékosként visszatérhetett volna Európába, miért nem tette?

Direkt nem írok az anyagiakról, mert csak a világnak ezen a felén divatos olyan szinten a másik zsebében turkálni, ahogy mi tesszük, és ha valaki úgy dönt, hogy még akkor is a jobb fizetést választja, ha az adott környezetben nem tud prémiumteljesítményt nyújtani, tökéletesen megértem. Higgyék el, Dzsudzsák senkit sem kényszerített, hogy egy zsák pénzt fizessen neki, csak meghallgatta az ajánlatokat, és választott. Ha valaki úgy gondolja, hogy ő nem ér annyit, mint amennyit keres, a mindenkori klubjának a tulajdonosát hibáztassa.

Az ördögi kör lassan bezárul, és visszaérünk oda, hogy Dzsudzsák Balázst továbbra is az Arab Emírségekből hívhatja be a kapitány, ahol azért viszonylag ritkán van olyan gyors döntéshozatalra, fizikai párharcok megnyerésére kötelezve, mintha mondjuk Németországban futballozna. Félő, hogy az immár 98-szoros válogatott már sohasem fut le meccsenként tízszer lendületből az alapvonalig, és nem tekeri a „kiflit” a center fejére, azonban rutinja és néhány felejthetetlen tulajdonsága – rúgótechnika, helyezkedés, megfelelő ritmusváltás – segíti abban, hogy hasznos tagja legyen a nemzeti együttes keretének.

S ha még vezérré is elő tudna lépni, az lenne az igazi bónusz.