Marko Nikolics: Nem kizárt, hogy 5-6 évig a Vidi edzője leszek

PIETSCH TIBORPIETSCH TIBOR
Vágólapra másolva!
2018.09.15. 13:15
null
Fotók: Dömötör Csaba
Egykor Szabadság kávéháznak hívták, mások mellett Ady Endre volt a törzsvendége – a költő egy csésze fekete mellett itt írta a Harc a Nagyúrral című versét 1905-ben. Manapság Liberté Grand Café néven ismert Budapesten, mások mellett Marko Nikolics jár ide naponta – a Mol Vidi vezetőedzője vers helyett történelmet írt azzal, hogy bajnoki címet nyert és az Európa-liga csoportkörébe  jutott csapatával. Más kávéház, mégis ugyanaz...

 

– A szokásos?
– Az. Espresso macchiato és limonádé. Amikor a családom még nem volt velem folyamatosan, mindennap beültem ide, de ha jobban belegondolok, a helyzet azóta sem változott, hogy a feleségem és a kislányom nemrég Budapestre költözött. A kávé finom, a konyha remek, a személyzet tagjai pedig nagyon kedvesek. Ráadásul imádják a futballt.

– Feltételezem, nem mindannyian Vidi-drukkerek.
– Van köztük Fradi-, Vasas- és Honvéd-szurkoló is, de amikor nemzetközi kupameccset játszunk, szívből drukkolnak nekünk, ha tehetik, a helyszínen. Nyilvánvaló, a foci szeretete összeköti az embereket. Ezt tapasztalom a kedvenc pesti éttermemben, a közeli Kispiacban is. Zsolt, a főnök szintén lelkes futballrajongó, megannyi volt és jelenlegi labdarúgó vendégeskedik nála, képtelenség úgy betérni oda, hogy ne kerüljön szóba a foci. Ami nyilván nem baj, sőt!

– Fehérváron is van törzshelye?
– A bEAT és a Porto Vino. A fociról ott is jókat lehet beszélgetni. Mint mindenhol...

– Mielőtt mi is rátérnénk, árulja el, otthon érzi magát Magyarországon?
– Teljes mértékben! Ugyebár tavaly nyáron lettem a Vidi edzője, de a kinevezésemkor is elmondtam, korábban számtalanszor jártam az önök országában, és rendre elbűvölt. Budapestnek és Székesfehérvárnak is megvan a maga hangulata, a fővárosé ráadásul hasonlít a szülővárosoméhoz, Belgrádéhoz. Az előző évben csupán az jelentett nehézséget, hogy a szeretteim nem mindig voltak mellettem, hol itt töltöttek egy-két hónapot, hol otthon. A távollétüket nem volt könnyű elviselni, de ez a mi szakmánk velejárója. Nagy a pörgés, ez az igazság. Főleg mostanság... Hol buszon ülünk, hol repülőn, az egyik reggel még Magyarországon, a másikon már Görögországban ébredünk, hirtelenjében meg nem tudnám mondani, az elmúlt időszakban hány éjszakát töltöttünk különböző hotelekben. Idővel azonban, mint mindenhez, ehhez is hozzá lehet szokni.

 

– Meggyűlt egyáltalán a baja bármivel is, amióta aláírt a piros-kékekhez?
– A parkolással... Most is alig találtam helyet. Mivel a közelben lakom, nem jöttem volna kocsival, csakhogy a Rózsák teréről érkeztem, ott található ugyanis a Nikola Tesla nevét viselő szerb tanítási nyelvű óvoda, iskola és gimnázium.

– Élménybeszámolót tartott a gyerekeknek?
– Egyszer talán ennek is eljön a napja, de most nem erről van szó. A kislányomat vittem óvodába. Ez az első napja... Nagy nap ez a mi életünkben.

AZ EDZŐ NEM SZURKOLÓ

Sokan kutatják a „titkot”: amikor más felrobbanna, Marko Nikolics hogyan képes nyugodt maradni. Főleg, hogy szerb vér folyik az ereiben...

„Azt mondják, tehetséges futballista voltam, csakhogy a karrierem egy sérülés miatt korán véget ért, így a húszas éveim elején már edzősködtem – árulta el a 39 éves szakember. – Amikor beiratkoztam az első tanfolyamra, elhatároztam, mindent megteszek azért, hogy a legjobb edző legyek. Lassan húsz-esztendőnyi tapasztalat van mögöttem. Ettől még én is ezer fokon égek olykor – de csak belül. Egy edzőnek kontrollálnia kell az érzelmeit. Ha nem a játékra összpontosít, annak a csapata láthatja kárát. A meccsel kell foglalkoznunk, nem külső tényezőkkel. Edzők vagyunk, nem szurkolók.”

– Ha nem tévedek, nehéz volt az elválás.
– Ó, nem kell félteni a lányunkat, ő is gyorsan alkalmazkodik mindenhez. Beilleszkedését könnyíti, hogy ismerősökből nincs hiány, két segítőm, Radoje Szmiljanics és Goran Basarics gyermekei is odajárnak, csakúgy, mint a legtöbb Magyarországon légióskodó szerb labdarúgó, vízilabdázó vagy éppen kézilabdázó csemetéi. Kell-e mondanom, az igazgató asszony is imádja a sportot, mint kiderült, végigkövette a nyári kupaszereplésünket, amikor találkoztunk, gratulált a főtáblára kerüléshez. A hazai csoportmeccseken természetesen a nézőtéren foglal majd helyet.

– Anel Hadzic viszont a pályán lesz.
– Könnyen előfordulhat.

– Csak azért hoztam szóba, mert ő maga mesélte, hogy a nyáron, amikor azon morfondírozott, meghosszabbítsa-e a lejáró szerződését, eleinte a távozás felé billent a mérleg nyelve, ám valaki meggyőzte arról, hogy érdemes maradnia, mert a Vidi biztosan bejut a csoportkörbe.
– Ez így volt, tanúsíthatom.

– Annál is inkább, mert ön győzte meg.
– Mert hittem benne, hittem a társaiban, hittem magunkban. Másként fogalmazva, hittem abban, hogy sikerülhet.

– Ennyi a titok?
– Nem csak ennyi, de hit nélkül semmire sem megy az ember. Ha a játékosok azt látják, hogy az edző vakon bízik bennük, könnyebb maradandót alkotniuk. Tudják jól, hogy a stábommal mindig mögöttünk vagyunk. Nyilvánosan sosem kritizáljuk a csapatot, ha netán valami nem úgy megy, ahogy kellene, tisztázzuk a problémát, ám szigorúan egymás közt, az öltöző falain belül. A viszonyunk a korrektségen és az őszinteségen alapul, ezért is juthattunk el idáig. Holott amit egy esztendő alatt véghez vittünk, a tavaly nyáron felvázolt elképzelések szerint három év alatt kellett volna elérnünk. Ez ugyanakkor nem jár azzal, hogy hátradőlünk, befészkeljük magunkat a kis komfortzónánkba, és nem csinálunk semmit. Éppen ellenkezőleg, úgy tekintünk a bajnoki cím megszerzésére, illetve a csoportkörbe jutásra mint valaminek a kezdetére. Nem tehetjük alacsonyabbra a lécet, innentől fogva azért dolgozunk, hogy a Vidi rendszeresen kivívja a főtáblára kerülést – minimum az Európa-ligában. A klub nem várhat újabb hat évet a legközelebbi csoportkörbeli részvételre!

– Mi igaz abból, hogy a téli alapozás elején azzal állt a csapat elé: uraim, nem a tavaszi szezonra, hanem az egész évre készülünk, mert hosszú, meccsekkel teli évünk lesz.
– Ez is így történt. Miközben ügyelünk arra, hogy a következő mérkőzésnél ne tekintsünk előrébb, szem előtt kell tartanunk a hosszú távú céljainkat is. Tavasszal kialakult az a gárda, amely előbb megnyerte a bajnokságot, majd fantasztikus nyári menetelést produkált. A bevált forgatókönyvön nem módosítunk, ha lesznek is kisebb változások a keretben, a téli felkészülésnek megint úgy vágunk neki, hogy tavasszal összeálljon az a csapat, amely egyfelől megvédi a bajnoki címét, másfelől a nemzetközi porondon is eredményes lesz. Elmondani ugyanakkor sokkal könnyebb ezt, mint megvalósítani, a futballban senki sem ér el sikereket egyik napról a másikra, ahhoz idő kell. Ha július elején Lionel Messi aláírna hozzánk, még nem lenne garancia arra, hogy bejutunk a BL-be. A világ egyik legjobbja, de nem várható el tőle sem, hogy rövid idő leforgása alatt csodát tegyen.

– Ezek szerint nem szerződik Fehérvárra.
– Tartok tőle, hogy nem.

– Komolyra fordítva: az AEK elleni kiesést követően nem tagadta, amennyire büszke, annyira csalódott. Azóta eltelt két és fél hét, az öröm ma már felülírja a keserűséget?
– Igen! A történtek leülepedtek bennünk, tisztában vagyunk azzal, honnan hova jutottunk. A klubot és Magyarországot is méltóképpen képviseltük. De... Most, hogy ez ismét szóba került, némi szomorúságot még mindig érzek, mert nagyon közel álltunk ahhoz, hogy a Bajnokok Ligájában méressünk meg az ősszel. A görögök elleni rájátszást beleszámítva nyolc mérkőzésünk volt a selejtezősorozatban, a nyolcból mindössze egyet veszítettünk el, azt is azért, mert egyrészről emberhátrányban küzdöttünk sokáig, másrészről abban a kilencven percben Fortuna is elpártolt tőlünk. Óriási meccseket játszottunk, és a kisördög ott bujkál bennem: ha korábban sikerül megerősíteni a csapatot, talán az AEK-et is elbúcsúztathattuk volna. Mindamellett a realitás azt mondatja velem, hogy az Európa-ligában jó helyünk van. A stadionunk épül, a csapatunk szintén – jelen pillanatban és helyzetben ez a mi szintünk.

– Labdarúgóktól kezdve klubvezetőkön és szakértőkön át a szurkolókig sokan dicsérik önt mostanság. Hogyan kezeli?
– Úgy, hogy újra és újra elmondom, az érdem mindenekelőtt a játékosoké. Elképesztően kemény munkát végeztek az elmúlt hét-nyolc hónapban, ennek szüretelték le a gyümölcsét. Aztán ott van a stábom, a pályaedzők, a kapusedző, az erőnléti edző, az elemzők, az orvos, a masszőrök, a fizioterapeuták és a szerelésfelelősök, nélkülük aligha jutottunk volna messzire. És végül, de nem utolsósorban fejet kell hajtanom a klub vezetői és a háttérben dolgozók előtt is. Szemernyi túlzás nincs abban, hogy a klubnál mindenki hozzátette a magáét sikerekhez. Következésképpen a világ legnagyobb hibáját követném el, ha a saját vállamat veregetném.

 

– Radoje Szmiljaniccsal és Goran Basariccsal évek óta egy csapatot alkotnak. Hogyan jellemezné
a kapcsolatukat?

– Szakmai és baráti egyaránt. Tény, az esztendők során összecsiszolódtunk, olykor szavak sem kellenek, mára egymás tekintetéből is megtanultunk olvasni. Profi szakemberek és remek fickók, akik nemcsak velem, hanem a többiekkel is megtalálják a közös hangot. Goran az erőnlétért felel, munkáját mindennél jobban dicséri, hogy izomsérülések alig hátráltatnak bennünket. Na, de erről ennyit, mert tudjuk, hogy van ez. Addig beszélünk arról, hogy nem szenvedünk a sérülések miatt, mígnem egyik jön a másik után.

– Babonás?
– Nem különösebben.

– A buszról utolsóként hajlandó csak leszállni, a meccs előtti napokban nem engedi, hogy más rendezze a számlát, a sérülésekről nem akar beszélni – tényleg nem az?
– Nem gondolom, hogy az átlagosnál babonásabb lennék. Jóllehet van, amire figyelek. Például arra, ha a soron következő ellenfelünk kapusa hetek óta gyengén teljesít, még magunk közt se szóljak róla egy szót sem. Ha bírálnám, tuti, hogy kivédené a szemünket. Ez az egyik oka. A másik meg a tisztelet. Nekem ez az egyik legfontosabb fogalom. A futball olyan, mint élet. Ha tiszteletet vársz, neked is meg kell adnod másoknak. Én eszerint élem az életem a pályán is, a vetélytársaknak éppúgy megadom a tiszteletet, mint a játékvezetőknek. Vallom, ha az egyenes utat járom, előbb-utóbb célba érek.

– No, akkor őszintén: baráti viszony ide vagy oda, Radoje Szmiljaniccsal és Goran Basariccsal akadnak szakmai vitái?
– Ha olyan emberek vennének körül, akiktől mást sem hallok, mint hogy igazam van, az jó lenne nekem, illetve a csapatnak? Dehogy lenne jó! Olyanokra van szükségem, akik vállalják a véleményüket, akik elmondják, mi tetszik nekik, mi nem – és ami nem tetszik, azon hogyan lehetne javítani. A vezetőedző én vagyok, a felelősség, a végső szó az enyém, de megesik, hogy esténként eltöprengek azon, amit a nap folyamán a kollégák mondtak. Roppant fontos nekem, hogy szavahihető emberekkel dolgozom, akik nem félnek tőlem, jobban mondva nem félnek attól, hogy nyíltan beszéljenek velem.

Kovács Zoltán klubigazgatóval gyakran értekeznek, s ha különbözik az álláspontjuk, igyekeznek egyezségre jutni – mert a bajnoki címet, az El-csoportkört csak kezdetnek tekintik (Fotók: Dömötör Csaba)
Kovács Zoltán klubigazgatóval gyakran értekeznek, s ha különbözik az álláspontjuk, igyekeznek egyezségre jutni – mert a bajnoki címet, az El-csoportkört csak kezdetnek tekintik (Fotók: Dömötör Csaba)

– Kovács Zoltán sportigazgatóval is ilyen a viszonya?
– Abszolút! Olykor más véleményen vagyunk, ám a futballban kizárható, hogy mindenki mindenben egyetértsen. Tudomásul kell venni, hogy a klub az első, nem a vezetőedző vagy a sportigazgató. Az edző vagy éppen az igazgató idővel távozik, ám a klub örök! Kovács Zoltánnal sűrűn értekezünk, hasonlóan gondolkodunk a labdarúgásról, megvan az elképzelésünk arról, hogyan léphetünk előre. Ha valamiben eltérő is az álláspontunk, arra törekszünk, hogy végül egyezségre jussunk – eddig szinte minden esetben sikerült. A megfelelő kommunikáció elengedhetetlen.

– Apropó, kommunikáció! Halad a magyar nyelvvel?
– Döcögősen. Van nyelvérzékem, de a tapasztalataim azt sugallják, az egyik legnehezebb európai nyelv a magyar. Ennek ellenére sok mindent megértek, ha körülöttem magyarul társalognak, nagyjából tudom, mi a téma. A futballban használatos kifejezéseket viszont már egytől egyig bemagoltam.

– Ezért is érti, amikor néhány sorral a kispad fölött valaki szüntelenül azt követeli, hogy menjen haza?
– Az a szurkoló tizenöt hónapja hangoztatja ezt. Becsülöm benne, hogy angolul. Ezt persze viccnek szántam. Aki jegyet vált a meccsre, azt kiabál, amit akar. A történethez hozzátartozik, hogy a Ludogorec elleni továbbjutást követően nyilatkoztam erről, azóta két hazai mérkőzésünk volt, de az illetőt egyszer nem hallottam megnyilvánulni. Vagy nem jött ki egyik meccsre sem, vagy megbékélt azzal, hogy itt vagyok. Utóbbi változatnak mindenesetre jobban örülnék.

– Bajnokot faragott a Partizanból, majd rá egy évre a Vidiből. Érzett különbséget a két diadal között?
– Belgrádban nemcsak bajnok, kupagyőztes is lettem, vezetőedzőként azok voltak az első jelentős sikereim, noha némelyek hajlamosak elfelejteni, hogy korábban a Partizant és az Olimpija Ljubljanát is az első helyen adtam át az utódomnak. A váltás mindkétszer menet közben történt, rajtam kívülálló okok miatt, de ennél több szót egyik történet sem érdemel. A Partizannal elért dupla különleges érzéseket váltott ki belőlem, hiszen aki ismer, tudja, mit jelent nekem a klub. Amikor másodszorra is kineveztek a csapat élére, tetemes hátrányban voltunk a Crvena zvezdával szemben, ám fantasztikus sorozatot, harminchét veretlen meccset produkálva megelőztük a végén. Négy derbit vívtunk, egy végződött csak döntetlenre, a másik hármat megnyertük. A bajnoki ünneplés során negyvenezer fanatikus kísérte a nyitott buszunkat, képzelheti, milyen hangulat uralkodott. A fehérvári arany ugyanakkor azért is marad örökké emlékezetes számomra, mert az volt az első kézzelfogható külföldi sikerem. Iszonyú fontos volt az elsőség a városnak, a klubnak, a szurkolótábornak és persze a játékosoknak. Azért hagytam ott a Partizant, hogy a Vidivel is bajnok legyek, hálát adok az égnek, hogy sikerült. Egy fordulóval a vége előtt, a Honvéd legyőzésével vált biztossá, hogy az élen zárunk, aznap olyan nyugodt voltam, mint pályafutásom során talán még soha. A futballisták tekintete arról árulkodott, lehet bárki az ellenfél, az aranyat senki sem veheti el tőlünk! Vannak olyan napok, amikor az edző megérzi, hogy a csapata nyer – 2018. május huszonhetedike ilyen volt.

 

– Malmőből hazatérve, a küldöttséget a repülőtől a terminálig szállító busz fedélzetén azt sem titkolta, érezte a svédeken, hogy lenéznek minket, magyarokat és önöket, szerbeket, majd mosolyogva hozzáfűzte: „Ezért is verjük ki őket!”
– Ettől függetlenül nem ez volt a Malmö kiejtésének kulcsa. Hanem a Ludogorec elleni hazai meccs! A párharc első felvonásában, Bulgáriában nem játszottunk jól, de kihúztuk nulla nullával. Első hallásra jó eredménynek tűnik, de veszélyes is, mert ha a visszavágón az ellenfeled szerez egy gólt, neked mindjárt kettőt kell. A razgradi és a felcsúti mérkőzés között volt egy hetünk rá, hogy meggyőzzük a játékosokat, képesek legyőzni a jóval esélyesebbnek vélt bolgárokat. Abban a hét napban elképesztő munkát végeztünk. A végeredmény ismert, remek teljesítményt nyújtva nyertünk egy nullára, onnantól fogva mindenki elhitte, hogy ezen a szinten is tud futballozni. Ez bebizonyosodott a Malmö ellen is. Ehhez csupán két megjegyzést fűznék. Az első: mindhárom selejtezőbeli vetélytársunk eljutott az Európa-liga csoportköréig. A második: mi, ahogyan eddig, ezután is megadjuk mindenkinek a tiszteletet.

– Folyton a csapatról beszél, egy-egy játékost a legritkább esetben emel ki, most mégis arra kérném, hogy tegyen kivételt. Kovács Istvánról lenne szó.
– Az első naptól hiszek benne. Korábban akadtak gondjai, és amikor Fehérvárra érkeztem, az volt a benyomásom, hogy senki sem bízik benne. Ma már igen, és bármilyen furán hangzik, most, amikor mindenki dicséri, én kritizálom. Ennek nem más az oka, mint az, hogy szentül hiszem, még ennél is több van benne! A téli felkészülésnek végre teljesen egészségesen vágott neki, az ötödik edzés után biztos voltam abban, hogy a csapatunk egyik legfontosabb láncszeme lesz. Örülök, hogy nem tévedtem. „Kiskokó” remek fickó, mindenki kedveli, megérdemelte, hogy jó dolgok történjenek vele. Egy jó csapat tagjaként bajnoki címet és a nemzetközi porondon csoportkörbe jutást ünnepelhetett, hosszú idő után ismét magára ölthette a válogatott mezét, és ami mindennél fontosabb: apa lett. A folytatás rajta múlik, de ismerve őt nem elégszik meg ennyivel. Amiben tudom, támogatom, mert tényleg sokra viheti. Ja, és boldog lennék, ha a becenevéből lassan lekerülne a „kis” jelző.

– Mit gondol, a Vidi vezetőedzőjeként megéli ezt?
– A mi világunkban normális, hogy a játékosokhoz hasonlóan az edzőket is megkeresik innen-onnan. Amikor a csúcsra érsz, sokan érdeklődnek irántad. Más kérdés, hogy a különböző fórumokon megjelenő híreknek a fele sem igaz. Az elmúlt hónapokban kaptam jó, sőt nagyon jó ajánlatokat, de nemet mondtam mindegyikre. Amióta itt dolgozom, a kollégáimmal többször bizonyítottuk, hogy lojálisak vagyunk az itteni projekthez, remélem, a projekt is az lesz hozzánk. Megszerettem a klubot, kötődöm hozzá, arra vágyom, hogy évről évre magasabbra jussunk. Két hete, hogy ugyanezt elmondtam a tulajdonosunknak, Garancsi Istvánnak is. Szóval, még az is benne van a pakliban, hogy öt-hat évig a Vidi edzője leszek. Tudja, a Rózsák terén nem csupán óvoda, iskola is működik...

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik