Van, amikor egy mozdulaton múlik, hogy – menny vagy pokol. Például Kocsis Lajos esetében. Az istenáldotta, ám önsorsrontó futballzseni 1975. április 16-án lett kegyvesztett – egyetlen pillanat alatt. A Wales elleni Európa-bajnoki selejtező első félidejének végén „már mindenki az eredményjelző óráját nézte, amelyen kigyulladt a 45. percet jelentő villanykörte is, amikor Kocsis rossz sarkazása után Griffith átadásával James a jobb oldalon elfutott az alapvonalig, beadott, és a túlsó ötös sarkán álló Toshack nagy nyugalommal az üres kapuba továbbította a labdát”. A walesiek vezettek, meg is nyerték a meccset (2–1), s Kocsis lett a bűnbak. Egyszer még szerepelt a válogatottban, ám Kutas István MLSZ-elnök a sarkazást nem bocsátotta meg, el is érte Baróti kapitánynál, hogy ne is gondoljon a Bp. Honvéd klasszisára, aki aztán klubjában is kegyvesztett lett, az pedig szintén a bosszú része volt, hogy csak az NB II-es Gyulában folytathatta.

 
Hertha: Az első labdaérintés a magyar játékosok nagy deficitje – Dárdai

Egy mozdulat, egy rossz érintés – ezzel telt be a pohár, ami Dárdai Pál jóvoltából jutott az eszembe. A Hertha karakteres mestere a magyar futballról szólva állítja, hogy a magyar játékosoknak a legnagyobb deficitjük az első labdaérintés. Az Indexnek adott interjújában egyértelművé tette, hogy „ha háromszor hozzá kell érni, már nincs lehetőség egy jó és fontos passzra, oda a helyzet”. Az időveszteséget pedig könyörtelenül kihasználja az ellenfél.

Az igazán jó játékosok – Dárdai Kroost és Modricot említi – érzik a labdát, ezért fenn van a fejük, uralják mozdulataikat. Már az első érintéssel előnybe kerülhet csapatuk. Dárdai „szűkülő térről és időről” beszél, amihez már nyolc-tíz esztendősen hozzá kell szoktatni a gyerekeket, természetesen játékosan, hogy vérükké váljon a gyorsaság, magától értetődővé a labdabiztonság.

Nem először emelem meg a kalapomat a Hertha mestere előtt, meggyőződésem, hogy most is rátapintott a lényegre. Mert ahogy látom honfitársaimat a pályán, úgy érzem, meglehetősen nagy figyelmet kénytelenek fordítani arra, hogy szelíd legyen a labda. Nem természetes, nem magától értetődő a mozgásuk. Ráadásul igyekeznek könnyedek, lazák lenni, úgy érzik, nagyon jó futballisták, ám a látszat fenntartásához meglehetősen sok időre és energiára van szükségük. Ami máris bizonyítja Dárdai megállapítását az első érintés fontosságáról.

Az első érintést én kiterjesztem az első benyomásra, az első élményre, hiszen nem mindegy, hogy a gyerek mivel szembesül először a sportból. Hogy személyes emlékkel kezdjem, annak idején az intézetben egy szép nyári napot végigfociztunk, elkezdtük reggeli után és folytattuk a csendes pihenőt követően egészen vacsoráig. Élveztük, élveztem, de rettenetesen elfáradtam. Takarodó előtt büszkén panaszkodtam a nevelőtanárnak, hogy olyan izomlázam van, hogy az csak na, mire Rezső bácsi foghegyről odavetette: „Ami nincs, annak nem lehet láza”. Az elégedettségem egy csapásra odalett, nem beszélve az önbizalmamról. Továbbra is mindenem volt a mozgás, de valami eltört bennem. Miközben Rezső bácsi egyszerűen csak jópofa, vicces akart lenni.

Jelentősebb következményei persze nem voltak az esetnek, legalábbis nálam, aki tehetség híján egyébként sem vihettem sokra később. Maradt a mozgás igénye és szeretete, nekem ennyi elég volt. Ugyanakkor más a helyzet azoknál a gyerekeknél, akikben ott a talentum. Akik életkoruknál fogva bíznak a felnőttekben, szentírásként fogadják el, amit mondanak.

Például a szüleik. Akik többnyire főszereplők abban, hogy a gyerek teljesíthessen a család, otthon, sport háromszögben. Nem mindegy, milyen útravalóval látják el edzésre, meccsre menet és egyébként is. Rengeteg, de a megengedettnél jóval több esettel találkoztam, ami inkább riasztotta, bénította a srácot. Például a teljesítménykényszer közbejöttével, amikor a mama, a papa csak száz százalékot fogad el csemetéjétől, kívánalmaik meghaladják az edzőét. A hiba elfogadhatatlan, következménye letolás, emelt hang, tiltás, büntetés. A gyerekben pedig szorongás.

Talán a legrosszabb, amikor a szülő a saját egykori álmait plántálja át az utódra, azt szeretné, ő legyen az, aki valóra váltja őket. Mindenáron. És akkor még nem beszéltem arról az indíttatásról, amely arra épít, hogy az élsport ma már üzletnek sem rossz, így, ha a kölyök viszi valamire, a családi kassza is megtelik.

Mondhatjuk, mondjuk is, hogy a tinédzsereknél még nem az eredmény a fontos, de roppant kevés az olyan mester, aki elsősorban pedagógus, s nem megfellebbezhetetlen szaktekintélyként tekint magára. Annyi mentségük persze van, hogy hiába szajkózzák a vezetők is, a nevelés a legfontosabb, az eredménytelenség mindig jó ok arra, hogy kiebrudalják őket.

És akkor még nem beszéltünk az edzők és a szülők viszonyáról. A mama, a papa nagyon hamar úgy érzi, mindehhez legalább annyira ért, mint a tréner, ennek hangot is ad a vérmérsékletének megfelelően. Kiindulva persze abból, hogy az ő csemetéjének a csapatban, a csoportban főszerepet kell kapnia. Ha a klub igénybe vesz némi családi segítséget is (utazás a versenyekre, szerelésvásárlás), nehéz határozottan visszautasítani a beleszólást. Mindenesetre a két fél esetleges csatája, rosszabb esetben háborúja hat a gyerekre, ha úgy tetszik, a feszültség, a hangos szó, a csetepaté is lehet első érintés.

Ugyanakkor sohasem tudható, mi marad meg a gyerekben – hosszú távon. Megesik, hogy az tesz helyre benne sok mindent, amire nem is gondol senki.

Reisz Gábor filmrendező (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan; Rossz versek) egy régebbi interjúban büszkén hangoztatta, hogy a „labda” volt az első szava, ami nyilván szintén „érintés” következménye, további fejlemény pedig, hogy igyekezett a közelében maradni, így lett vízilabdázó: „Az Újpest akkortájt nyert meg mindent, az aranycsapatuk végigverte az egész világot. Benedek, Dala Tamás, Vincze Balázs, Gál András, Szabó Zoltán, döbbenetesen erős csapatot alkottak, ikonok voltak számomra. Benedek Tibit hatalmas tisztelet övezte, de azt láttam, hogy ez a fickó egyáltalán nem egy sztáralkat. A medence szélén úszkált le-föl minden meccs előtt. Nekem nagyon tetszett, hogy nem tűnt központi figurának, mégis valahogy látszott, hogy ha ő nincs a csapatban, akkor az egész nem úgy működik. Ez teljesen ámulatba ejtett. Világos volt, hogy elképesztően intelligens fickó, aki egyáltalán nem egy dumagép, nem egy nagyarcú karakter. Ha utólag belegondolok, ez a típus hozzám is közelebb áll...”

Az elsők egymásra épülnek tehát, forrásuk számtalan lehet. De hogy visszatérjek Dárdai Pálhoz, azt mondja, ha a játékostól az első érintésnél elveszik a labdát, másodszor még próbálkozik, de ha abból sem lesz semmi, inkább elbújik, alibizik. Ha viszont sikerül az első, a második, sőt, láss csodát, a harmadik is, akkor megjön az önbizalma, egy-egy cselre is vállalkozik, magabiztossága átragad(hat) a többiekre, jó lesz a csapat hangulata a pályán. „Kikerekedik egy jó fíling” – ahogy Dárdai fogalmaz.
Nehezíti a helyzetet, hogy még az akadémiai képzés előtt kellene eljutni odáig, hogy a kicsinek természetes legyen, hogy ott van előtte, mellette a labda, a társának érezze. „Az első labdaérintés fontos és érzékeny limit. Ezt a hátrányt már az akadémiákon is rendkívül nehéz eltüntetni” – ez is Dárdai, aki persze könnyen beszél, hiszen kisgyerekkorától nem volt más vágya, csak az, hogy futballista legyen. Ezért aztán labdával jött, labdával ment, minden szabad pillanatot felhasznált arra, hogy ura legyen a mozdulatainak.

Hogy akadnak-e ma ilyen gyerekek, nem tudom, de sejtésem szerint igen. A műfaj fonákja, hogy csak utólag lehet okos az ember. Ha Dárdaiból nem válik az, aki, aligha lenne érdekes, hogy mi kötötte le már kisgyerekként. De nem véletlenül kell hallgatni rá, mi több, meghallani, amit mond, például igazán reménykeltő axiómáját: „A labda az egyedüli, ami konkurálhat a kütyükkel.”

Legyen igaza.

Ebben is.