– Sok régen látott baráttal találkozott?
– Hihetetlen érzelmi hullámvasút volt számomra az a szombat, mert többek között olyan emberekkel is találkoztam, akiket vagy harminc éve nem láttam... – felelte a 49 esztendős Csintalan Csaba, korábbi labdarúgó, aki tavaly augusztus 13-án önhibáján kívül szenvedett autóbalesetet, majd tizenhét nappal később térd alatt amputálták a jobb lábát. – Jó volt felemlegetni a régi emlékeket.

– Megvan a pillanat, amikor megtudta, barátai a maguk módján szeretnének segíteni?
– Úgy három hónappal ezelőtt, a volt honvédos csapattársam, Orosz Feri felhívott, és elmondta, az MLSZ-ben dolgozó Varga Sanyitól hallotta, mi történt. Arra gondoltak, amennyiben nem mondok nemet, szerveznének egy gálamérkőzést, és bár elsőre kicsit cikinek éreztem, hogy jótékonysági esemény legyen miattam – már csak azért is, mert abban a korban vagyok, amikor már jobb adni, mint kapni –, végül meggyőztek, hogy ha a közeg adni akar, nem kell, hogy rossz érzésem legyen.

– Kérdezték a balesetéről a családi sportnapon?
– Mindenki humánus volt, és nem tettek fel kérdéseket, mi történt, hogy történt, inkább a régi sztorik kerültek elő, próbáltunk örülni egymásnak.

Csintalan Csabát most is segítik az érdiek

– Egy év alatt mennyire sikerült feldolgozni a történteket?
– Egy ilyen balesetet túlélni, aztán megélni, hogy elveszíted a lábadat, óriási trauma! Jó úton járok, hogy feldolgozzam a történteket, ebben rengeteget segít a körülöttem lévő közeg. A családom erőn felül mellettem áll, de a barátoktól, ismerősöktől, sőt számomra tulajdonképpen ismeretlen emberektől is óriási szeretet árad felém. Néhány napja találkoztam egy idős nénivel, akit csak látásból ismerek, és mutatta, két olyan karkötője is van, amit a megsegítésemre lehetett megvásárolni. Egy ilyen megnyilvánulás, egy SMS vagy egy mosoly nagyon sokat jelent!

– Aktív labdarúgóként nem véletlenül számított kedvencnek többek között Törökbálinton is. Hihetetlen gólérzékenység jellemezte a játékát, rengeteg gólt szerzett, legtöbbször azzal a lábával, amelyet a baleset következtében elveszített...
– Az elején buta gondolataim is voltak, mivel tudatosult bennem, az láb, amely sok örömöt szerzett nekem, és talán a szurkolóknak is, már nem rúg több gólt. Aztán ezeket a gondolatokat elhessegettem, már csak azért is, mert tudtam, ha ülök egy sarokban, és sajnáltatom magam, végem van.

– Őszintén, azon a gálamérkőzésen, amelyet az öregfiúk válogatott játszott korábbi kispesti csapattársai ellen, bevillant, hogy de jó lenne közöttük lenni?
– Persze, jó lett volna újra futni és gólt rúgni, de érdekes módon nem a futballközegben jut eszembe a veszteség, hanem egészen hihetetlen pillanatokban. Soha nem gondoltam volna, hogy engem, aki soha nem játszottam az NB I-ben, és csak egy porszem vagyok a magyar futballban, ekkora élmény ér! Az MLSZ, az öregfiúk válogatott első szóra segített, s mindenki úgy kezelt, mintha mindig is közéjük tartoztam volna.

Csintalan még játékosként

– A torna fővédnöke, Szekeres Pál korábbi nagyszerű vívó ugyancsak autóbaleset miatt kényszerült tolószékbe. Beszéltek egymással?
– Megtiszteltetés, hogy Szekeres Pál miniszteri biztos elvállalta a fővédnökséget, és amikor beszédet mondott, éreztem, a mondandója nekem szól. Később váltottunk néhány mondatot, megerősítette a sejtésemet, s támogatásáról biztosított, majd hozzátette, ő már megjárta a hadak útját, ezért tapasztalatból mondja, amikor bezárul egy kapu, mindig kinyílik egy másik – ezzel együtt kell élni.

– Ez a sportnap örökre a szívében marad?
– Biztosan így lesz. Szeretnék is köszönetet mondani Elek Sándor polgármesternek és stábjának, mert ahogy ők mondják, Törökbálint nem engedi el senkinek a kezét. Jár a köszönet az MLSZ-nek, a Focisegély Alapítványnak, közeli barátaimnak, akik magukra vállalták a szervezést, a Budapest Honvédnak, az Érdi VSE-nek, a családomnak, és persze mindenkinek, aki, ha csak egy jó szóval is, de támogatott, erőt adott és ad a jövőben is.

– Egy évvel a baleset után mivel telnek a napjai?
– Mindennap járok gyógytornára a törökbálinti szanatóriumba, próbálok erősíteni, stabilizációs gyakorlatokat végezni, és bár javul az állapotom, még vannak hiányosságaim. Amennyiben meg tudom oldani, kimegyek Érdre, a pályára is. Külön köszönet a vezetőknek, játékosoknak, minden alkalmazottnak, mert pillanatra sem engedték el a kezem. Annak idején ősi ellenfélként csatlakoztam hozzájuk, de befogadtak, és éreztetik, hogy fontos vagyok számukra.