Mexikóban a magaslati levegő, Kínában a háború tolt ki vele

Woggenhuber Ferenc aktív korában a BEAC-ban sportolt (atlétika, labdarúgás), majd az első világháború után, a húszas évek elején (1922) Észtországban, a tallinni TJK-ban kezdte edzői karrierjét 28 évesen. 1924 márciusában a kaposvári Turul SE, két hónappal később már a Szombathelyi AK („a vidék legkvalitásosabb egyesülete”) hivatásos trénere lett, de hamar vándorbotot ragadott ismét.

1924–1925 fordulóján a SzAK Portugáliában portyázott, és a helyieknek annyira megtetszett a szombathelyiek játéka, hogy egyik csapatuk, az alsóbb osztályban szereplő lisszaboni Império rögvest szerződtette. Aztán a Vitória Setúbal következett, majd – és még mindig csak 1925 őszét írtunk – a madeirai União FC, amelynél egy évet sem töltött el. Madeira szigete után a Kanári-szigetek – 1926 júniusától már a Las Palmas-i Marino FC-nél ténykedett.

Hogy hogyan került innen néhány hónappal később Romániába, rejtély, mindenesetre a Sporthírlap arról tudósított 1926. október 4-én, a Zágrábban játszott Jugoszlávia–Románia (2:3) válogatott mérkőzésről, hogy „a román válogatott csapatot a nemrég Romániába távozott kitűnő magyar tréner: Woggenhuber Ferenc trenírozta” (vagyis készítette fel, a szövetségi kapitány ekkor ugyanis Teofil Moraru volt). Ebben a pozíciójában sem maradt sokáig, mert 1927 márciusában már ismét Magyarországon tűnt fel, éspedig a profi korszak első kecskeméti csapatában, a Kecskemét FC trénereként. De még mielőtt a gárda elindulhatott volna az 1927–1928-as II/B. osztályú bajnokságban, a bulgáriai túrája alatt tönkrement(!), ezért a bajnokságtól visszalépett, és feloszlott.

Woggenhuber pedig tovább járta a világot.

Ezúttal nem Nyugat-, hanem Délkelet-Európa felé vette az irányt, a görög Apollonhoz szerződött. S miközben remek munkát végzett, hiszen csapatával 1928 tavaszán megnyerte az athéni bajnokságot, rendszeresen tudósította a Nemzeti Sportot. Hja, volt újságíró is a családban: öccse, Woggenhuber Oszkár, a népszerű Oszi eleinte hírlapíróként kereste a kenyerét, majd – mint zongoraművész és „a Ferencváros vezérdrukkere” – „a zöld fehérek házi zongoristája”, „talentumos pedálművésze” lett. Nem mellesleg – tartja a fáma – ő szerezte az első Fradi-indulót is a húszas években. Ferenc pedig, habár még nem volt vége az idénynek Görögországban, már visszatért Spanyolországba a Marinóhoz.

„Woggenhubert nagy örömmel fogadták Las Palmasban, ahova szerencsét vitt a Marinónak, mely éppen megérkezése napján aratott értékes győzelmet, megnyervén az ottani kupát. A laspalmasi lapok nagy nyereségnek tartják Woggenhubert és ama reményüknek adtak már megérkezésekor kifejezést, hogy keze alatt a Marino ismét nagy fejlődést ér el. Ezt a véleményt erősíti meg a legújabb események híre. Csapata ugyanis megnyerte a szövetség ezüst serlegét egy futballtornán, amiben Las Palmas csapatai vetélkedtek. A döntőben az FC Marino 2:l-re győzte le nagy riválisát, a sziget többszörös bajnokát, a Viktoria együttesét” – írta 1928. június 12-én a Nemzeti Sport.

Sehol sem volt még a levélhullás, és máris új állomáshelyre költözött Woggenhuber, augusztus elején elvállalta a Deportivo La Coruña irányítását. Csacsiság lenne azt gondolni, hogy ki is tartott az 1928–1929-es kiírás végéig – de inkább olvassuk a Nemzeti Sport hasábjain 1928. november 30-án megjelenteket: „Magyar tréner a futballvilág országútján. Woggenhuber Ferenc, a spanyol La Coruna trénere Mexikóba költözik, ahol ugyancsak trénerkedni fog. Olyan országba kerül, ahol kavarog minden, de Woggenhuber ezt már megszokhatta, hiszen Görögországban és Portugáliában körülbelül húsz forradalmat élt át. (...) A derék tréner egyébként meleg hangú levélben jelenti be búcsúját a magyar sport társadalmától, majd megfogadja, hogy az Atlanti Óceán túlsó partján is mint a magyar futballkultúra odaadó úttörője fog működni.”

Nos, működése az Asturiasnál egészen a következő nyárig tartott ki, amikor is „fizikummal nem bírta a derék magyar fiú a 2700 méteres magaslati levegőt”, ezért a hathavi próbaidő leteltével – hiába várta fényes, kétéves szerződés – elhagyta a mexikóvárosi klubot. „Különben is igen terhes volt a munkája, hiszen az egyletnek hét csapatával foglalkozott állandóan. Hazajövet súlyos csapás híre fogadta Woggenhubert: édesatyja elhunyt” – számolt be róla az Nemzeti Sport 1929. július 7-én. Hazatért tehát Magyarországra, ahol tárgyalásokat kezdett a profi második ligás Pesterzsébeti Húsossal, és mire munkába állt, a klubot máris átkeresztelték Merkur FC-re. A csapat az ősz közepén visszalépett az 1929–1930-as bajnokságtól, igaz, utóbb folytatta a szereplést, és be is fejezte a küzdelmeket. Woggenhuber azonban nem várta meg a csapat újjáéledését, La Coruña érintésével Lengyelországba vezetett az útja, ahol a helyi labdarúgó-szövetségnél, majd a krakkói Makkabinál vállalt munkát.

Mivel a Makkabi a rossz anyagi viszonyok miatt nem tudta tovább fizetni, 1930 augusztusában elfogadta az Amiens AC ajánlatát. Tőle szokatlanul hosszú ideig, csaknem két és fél évig irányította az észak-franciaországi alakulatot, ez idő alatt (kéztörése miatt) öccse, Oszkár is átrándult Franciaországba (Lorient) edzősködni – edzői képesítés nélkül! Ferenc nemcsak a nagycsapatot gardírozta Amiens-ben, hanem a tartalékokat és az ifiket is, akik ott-tartózkodása első évében egyaránt kerületi bajnokok lettek. A „nagyok” pedig – hatalmas gólarányú sikereket aratva – a harmadik helyen végeztek a kerületi bajnokságban.

1933 első napjaitól már a breton US Saint-Malót edzette, amely utóbb, az év őszén elindult a frissen életre hívott Division 2-ben, a francia profi másodosztályban. Ezért amikor júliusban hazalátogatott Magyarországra, visszafelé négy kitűnő játékost vitt magával a kalózok városába: Híres-Hirzer Ferencet, Sós-Stróbl Károlyt, Víg II Jánost és Víg VI Simont, „mert a francia csapat komolyabb szerepet akar a jövő évben játszani”. Ehhez képest a Saint-Malo két évet sem ért meg a profi korszakban, menet közben visszalépett a D2 1934–1935-ös idényétől – és ahhoz képest, hogy Woggenhuber-Világjáró mennyit fáradozott a Saint-Malo sikereiért, rövid párizsi kitérőt követően, 1933 októberében „Afrikába tette át működése színhelyét”, minekutána előnyös szerződést kapott Oránban. Habár hősünk itt „nagy respektust szerzett magának”, és első osztályú egylete, a CAL Oran az utolsó helyről hatalmasat lépett előre a táblázaton, ő maga 1934 nyarán visszatért Franciaországba.

Méghozzá a jelenlegi francia–belga határnál fekvő Tourcoing csapatához, a profi másodosztályú UST-hez. „Woggenhuber Afrikából is vitt magával néhány játékost új egyesületéhez. Azt mondja, hogy főleg egy öles termetű néger jobbszélső fog nagy feltűnést kelteni” – írta a Sporthírlap, a Nemzeti Sport meg úgy tudta, hogy magyar labdarúgókat is új klubjához édesgetett Világjáró. Ezúttal egy idény után lépett tovább: Romániába. Már ha hinni lehet a korabeli híreknek, 1935. május közepén ugyanis még egy kolozsvári csapattal boronálták össze, ugyanannak a hónapnak a végén pedig már egy Rigába tartó vonaton találkoztak vele... Aztán Lettországban is eltöltött néhány hónapot a válogatott szövetségi kapitányaként.

A harmincas évek második felében egyre többet volt itthon, és egyre kevesebbet külföldön, legalábbis a korabeli lapok tanúsága szerint. 1937 kora tavaszán valószínűleg kútba esett Kínába szerződése (lehetséges, hogy a mind fenyegetőbb II. kínai–japán háború júliusi kitörése miatt hiúsult meg ottani szerepvállalása), pedig a Nemzeti Sport már nagyon közel „látta” a távol-keleti országhoz: „Az az újság, hogy az a neves edzőnk, aki már csaknem bejárta az egész világot s aki egy időben a Világjáró nevet használta, most nagyon messze készül menni. Sanghaiba! A tárgyalások a napokban már be is fejeződnek.”

Ekkoriban inkább már a ragadványnevén említették, amit a fentieken kívül tanúsít lapunk 1939. augusztus 21-én napvilágot látó híre is – főleg az éles szemű olvasók értesülhettek róla, hogy Jugoszláviában a varasdi „Slavia Világjáró Ferenc magyar edző csapata”.

Az állandóan úton lévő tréner Budapesten hunyt el 1942. január 16-án. Délután rosszul lett egy baráti társaságban kávéházi asztalánál, beszállították a Szent István Kórházba, ahol éjjel egy órakor örökre lehunyta a szemét.