Kibogarásztam a magyarfutball.hu honlapon, hogy volt olyan korszaka a magyar labdarúgásnak, amikor a Házfelügyelők II csapata a BLSZ III. osztályának 6. csoportjában szerepelt.

Két megjegyzésem lenne: ezek szerint valóban olyan szórakoztató volt a futballunk – hála persze a Puskás Ferenc nevével bearanyozott generációnak –, hogy egyetlen szakma sem engedhette meg azt a csúfságot, hogy ne verbuváljon csapatot (mindjárt kettőt vagy akár négyet is), illetve annyi szorgalom és tettvágy is volt a labdarúgást szervezők körében, hogy mai szemmel nézve is irigylésre méltó mennyiségű bajnokságot működtessenek egy igencsak keserves korszak sodrásában.

Ráadásul a házmesterek nem is focizhattak annyira rosszul, mert az 1949–1950-es kiírásban a tizenhat csapat között tizenkilenc pontot gyűjtve a kilencedikek lettek, a gólarányra (akkor még nem különbséget adtak meg a tabellán) viszont nem lehettek különösebben büszkék, ugyanis a 29:77 azt sejteti, hogy nagy gond lehetett – a söprögetéssel. Azt persze okkal kérdezhetik: ha a BLSZ III-ban küzdött a Házfelügyelők II, akkor vajon milyen kategóriát képviselhetett a Házfelügyelők, s ne csodálkozzunk, hogy egy osztállyal feljebb, a BLSZ II 3. csoportjában vitézkedtek. Szintén jól, ugyanis a főcsapat a „kettőhöz” hasonlóan úgyszintén kilencedik helyen végzett, de a „fakónál” mívesebb gólarányt, 64:59-et produkált, s mellé 34 pontot gyűjtött. A cselek, gólok, helyezések bűvölete mellett az (is) érdekes kérdés, vajon milyen lehetett a meccs- és a csapatnívó, és legfőképpen jártak-e a gyakran oly házsártos házmesternék szurkolni férjuruk bajnokijára.

Az utolsó, a klasszikus időket megtestesítő házmesterünk a Haller téri kocka alakú házsoroknál Béla bá volt, aki ráadásul a Népsporttal feküdt és kelt, mi több, hétvégente bebarangolta az összes budapesti földes és salakos pályát, és ő nyilván tudott volna sok mindenről beszélni, ám sajnos már jó néhány éve nem hallgathatom, pedig úgy érzem, most megint olyan bugyrába merültem a „magyarfocinak”, amely kapcsán elképesztő mennyiségű sztorival gazdagodhatnék az öreg által. E személyes információ híján, mielőtt továbbszőném a gondolatmenetet, muszáj kicsit leragadnom az ötvenes évkezdet BLSZ III-as csapatainál, ugyanis csodálatos mesét regélnek a klubnevek – tessenek csak figyelni: Marabu, Mazalán, Magnezit, Kisiparosok, Fegyvergyári Spárta II, Városi Lakásépítők, Egyenruházati NV II. A Házfelügyelők II mellett a Marabun (harmadik, azaz feljutó lett!) akadt meg a szemem, mert nagyapám ködbe vesző emlékezései alapján egy füstszűrő nélküli cigarettára, s így egy dohánygyári csapatra tippeltem, ráadásul pikánsnak tetszett, hogy éppen az ötvenes években szponzorált társaság vegyen részt a focibajnokság (munkás)osztályában, de ez a tipp teljes tévedés volt. A Marabu a következő évi sorozatban már elvtársiasabb névvel szerepelt: Vegyigép és Radiátor. S hogy akkoriban nem volt kivételezés, arra példa, hogy a BLSZ III 4. csoportjában játszó Shell SC egy év múlva már Olaj Lombik II-ként nevezett. Ha még jobban képbe helyezzük a régi idők fociját, az is sokatmondó adat, hogy a magyar labdarúgás hatodik osztályában csak a fővárosban kilenc csoport volt, és mindegyikben tizenhat egylet küzdött. S ha már itt tartunk... Elnézést, de csak nem állom meg, hogy – tovább böngészve az adatokat – ne idézzek még néhány csapatnevet: Rákosi Vasutas, Óbudai Fehérítő, Áll. Színház, Hírlapterjesztők, Bőripari Dolgozók SE IV (íme tehát, a bőrös szakmában érdekelteknek volt negyedik számú futballcsapata is), Szeretetkórház, Fémtömegcikk (acélos brigád lehetett, simán bajnok lett), Nyomorékok (a korszak morbiditása felsőfokon, a csapat a huszonnyolcból tizenöt meccset lejátszva utolsó lett nulla ponttal, tíz szerzett és kilencvennégy kapott góllal).

Szeretnék hinni abban, hogy a Házfelügyelők II még évekig szerepelt a BLSZ bajnokságban (egy kilencedik helyezett csapat nehogy már megszűnjön, s éppen a focink aranykorszaka előtt!), de fájdalom, az egyetlen, itt kiragadott idényen kívül más historikus adatot nem találtam, s valójában már idáig is úgy jutottam el, hogy ifjabb korom álomklubja, a Húsos SE korszakait lapoztam vissza az archívumban (a ferencvárosi csapat 1947-ben a válogatott ellen is játszott edzőmeccset, ráadásul tolerálhatónak nevezhető 8:0-ás vereséget szenvedve). Az alaptörténet ugyanis éppen a Húsossal simulna hozzá a jelen futballjához: annak idején ugyanis egy-egy tehetséges játékosnak, de még egy rutinosabb góllövőnek is kiugrási lehetőséget adott a IX. kerületi fociklub szerelésében küzdenie, míg manapság már azt is fintorogva fogadjuk, ha valaki az élvonalból „lemegy” a másodosztályba – ahogy mondani szokás, focizgatni. Holott éppen a magyar labdarúgás értékei miatt lenne bölcsebb örülni annak, az NB II kezd mind érdekesebbé válni – hogy manapság ez néhány klub izmosodó (anyagi) háttere miatt történik így, édes mindegy, de megkockáztatom, néhány szegmensében már így is figyelemre méltóbb a másodosztály, mint az élvonal. Hogy mást ne írjak, itt a csapatlétszám miatt is nyilván több, a magyar foci iskolájából kikerülő fiatal kaphat lehetőséget, emellett nagyobb a bizonyítási tere a hazai edzőgarnitúrának (még akkor is, ha a néhány vereség utáni leváltás már-már „enbéegyes”), s elnézve a meccseket, szakadéknyi különbséget nem is látni a két sorozat között. A nívót azért is említem, mert ahogyan régen, ma is benne lehetne a pakliban, hogy az NB II adhatna jó játékosokat az NB I-nek, ergo elvileg lenne lehetősége a futballvezetőknek arra, hogy innen válogassanak, ne pedig a menedzserek által idehozott légiósok közül, de olybá tűnik, az ilyesféle tehetségkutatásra még nincs akkora hajlandóság. De ami késik, nem múlik: ha van kurázsi a futballszakmában, aligha fordulhatna elő többé, hogy az átigazolási időszakban olyan légiósok kirúgásáról szóljanak a történetek, akik alig néhány vagy éppen egy percet sem játszottak az itt-tartózkodásuk során. S az a luxus sem lenne tartható, hogy a 19 esztendős békéscsabai kapus, Uram János parádés védéseire csak akkor figyeljen s kezdjen ujjongani mindenki, aki hozzáértőnek vallja magát, amikor az ifjú a Ferencváros elleni, a televízióban is közvetített Magyar Kupa-mérkőzésen parádézik a gólvonal előtt.

Merthogy, hahó, van élet az NB I alatt is!

Valami kis irányváltás persze van már, annak fényében főleg, ha a tél szenzációját veszem alapul, mely szerint az újpesti Feczesin Róbert arra az elhatározásra jutott, ambiciózusabb kihívás a másodosztályban szereplő Vasasban folytatnia a pályafutását. Az átigazolás kapcsán sokan moralizáltak azon, micsoda dolog az, hogy az NB I-es góllövőlista vezetője „eladja” a dicsőséget, holott talán azon kellene elgondolkodni, hogy a profinak nevezett magyar bajnoki osztályok között nem most omlott-e le egy fal, hogy vajon ez a példa nem arra szolgáltat-e bizonyságot, hogy az NB I és az NB II között nincs akkora különbség. Se pénzben, se színvonalban – s ez ügyben a magam részéről annak hinnék, aki a zöld gyepről látja a hazai futballvalóságot.

A magyar labdarúgásban eljött a pillanat, amikor bátrabban elkezdhetünk ismét az alacsonyabb osztályú csapatokkal foglalkozni. Az persze továbbra is elgondolkodtató, hogy sok játékost és edzőt a kényszer szorít az NB II, NB III, sőt immár a BLSZ-bajnokság irányába. A minap olvastam a hírt, hogy a nem is olyan régen még a magyar kirakatfutball csatárreménységének tartott Hrepka Ádám is „blaszos” lett, immár a BVSC-ben rúgja majd a labdát, míg a Nemzeti Sport legutóbbi Sportkrém mellékletében Véber György beszélt arról, hogyan lehet egyszerre edző a harmadosztályú RKSK-nál és a Budapest-bajnokságban szereplő Vízműveknél.

Egy biztos, a futball hátországában pezsegni kezdett az élet, a jelek szerint megannyi érdekes és kifogyhatatlannak tetsző téma is akad– a kicsik pályáin végre van valami mozgás.

Eljött az idő: lefelé is kell nézni!