Szakadt az eső, és Pityuka, a szentendrei fiúiskola focicsapatának balösszekötője sprintelt le s föl a csúszós, kopott talajon. A meccs 0–0-ra állt, és a rossz idő ellenére meglepően sokan állták körbe a pilisszentlászlói pályát.

„Sanyi, do toho, Sanyi, do toho!”

Pityuka az első félidő közepén figyelt fel arra, hogy a nézők többsége tót atyafi, akik nem magyarul biztatják az övéiket. Egy pillanatra az jutott eszébe, hogy ez itt a Magyarország–Csehszlovákia világbajnoki selejtező, és ő nem Sanyi meg Gyuri ellen játszik, hanem ott, az ellenfélnél a gúnyosan mosolygó Kvasnák és a nagyképű Adamec, akit Mészöly Kálmán egy madárfüttyös tavaszi délutánon egyszer egy felvidéki kocsmában széklábbal tángált el. Pityuka űzte-hajtotta az övéit, és bosszút akart állni a csehszlovákokon a marseille-i vereségért. Nem szerette őket. Gyerekkora egyik traumatikus élménye volt az a meccs. Később, sok-sok esztendővel később változott meg a véleménye valamelyest a csehekről, amikor elolvasta Milan Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című könyvét, amelyben a cseh zseni azt írta egy cseh fürdővárosról: „Aztán végigmentek az összes utcán, volt ott Sztálingrád utca, Leningrád utca, Rosztovi utca, Novoszibirszki utca, Kijevi utca, Ogyesszai utca, volt ott Csajkovszkij szanatórium, Tolsztoj szanatórium, Rimszkij-Korszakov szanatórium, Szuvorov hotel, Gorkij mozi és Puskin kávéház. Terezának eszébe jutottak az orosz megszállás első napjai. Az emberek a városokban leszedték az utcanévtáblákat, az országutakról pedig eltávolították a helységnévtáblákat. az ország egyetlen éjszaka alatt névtelenné vált. Hét napig bolyongott az orosz hadsereg az utcákon, és nem tudta, hol van…” Pityuka ezt persze 12 esztendősen még nem tudhatta. 1970-et írtunk, és ez az esztendő megannyi felejthetetlen pillanattal ajándékozta meg őt. Először is a szentendrei HÉV-állomás tőszomszédságában lévő földes, agyagos kézilabdapályán, amelyen mindennap rúgta a lasztit a barátaival, először láthatta, érezhette s élhette át, milyen érzés, amikor a labda a hálóban „zizzen”. A helyi érdekű vasút vállalati bajnokságának keretében rendezték a Karbantartók–Kalauzok meccset. Gondosan felvonalazták a pályát, a kis kézilabdakapukra vadonatúj háló került, a csapatok pedig rendes szerelésben, bíró közreműködésével játszottak. Pityuka lenyűgözve nézte a férfias küzdelmet, a dresszek vidám színkavalkádját, de legnagyobb hatással az volt rá, amikor a labda, az ütött-kopott bőrfoci a hálóban landolt.

Néhány héttel később már igazi meccsen szurkolhatott. Az édesapja, aki szinte mindennap elmondta neki, hogy a Honvédnál csodálatosabb csapat nincs a földön, elvitte Kispestre. Május volt, verőfényes május, amikor a Honvéd és a Fradi futballistái kifutottak a pályára, s a Népsport másnap azt írta, hogy 25 ezren látták a találkozót, és még a salakpályán is ültek. Mámoros nap volt az, a Honvéd Pusztai és Pintér két góljával 3–0-ra nyert, Albert Flóri csak a kapufát találta el. Az utolsó hazai gól úgy esett, hogy Géczi kiszaladt a kapujából, ám az ifjú Pintér megelőzte őt, és úgy talált a hálóba. Ugyanabban az évben, ősszel kupameccsre ment az apjával, aki a HÉV-en azt magyarázta neki, hogy a skót Aberdeen 3–1-re nyert az első meccsen, és a Honvédnak legalább ugyanennyire kell diadalmaskodnia ahhoz, hogy ne essen ki a KEK-ből. A kispesti csapat vezetett is már 3–0-ra, amikor egy bizonyos Forrest lövése Ruzsinszky hátán megpattanva került a hálóba. Következett a hosszabbítás, majd jöttek a tizenegyesek, és Pityuka akkor már sírt az izgalomtól, s arra gondolt, ha a skótok jutnak tovább, soha többet nem megy iskolába, mert így már tulajdonképpen nincs is értelme semminek.

Az utolsó, mindent eldöntő tizenegyest Bicskei Bertalan lőtte – a Honvéd kapusa. S Berci, a drága Berci, ahogy apja emlegette, túljárt Clark eszén, a Honvéd ment tovább, hogy aztán a következő körben a Manchester City kettős győzelemmel búcsúztassa.

Pityuka akkor már pontosan tudta, hogy az apja szenvedélye, klubszeretete megfertőzte őt. A labdarúgás jelentette számára az élet értelmét. Ha olykor bekéredzkedett a szentendrei papírgyár sporttelepének öltözőjébe, pontosan úgy érezte magát, mint Alice Csodaországban. Sajátos illatuk volt a gondosan összehajtogatott dresszeknek, a kisuvickolt, szemmel láthatólag kopottas futballcsukáknak, az agyonhasznált, kifakult labdáknak. Pityuka várta a hétvégéket, amikor rendszerint a Körkapcsolást hallgatták a rádióban, de a hétköznapok is a játék jegyében teltek. A kisváros macskaköves útjain ballagva vagy esélyt latolgatott, vagy a főtéren lévő pipafüstillatú trafikban dianás cukrot és medvecukrot vett. De az is előfordult, hogy nem létező, saját csapatot állított össze a környék bohókás, furcsa figuráiból, amely így festett: Potyi – Nünüke, Lujlaci, Tranyó, Kissarkóczi – Nagysarkóczi, Linó, Fejenagy – Ipacs, Milicaöcsi, Gurgut.

Amikor 1980-ban Tichy Lajossal a kispadon hosszú-hosszú idő után a Honvéd bajnok lett, Pityuka apja már nem élt. Ő viszont sírva, nevetve, ugrálva ünnepelte az aranyérmet, és nem is sejthette, hogy az az évtized mennyi mámorító pillanatot tartogat a számára. Újabb és újabb Honvéd bajnoki címek, a kis Sallaival, Nagy Antival, Garaba Imivel a védelemben, Détári Dömével a középpályán, Dajka Lacival, Esterházy Marcival a csatársorban. Ha csak tehette, ott volt Kispesten, kiabált, ugrált és énekelt. De énekelt máshol is, például az Ikarus Művelődési Központban, azt a dalt, amelyik így szólt: „Egy kis piros bombázógépet akarok én, de nagyon szépet, egy kis piros bombázó-, egy kis piros bombázó-, egy kis piros bombázógépet, szépet…”, és ha kellett, táncolt is a Ganz-Mávag műv. házban, a Cure, a Smiths, a Clash muzsikájára. S közben rátalált a szerelem úgy, mint Tomásra, Kundera regénybeli főhősére: „Tereza egy gyerek, akit szurokkal kikent kosárban küldött le valaki a folyó vizén, hogy Tomás kihalássza az ágya partjára…” Az ő Terezája azóta is vele van, és elviseli, hogy Pityuka sohasem nőtt ki a futball iránti rajongásából, és ma is ott szurkol a kispesti pályán, szentségelve, reménykedve. S ahogy teltek az évek, egyre csak azt hajtogatta: egyszer, legalább egyszer szeretné újra átélni, milyen is bajnoki címet ünnepelni. És a 2017-es esztendő elhozta ezt a különleges, semmihez sem hasonlítható pillanatot a számára, és amikor a Honvéd az utolsó fordulóban a Videotonnal meccselt az aranyért.

Pityuka kivitte magával az asszonyt, és az idegességtől, az izgalomtól szinte végig a kezét szorongatta. Amikor a kispesti győzelem másnapján felfogta, hogy a sors meghallgatta a kérését, valóra váltotta az álmait, azt mondta a párjának, ez az ő születésnapi ajándéka a feleségétől kapott  Csepeli Hírmondó-előfizetés, és szégyen, nem szégyen, több tubus műfogsorrögzítő mellett.

A hatvanadiké.

Néhány nap múlva Pilisszentlászlóra utaztak ünnepelni, ám mielőtt betértek volna a Kis Rigó vendéglőbe, kimentek a futballpályára, ahol annak idején tót atyafiak kiabáltak teli torokból, miközben zuhogott az eső, és Pityuka balösszekötőt játszott tízes számmal a hátán. Az asszony hallgatta férje meséjét, látta, ahogy az immár hatvanéves férfi újra gyerek lesz, kis futballista, aki nem akar mást az élettől, csak gólt lőni – minél több gólt lőni. S Pityuka csak mondta, mondta a magáét az üres pilisszentlászlói pálya szélén, beszélt az Aberdeen elleni meccsről, Kocsis Lajosról, a „Csikóról”; az Ajax elleni továbbjutásról az UEFA-kupában; a Panathinaikosz elleni csalásról szintén az UEFA-kupában, Pisont Pistáról, a kiesés fájdalmáról ott, a zalaegerszegi dombok között. És azzal zárta a hosszú monológot, hogy innentől kezdve bármi történhet a Honvéddal.

A hatvanadik születésnapjára kapott bajnoki cím akkor is vele s benne lesz, ha kemény, agyagos föld kopog majd a koporsóján.