Hanyatlónak láttam a magyar futballt, tizenkét évesen, Marseille ’69. december 3-i sokkja másnapjától talán. Mintha az Úristen kötényéből estem volna ki, csalódottan néztem a világra, úgy, ahogy egy csalódott gyermek tud nézni csupán. Az áhítat, amely 1967 és 1969 között eltöltött, pillanatok alatt odalett, a ’70-es, ’71-es esztendő válogatott meccseit egyre rezignáltabban követtem, s noha a Fradi meg az Újpesti Dózsa nemzetközi kupatalálkozóin szurkoltam továbbra is, az a belső, gyermeki bizalommal átszőtt rezgés-remegés, amely korábban uralkodott rajtam, a kamaszodó lélekből végképp eltűnni látszott. Aztán történt valami.

Kicsi faluban éltem, jó másfél óra járásra Zalaegerszegtől, arra, hogy élvonalbeli futballt, nemzetközi szintű játékosokat láthassak élőben, esélyem sem lehetett addig. S ekkor jött a csoda. A Zalaegerszegi TE két osztályt ugrott ’68 és ’72 között, s tüneményes módon az NB I-be jutott épp akkor, amikor az első középiskolás évemre készültem.

Mámorító lett, hogy „nagy” csapatunk van, amely az enyém, hisz’ hozzám, a szülőföldemhez tartozik, s az is persze, hogy az addig csak a televízióból ismerős arcokat, alakokat a saját szememmel láthatom. Egy, a képernyőn feltűnő embert megpillantani hihetetlennek tetszett a falusi ember számára akkoriban még! Én éppen Básti István, a Salgótarján középpályása hirtelenszőke fejének és Rapp Imre, a pécsi kapus tar koponyájának a meglátására vágytam az elsőnek átélt hazai meccseken nagyon, s – csodák csodájára – mindkét pillanatot átélhettem. Mert tényleg ők azok, tényleg olyanok, amilyenek, s tényleg látom őket, én, a falusi gyerek, Zalaegerszegen!

Láttam aztán az akkori – a hatvanas évekből maradó vagy a hetvenesekben meghatározóvá lett –, ma már ikonokként számon tartott játékosokat is. Láttam Albertet – nem volt már a régi –, láttam Benét, Dunai II-t, Szőkét, Juhász Istvánt, Fazekast, Zámbót, Páncsicsot, Kocsis Lajost, Puskás Lajost, Géczi Istvánt és a többieket, no meg az utánuk jövőket, Tóth Andrástól, Várady Bélán, Pintér Sándoron és Bálinton át Nyilasiig és Törőcsikig.

Ünnep volt meccsre járni, ha a találkozó vasárnapra esett, zokszó nélkül tettük meg a falu és a megyeszékhely közötti hét-nyolc kilométernyi távolságot, gyalog, oda is, vissza is. Az a nagy hirtelen, ’72 nyarán felhúzott szocreálos betonkolosszus – jó húszezer ember fért el benne – az otthonunk lett szinte, nekem tizenöt-tizenhat évesen. Ennyi néző jött össze az első, 1972–1973-as idényben majd’ minden alkalommal, zengett a „Hajrá, Zete!”, a „Szép volt, fiúk!” (bár az eredmény nem mindig lett „szép”), szólt az akkumulátorra szerelt duda fülsiketítő módon, lengtek az akkor még – 1978-ig – zöld-fehér zászlók a nézőtér nagy részén, ám a füst, a pirotechnika nem volt divatban még. Az én nemzedékem – meg aki öregebb – nem is érti máig, miért kell a „piró” a hangulathoz mindenáron.

Tán mert mi a pályán történtekben akartunk gyönyörködni, s nem önmagunkban. Tán mert senki szurkoló nem gondolta, hogy ő a fontos, s neki az ellenfél (később: ellenség) drukkerét kell legyőznie. A játék volt a lényeg, az hozott lázba kit-kit vérmérséklete szerint, volt (lenni látszott) az életnek (és a játéknak) egy arányosnak tetsző rendje még, s nem állt a feje tetejére az, amiért e csoda (a futball) megszületett egykoron. Játék volt, a képesség próbája, érzelmektől, indulatoktól átszőve persze már akkor is, de nem volt sem pőre üzlet, sem háború, sem az egókat a magasba lökő alkalom, ami a mai időben mindent elborít.

Mire emlékszem a ’72–73-as évből? Arra, hogy vereséggel kezdtünk a Tatabánya ellen, de aztán meglódultunk odahaza; 4–0-ra megvertük a Szegedet – első NB I-es gólunkat Gáspár Gyula, a „Gazsi” fejelte, aki (néhány évvel előbb) egy szakközépiskolába járt velem! –, hogy az előző évadban bronzérmes Salgótarjánt Szabó Rezső – a mi „Császárunk” – hanyatt vetődve ollózott góljával gyűrtük le többek között, s hogy az alig tízforintos jegy megvétele után eszeveszetten rohantunk a lelátóra, ahogy a lábunk bírta. A már zsinórban négyszeres bajnok Újpesti Dózsát 1–0-ra vertük meg, aztán 1973. május 6-án a Fradit is ugyanennyire (Szimacsek rúgta a gólt a 30. másodpercben, Juhász István tizenegyesét Déri kivédte, s az egész stadion elalélt). Ami történt, az öröm és az identitásra rádöbbenés pillanata volt a számomra akkor. Elmondanám, hogy a magyar labdarúgás históriája jelképpé lett pillanatának szem- és fültanúja voltam 1972. november 18-án, egy esővel, havas esővel, viharral is terhelt, ám 4–1-es hazai diadalt hozó mérkőzésen. Látom a jelenetet, amíg élek, mert a Honvéd kispadjától néhány méterre támasztottam a kerítést. „Dodó bácsi, cseréljen le” – kérte Mészáros Józsefet Kocsis Lajos a percekkel korábban kapott harmadik „Zete”-gól után. „Mi a baj, Kicsi?”, így az edző, mire Kocsis: „Fázom!” S lecserélte! Akkor röhögtem, ma esendő futballtörténelmünk modellszerű anekdotájaként emlékszem a jelenetre.

Újoncként lettünk hatodikok, nagy siker volt ez, hírlett, távolabbról is jöttek „igazi” focihangulatot átélni, s Zalaegerszeg az első (meg a második?) évben amolyan labdarúgó-fellegvárnak (reménységnek?) számított, ám az egész történet fakulni látszott egyre csak. Adna Isten olyan eredményeket, aminőket azokban az években adott (ezüst a ’72-es olimpián, négy között voltunk az Eb-n, s eddig jutott a Fradi is az UEFA-kupában, az Újpest meg a BEK-ben ’74-ben), klasszisaink is akadtak, ám a romlást éreztük erősebbnek mégis: a ’74-es vb-ről – 3–3 a svédek ellen, Edström fejese stb. – megint lemaradtunk. Ez már a futball ügyében amúgy roppant óvatos politikának is „sok” volt alighanem, jött Kutas István, a szigor, jött a követelményrendszer, a ’78-as világbajnokságra ki is jutottunk aztán (hogy lehajtott fejjel kullogjunk haza), s egy-egy meccsre, sorozatra – ’82, ’86! – később is fölhorgadtunk ugyan, de labdarúgásunk a régi fényét elveszítette – a lelkünkben s a hitünkben! – kétségtelenül.

S tűnt a varázs Zalaegerszegen is, fogyott a nézősereg, nem túl gyorsan, de biztosan. 1974. március 31-én a Bulgária (3–1) elleni meccset Zalaegerszegre hozták (ez volt az első vidéken rendezett válogatott találkozó 1949 óta!), Póczik, Fekete és Kántor először játszott a nemzeti tizenegyben, az átélt kegyelmi hangulat bennem él azóta is, ám hogy a világ és Európa élvonala elment tőlünk, csak az nem látta, aki nem akarta látni ekkorra már.

Meglehet, „józanodásomat” a korai ifjúkor romantikát vesztő szemlélete is erősítette valamennyire („Világosodik lassacskán az elmém, / a legenda oda” – írta József Attila), tán Törőcsik ’76-os feltűntén kaptam föl még egyszer a fejem, aztán megint csendesebb lettem, de remélem, ama ’72–73-as szülőföldembéli csodának az emlékét őrizni tudom.

Mert megroggyant a kezdeti áhítat, hol tizedikek, hol tizenkettedikek lettünk, de annak a nem igazán világverő csapatnak, amely a ’69 végétől fogyó hitemet felszöktette, máig hálával tartozom. Hiszem, a szurkoló nem a meccsre, hanem a meccs kiváltotta emócióra (örömre, csalódásra) emlékezik később igazán, s ha így van, én legnagyobb szeretettel a ’72–73-as Zetére gondolok: Bolemányi (Déri) – Molnár (Prokisch), Papp, Mihalecz, Filó – Gáspár, Józsi (Kocsis), Tóth Gyula – Tóth József (Szimacsek), Szabó (Soós), Bita. Amit ők adtak, sohasem jött vissza már. Sem a Gellei Imre vezényelte gárda negyedik helye ’85 és ’86-ban, sem a 2007-es bronz, de még a 2002-es bajnoki arany s a Manchester Uniteden vett győzelem nem lett képes azt az emléket fölülírni bennem, amit átélhettem akkor, ifjan, a játék bűvöletében.

A legenda oda? Legutóbb az NB II-ből is majd’ kiestünk, ma meg pislákol a remény, hogy élvonalbeliek lehetünk újra, de messze még a vége, ahogy az egykori mámor is messzire tűnt.