Grosics Gyula vigasztalja Czibort (balra) a 3:2-re elveszített berni vb-döntő után

 

A Ferencváros, majd a Honvéd mellett természetesen a magyar válogatottban is együtt küzdött a sikerekért Kocsis Sándor és Czibor Zoltán. Mind a ketten Fradi-játékosként viselték először a címeres mezt. Kocka egy évvel korábban kezdte, még 19 esztendős sem volt 1948. június 6-án, amikor Gallowich Tibor szövetségi kapitány beállította a Románia elleni Balkán-kupa-mérkőzésen. Nem jött zavarba, az Újpest Megyeri úti pályáján elért 9:0-s győzelemből két remek góllal vette ki a részét. A Rongylábú egy évvel később (Kocsis második meccsén) mutatkozott be a válogatottban, már Sebes Gusztávnál, 1949. május 8-án, ugyancsak a Megyeri úton, az Ausztria elleni 6:1-es Európa-kupa-siker során.

 
1. rész: Czibor Zoltán és Kocsis Sándor: az Üllői úti fiúk
2. rész: Árulónak tartották őket a fradisták, mégis a Honvédban kötöttek ki

Ahogy a ferencvárosi és kispesti évekről szóló epizódban írtuk, Kocsis volt közülük a termékenyebb gólszerző, ami következett egyrészt a posztjukból, hiszen az akkori 3–2–5-ös rendszerben a jobbösszekötő a belső csatárhármas tagja volt, a két szélsőtől akkoriban csak azt várták el, hogy nyargaljon el az oldalvonal mellett, és adja be jól a labdát (Czibor azért is tekinthető a balszélső poszt forradalmárának, mert ezt sokszor nem tartotta be, és gyakran változtatta a helyét a pályán). Így volt ez a válogatottnál is, amelyben Czibor 43 meccsen szerzett 17 gólja nem vetélkedhetett Kocsisnak az egyetemes futballtörténelemben is páratlan válogatottbeli gólmutatójával, a 68 meccsen elért 75 találatával!

Kalle Svensson húzza le a labdát Czibor Zoltán elől
az 1952-es olimpiai elődöntőben (Magyarország–Svédország 6:0)

Kocsist ugyanakkor rendkívül frusztrálta, hogy az Aranycsapat döntő mérkőzésein és több ikonikus találkozóján is gól nélkül maradt, miközben például Czibor betalált az 1952-es helsinki olimpia döntőjében, a berni világbajnoki döntőben, vagy később az FC Barcelona mezében közösen játszott VVK- és BEK-döntőben is.

De haladjunk sorjában!

Első tíz mérkőzését még fradistaként játszotta a válogatottban Kocsis, és ezeken a találkozókon éppen tízszer volt eredményes. Hetedik meccsén, 1949. november 20-án, a Svédország elleni, 5:0-ra megnyert találkozón szerzett először három gólt egy válogatott meccsen (címeres mezben összesen hatszor triplázott, egyszer – az NSZK elleni vb-csoportmeccsen – négy gólig jutott). Felejthetetlen válogatottbeli fellépései közé tartozik, hogy a döntőt leszámítva betalált az 1952-es olimpia mindegyik találkozóján (egy-egy gól Románia és Olaszország, egyaránt kettő Törökország és Svédország ellen), az „Évszázad meccsén”, a londoni 6:3 során fejelt kapufája után a budapesti visszavágón, az angolok 7:1-es megsemmisítéséhez már két góllal járult hozzá 1954. május 23-án, a világbajnokságon meg feltartóztathatatlan volt. Tizenegy góllal lett a torna gólkirálya, ez máig a második legtöbb szerzett gól egy játékostól egy világbajnokságon (1958-ban 13-ig jutott a francia Just Fontaine), a nyugatnémetek elleni négyes mellett hármat szerzett Dél-Korea ellen, továbbá kétszer volt eredményes a brazilok elleni negyeddöntőben és a címvédő uruguayiak elleni elődöntőben is (egyaránt 4:2). Czibor viszont többnyire a legjobbkor talált a kapuba, például az olimpia első meccsén, az afféle selejtezőnek tekinthető, a románok ellen Turkuban játszott mérkőzésen, amelyen csak nagy nehezen tudtunk nyerni 2:1-re, és a vereség az azonnali búcsút jelentette volna. A jugoszlávok elleni döntőben aztán a 88. percben szerezte meg a meccset eldöntő, a 2:0-s végeredményt kialakító találatot (ballal a bal alsó sarokba lőtt, ő maga álszerényen azt mondta: csak kilőni akarta a labdát a stadionból, hogy menjen az idő…).

Mindkettőjük nagy meccse volt az 1954. május 23-i – az angolok által a 6:3 visszavágójának tervezett – 7:1 a Népstadionban, pedig az előjelek nem azzal kecsegtettek, hogy Kocsis két gólt szerez, Czibor pedig virtuózan játszik a második félidőben. Háborgott a lelkük a meccs előtt és alatt, hiszen a magyar–angol előestéjén került sor minden idők leg­igazságtalanabb és legérthetetlenebb sportvezetői döntésére, amely „margitszigeti pénzosztás” néven híresült el. A margitszigeti Nagyszállóban a sporthivatal és az MLSZ vezetői megjutalmazták a csapat játékosait a diadalmas londoni mérkőzésért, egyben ösztönzésnek szánták a bónuszt a világbajnokság előtt, ám hiába külön-külön, egyesével hívták be a játékosokat, fény derült a súlyos aránytalanságokra: amíg Puskás Ferenc és Bozsik József egyaránt 200 ezer forintot kapott (abban az időben 600-800 forint volt a havi átlagkereset az országban!), a többi játékos – beleértve a tartalékokat – 50 ezret, addig Kocsis, Czibor és Budai fejenként csak 10 ezret. Vagyis a három volt fradista. Sokan vallják azóta is meggyőződéssel: az Aranycsapat bomlása még a világbajnokság előtt, a magyar–angolt megelőző margitszigeti osztozkodáskor elkezdődött.

Czibor úgy lézengett a pályán az első félidőben, mintha ott sem lett volna a Népstadionban. Utóbb ő is elismerte, a meccs előtti éjjel szinte semmit sem aludt, és az első félidőben is csak az égbekiáltó igazságtalanságon járt az esze. „A félidőben, amikor mentünk az öltözőbe, akkor tértem magamhoz – mondta Bocsák Miklós Kocsis és Czibor című könyvében. – Kezdtem érzékelni, hogy hol is vagyok, mekkora tömeg vesz körül, kezdett visszaszivárogni belém az élet. (…) És akkor engem hirtelen megszállt valami sohasem érzett keménység.” Aki látta a mérkőzést, tanúsítja, egészen más Czibor Zoltánt lehetett látni a szünet után, végül egyike volt annak az öt magyar játékosnak, aki 9-es osztályzatot kapott a Képes Sporttól. (A történethez hozzátartozik, hogy Kocsis édesanyja panaszt tett az OTSB-nél, aminek hatására Kocka és Czibor jutalmát is megemelték 50 ezerre, Budai viszont nem szólt, az övé maradt 10 ezer forint.)

Kocsis Sándor már 18 évesen bemutatkozott a válogatottban

A világbajnoki döntő előtt aztán szintén kínos és szokatlan közjáték – ami Kocsist és Czibort is érintette – mérgezte a csapatszellemet. Az NSZK elleni berni döntőre Sebes Gusztáv betette a csapatba a torna második csoportmérkőzése óta sérült csapatkapitányt, Puskás Ferencet is, a rossz nyelvek szerint csak azért, hogy ő vegye át a Rimet-kupát a válogatott várható megkoronázásakor. Az Aranycsapat ugyanis Öcsi nélkül is eljutott a vb-döntőig, és visszakerülésének nemigen örült Kocsis, aki Puskás hiányában sohasem látott felszabadultsággal és eredményességgel futballozott, négy meccsen 11 gólt szerezve. Sokkal rosszabbul járt viszont Czibor, akit a szövetségi kapitány érthetetlen módon áthelyezett a jobb szélre, Kocsis kedvenc csapattársa, az elődöntős győzelemben is kulcsszerepet játszó Budai II helyére, s a balszélső az addigi peremember, Tóth Mihály lett. A megmagyarázhatatlan döntést számtalan mítosz veszi körül, a visszaemlékezések gyakran egymásnak ellentmondóak. A döntőben mindenesetre Puskás hamar gólt szerzett, majd Czibor góljával a 8. percben már 2:0-ra vezetett az Aranycsapat, amely aztán mégsem tudta beteljesíteni történelmi küldetését, mert a számtalan balszerencsés körülmény (amelynek részletezéséhez külön fejezetre lenne szükség) közepette kikapott 3:2-re, így a világ legjobb együttese csak ezüstérmes lett a sportág legfontosabb eseményén.

A rangos francia szaklap, a L'Équipe által a világbajnokság álomcsapatába egyaránt beválasztott Kocsis Sándor és Czibor Zoltán ekkor még úgy gondolhatta: majd négy év múlva sikerül. Ám a berni kudarc jóval több volt egy futballpályán elszenvedett vereségnél. A nép, amely a korábbi években olyannyira hozzászokott a győzelemhez, hogy a világbajnoki cím elnyerését magától értetődőnek tartotta, nem várt módon reagált arra, hogy kihullott a válogatott kezéből az aranyérem. A hazafelé tartó delegációt már Hegyeshalomnál leszállították a vonatról, és a tatai edzőtáborba vitték a sportági vezetők, mert Budapesten valóságos forradalmi és lincshangulat alakult ki. Randalírozó csoportok tűntek fel a Népsport és a pártsajtó székháza előtt, nemcsak a játékosok, még Szepesi György lakását is napokig rendőrök őrizték. Sebes Gusztáv fiát úgy megverték az elbukott vb-döntő után az iskolában, hogy élete végéig nyomorék maradt, bár ezen állítás igazságtartalma még nincs tisztázva. Ezen a napon a futball, amelyet a hatalom addig kiválóan tudott propagandacélra fordítani, kegyvesztetté vált a politikában, mert az elvtársak először érzékelték, hogy ez a fegyver visszafelé is elsülhet.

A történelemmé lett londoni tizenegy a klasszikus felállításban: Lóránt, Buzánszky, Hidegkuti, Kocsis, Zakariás, Czibor, Bozsik, Budai II, Lantos, Puskás, Grosics

Forradalmi változások következtek be – és az Aranycsapat soha többé nem tudta megmutatni magát világversenyen.

(A következő részben: Mágikus magyarok Barcelonában)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. szeptember 14-i lapszámában jelent meg.)