Kabát: Elmentem az Üllői útra, meghallgattam az FTC ajánlatát

Kabát Péter szerint a mai fiatalok mentalitásával van probléma (Fotó: Szabó Miklós, archív)

Egy kis budapesti kávézóban találkoztunk Kabát Péterrel, aki a tőle megszokott lazaságot és jókedvet hozta magával. Néhány perces késését elnéztük neki, büntetésként még a megrendelt kávé kiérkezése előtt nekiszegeztük első kérdésünket a Honvéd és az Újpest rivalizálásával kapcsolatban. „Végigjártam a szamárlétrát a Honvédnál, ahonnan két évre a Vasashoz igazoltam, majd hét szezont külföldön töltöttem. Kilenc év telt el a Honvéd és az Újpest között. Tudtam, hogy van rivalizálás a két klub között, és azt is, hogy az elején ki fognak kezdeni, ha nem úgy teljesítek – magyarázta KabátPéter a klubváltás kettősségével kapcsolatban. – Szerencsére az első újpesti bajnoki meccsemen az én gólommal nyertünk egy-nullára a Nyíregyháza ellen, onnantól elfogadtak és megszerettek a negyedik kerületben.”

Nem úgy a kilencedikben… Az egyik televíziós interjújában megemlítette, hogy egyszer még a Ferencváros is megkereste, de nem fogadta el az ajánlatot. Sőt, igazán meg sem hallgatta azt. „Kispesten nevelkedtem, egyértelmű volt, hogy ott kezdődik a pályafutásom. Amikor a Vasas játékosaként gólkirály lettem, válogatott, majd szabadon igazolható, szinte mindegyik NB I-es csapat megkeresett, köztük az FTC is – emlékezett vissza a rutinos csatár, aki nem akart zöld-fehérben játszani. – Vörösbaranyi József menedzseremmel elmentünk az Üllői útra, meghallgattuk a klub ajánlatát, hogy mit tervezne velem. De sokáig nem voltunk ott, egy félóra elteltével mondtam Józsinak, hogy inkább menjünk. Szerették volna, hogy oda igazoljak, de nekem nem voltak ilyen gondolataim.”

Olyanok viszont igen, hogy a francia bajnokságban szívesen játszana. Lett is volna rá lehetősége, hiszen az Olympique Marseille figyelte, de helyette Törökországban kötött ki. Szemét lesütve emlékezett vissza, érződött, hogy ez fájó pont számára. „Türelmetlen voltam, ezen múlott az egész. Életem egyik legnagyobb hibája volt. Haza nem akartam jönni, Törökországba nem akartam visszamenni. Egy heten múlott: amikor aláírtam a Denizlisporhoz, utána jött az ajánlat a Marseille-től. Amikor hívott a menedzserem, emlékszem, épp fürödtem és elsírtam magam – osztotta meg velünk keserű emlékét Kabát. – Tudtam, hogy nem tudom visszacsinálni, ekkora lehetőség csak egyszer jön az életben. A Marseille nagy csapat most is, akkor is az volt. Tudtam, hogy figyelnek, és akár egy év múlva is lett volna lehetőség odamenni, de akkor már nem engem választottak.”

Hát igen, a játékosmegfigyelők mindenhol (is) ott vannak, mindenkit szemmel tartanak. De vajon ez nyomást helyez a pályán a labdarúgókra vagy inkább feltüzeli őket? „Van akit görcsössé tesz, viszont van, aki annyira meg akarja mutatni, hogy szárnyal. De olyan is volt, hogy eljöttek valakit megnézni, és mást vittek el – mosolygott Kabát, sugallva azt, hogy látott már ilyet karrierje során, majd komolyra fordította a szót. – Mindegyik meccsre ugyanúgy készültem, megpróbáltam a maximumot nyújtani. Soha nem akartam úgy játszani, hogy égessem magam, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy azt mondják rólam, hogy ez már gyenge, nem fér be.”

Klubcsapataiban erre azért nem volt soha gondja, 2008-as hazatérése óta a jelenlegi idényt nem számítva egy kivételével (a 2014–2015-ös szezon) mindig legalább húsz tétmeccsen kapott szerepet az Újpest, a DVSC és a Győri ETO színeiben. A gólokkal sem maradt adós, nyolc gól alatt az említett évadok közül egyikben sem volt, a 2008–2009-es szezonban 30 tétmeccsen 21 találatot jegyzett. Egy valami azonban – különösen eme remek idénye után – hiányzott: a válogatott játékpercek.

„Erwin Koeman idejében csúcsformában voltam, de inkább hagyjuk, hogy miért nem játszottam. Úgy éreztem, azért hívott meg, hogy senki ne szólhasson. Nem is akarom firtatni ezt a kérdést – mondta az egykori gólkirály, akitől kértük, vonjon párhuzamot a nemzeti csapat évei között. – Megvolt egy mag a válogatottban, amelybe nehéz volt bekerülni. Nem úgy, mint most, vagy egy-két évvel ezelőtt, hogy boldog-boldogtalan meghívót kapott, nyolcvan játékost kipróbáltak egy évben. Tizenhatszoros válogatott lehettem, nem sok, nem kevés. A realitás úgy harminc lehetne, bár volt, hogy sérülés miatt nem tudtam jönni. Örülök, hogy ennyiszer játszhattam, ez fontos volt mindig is.”

Abba a kérdésbe, hogy az NB I meghatározó futballistái az elmúlt években miért szinte kivétel nélkül csak a légiósok lettek, beletört a bicskája. De nem hagytuk annyiban, s összeszedte gondolatait. „Varga Roland vezeti a góllövőlistát, remek futballista, le a kalappal előtte, de ő is szélső. Nem nagyon vannak olyan magyar csatárok, mint régen. Nem látom azokat a tehetségeket, akikből olyan lesz, mint Tököli Attila, Kovács Zoltán vagy akár én– mondta Kabát, aki nosztalgiából sorolta a 2000-es évek válogatott támadóit. – Vannak kivételek, de nagyon kevés. Én földes pályán meg betonon nevelkedtem, egy évben egyszer láttam füves pályát, az ünnepnek számított. Nem úgy, mint most, hogy akadémiák, műfű, ilyen cipő, olyan cipő. Nekem volt egy Tisza-cipőm, abban játszottam egész évben. Mindegy volt, hogy állt a hajam. A mai világban annyira megváltozott minden…”

Ez tény és való, ugyanakkor elkerülhetetlen. De akkor mégis mi az oka a fent említett jelenségnek?

„A mi mentalitásunk, a vér, ami bennünk volt, kezd kihalni. Szerintem ez az egyik nagy baj. Technikai tudásban kiváló játékosok vannak a magyar bajnokságban, bárhogy le tudják venni a labdát, de nincs meg bennük az a hozzáállás, mint ami bennünk volt. Lehet, hogy később lesznek ilyenek, de most nem sokat látok – magyarázta Kabát Péter, aki egy számára kedves történetet is felelevenített mondandója szemléltetésére. – Egy meccsen sokat számít a csibészség. Beleütsz, megcsíped vagy rálépsz a lábára, amikor a bíró nem figyel. Nekem is volt ilyen. Egyszer egy Vasas–Győr meccsen Böjte fogott, szétrúgott, mindig húzta a mezemet, már nagyon idegesített. Egyszer az alapvonalnál levitték ápolni, kaptam egy indítást és a felsőbe lőttem, pont addig, amíg nem volt a pályán, ezzel a góllal meg is nyertük a mérkőzést. A mai fiatalok más világban nőnek fel. PlayStation, Fifa, telefon, nekünk nem volt ilyen, mi egész nap rúgtuk a bőrt.”

A jövőt illetően nagy tervek vannak, ugyanolyan elszántsággal beszél róla, mint amilyen elszántsággal láttuk a pályán futballozni. „Szeretnék úgy megmaradni az emberekben, mint labdarúgó – mondta a celebséggel kapcsolatban felvetett kérdésünkre Kabát Péter. – Az Újpest az első, mindig is az lesz. Roderick Duchatelet jelezte, hogy visszavárnak a Megyeri útra, aminek nagyon örülök. Hamarosan elkezdem az iskolát is, hogy legyen egy magasabb szintű képzettségem, amire szükségem lehet a futball után. Mindenképp a labdarúgásban képzelem el a jövőm, e körül szeretnék maradni. Ugyanakkor a tévézés is tetszik, azt is szívesen csinálom, úgyhogy meglátjuk, miként tudom ezt a kettőt összehozni.”

Egy kis budapesti kávézóban találkoztunk Kabát Péterrel, aki a tőle megszokott lazaságot és jókedvet hozta magával. Néhány perces késését elnéztük neki, büntetésként még a megrendelt kávé kiérkezése előtt nekiszegeztük első kérdésünket a Honvéd és az Újpest rivalizálásával kapcsolatban. „Végigjártam a szamárlétrát a Honvédnál, ahonnan két évre a Vasashoz igazoltam, majd hét szezont külföldön töltöttem. Kilenc év telt el a Honvéd és az Újpest között. Tudtam, hogy van rivalizálás a két klub között, és azt is, hogy az elején ki fognak kezdeni, ha nem úgy teljesítek – magyarázta KabátPéter a klubváltás kettősségével kapcsolatban. – Szerencsére az első újpesti bajnoki meccsemen az én gólommal nyertünk egy-nullára a Nyíregyháza ellen, onnantól elfogadtak és megszerettek a negyedik kerületben.”

Nem úgy a kilencedikben… Az egyik televíziós interjújában megemlítette, hogy egyszer még a Ferencváros is megkereste, de nem fogadta el az ajánlatot. Sőt, igazán meg sem hallgatta azt. „Kispesten nevelkedtem, egyértelmű volt, hogy ott kezdődik a pályafutásom. Amikor a Vasas játékosaként gólkirály lettem, válogatott, majd szabadon igazolható, szinte mindegyik NB I-es csapat megkeresett, köztük az FTC is – emlékezett vissza a rutinos csatár, aki nem akart zöld-fehérben játszani. – Vörösbaranyi József menedzseremmel elmentünk az Üllői útra, meghallgattuk a klub ajánlatát, hogy mit tervezne velem. De sokáig nem voltunk ott, egy félóra elteltével mondtam Józsinak, hogy inkább menjünk. Szerették volna, hogy oda igazoljak, de nekem nem voltak ilyen gondolataim.”

Olyanok viszont igen, hogy a francia bajnokságban szívesen játszana. Lett is volna rá lehetősége, hiszen az Olympique Marseille figyelte, de helyette Törökországban kötött ki. Szemét lesütve emlékezett vissza, érződött, hogy ez fájó pont számára. „Türelmetlen voltam, ezen múlott az egész. Életem egyik legnagyobb hibája volt. Haza nem akartam jönni, Törökországba nem akartam visszamenni. Egy heten múlott: amikor aláírtam a Denizlisporhoz, utána jött az ajánlat a Marseille-től. Amikor hívott a menedzserem, emlékszem, épp fürödtem és elsírtam magam – osztotta meg velünk keserű emlékét Kabát. – Tudtam, hogy nem tudom visszacsinálni, ekkora lehetőség csak egyszer jön az életben. A Marseille nagy csapat most is, akkor is az volt. Tudtam, hogy figyelnek, és akár egy év múlva is lett volna lehetőség odamenni, de akkor már nem engem választottak.”

Hát igen, a játékosmegfigyelők mindenhol (is) ott vannak, mindenkit szemmel tartanak. De vajon ez nyomást helyez a pályán a labdarúgókra vagy inkább feltüzeli őket? „Van akit görcsössé tesz, viszont van, aki annyira meg akarja mutatni, hogy szárnyal. De olyan is volt, hogy eljöttek valakit megnézni, és mást vittek el – mosolygott Kabát, sugallva azt, hogy látott már ilyet karrierje során, majd komolyra fordította a szót. – Mindegyik meccsre ugyanúgy készültem, megpróbáltam a maximumot nyújtani. Soha nem akartam úgy játszani, hogy égessem magam, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy azt mondják rólam, hogy ez már gyenge, nem fér be.”

Klubcsapataiban erre azért nem volt soha gondja, 2008-as hazatérése óta a jelenlegi idényt nem számítva egy kivételével (a 2014–2015-ös szezon) mindig legalább húsz tétmeccsen kapott szerepet az Újpest, a DVSC és a Győri ETO színeiben. A gólokkal sem maradt adós, nyolc gól alatt az említett évadok közül egyikben sem volt, a 2008–2009-es szezonban 30 tétmeccsen 21 találatot jegyzett. Egy valami azonban – különösen eme remek idénye után – hiányzott: a válogatott játékpercek.

„Erwin Koeman idejében csúcsformában voltam, de inkább hagyjuk, hogy miért nem játszottam. Úgy éreztem, azért hívott meg, hogy senki ne szólhasson. Nem is akarom firtatni ezt a kérdést – mondta az egykori gólkirály, akitől kértük, vonjon párhuzamot a nemzeti csapat évei között. – Megvolt egy mag a válogatottban, amelybe nehéz volt bekerülni. Nem úgy, mint most, vagy egy-két évvel ezelőtt, hogy boldog-boldogtalan meghívót kapott, nyolcvan játékost kipróbáltak egy évben. Tizenhatszoros válogatott lehettem, nem sok, nem kevés. A realitás úgy harminc lehetne, bár volt, hogy sérülés miatt nem tudtam jönni. Örülök, hogy ennyiszer játszhattam, ez fontos volt mindig is.”

Abba a kérdésbe, hogy az NB I meghatározó futballistái az elmúlt években miért szinte kivétel nélkül csak a légiósok lettek, beletört a bicskája. De nem hagytuk annyiban, s összeszedte gondolatait. „Varga Roland vezeti a góllövőlistát, remek futballista, le a kalappal előtte, de ő is szélső. Nem nagyon vannak olyan magyar csatárok, mint régen. Nem látom azokat a tehetségeket, akikből olyan lesz, mint Tököli Attila, Kovács Zoltán vagy akár én– mondta Kabát, aki nosztalgiából sorolta a 2000-es évek válogatott támadóit. – Vannak kivételek, de nagyon kevés. Én földes pályán meg betonon nevelkedtem, egy évben egyszer láttam füves pályát, az ünnepnek számított. Nem úgy, mint most, hogy akadémiák, műfű, ilyen cipő, olyan cipő. Nekem volt egy Tisza-cipőm, abban játszottam egész évben. Mindegy volt, hogy állt a hajam. A mai világban annyira megváltozott minden…”

Ez tény és való, ugyanakkor elkerülhetetlen. De akkor mégis mi az oka a fent említett jelenségnek?

„A mi mentalitásunk, a vér, ami bennünk volt, kezd kihalni. Szerintem ez az egyik nagy baj. Technikai tudásban kiváló játékosok vannak a magyar bajnokságban, bárhogy le tudják venni a labdát, de nincs meg bennük az a hozzáállás, mint ami bennünk volt. Lehet, hogy később lesznek ilyenek, de most nem sokat látok – magyarázta Kabát Péter, aki egy számára kedves történetet is felelevenített mondandója szemléltetésére. – Egy meccsen sokat számít a csibészség. Beleütsz, megcsíped vagy rálépsz a lábára, amikor a bíró nem figyel. Nekem is volt ilyen. Egyszer egy Vasas–Győr meccsen Böjte fogott, szétrúgott, mindig húzta a mezemet, már nagyon idegesített. Egyszer az alapvonalnál levitték ápolni, kaptam egy indítást és a felsőbe lőttem, pont addig, amíg nem volt a pályán, ezzel a góllal meg is nyertük a mérkőzést. A mai fiatalok más világban nőnek fel. PlayStation, Fifa, telefon, nekünk nem volt ilyen, mi egész nap rúgtuk a bőrt.”

A jövőt illetően nagy tervek vannak, ugyanolyan elszántsággal beszél róla, mint amilyen elszántsággal láttuk a pályán futballozni. „Szeretnék úgy megmaradni az emberekben, mint labdarúgó – mondta a celebséggel kapcsolatban felvetett kérdésünkre Kabát Péter. – Az Újpest az első, mindig is az lesz. Roderick Duchatelet jelezte, hogy visszavárnak a Megyeri útra, aminek nagyon örülök. Hamarosan elkezdem az iskolát is, hogy legyen egy magasabb szintű képzettségem, amire szükségem lehet a futball után. Mindenképp a labdarúgásban képzelem el a jövőm, e körül szeretnék maradni. Ugyanakkor a tévézés is tetszik, azt is szívesen csinálom, úgyhogy meglátjuk, miként tudom ezt a kettőt összehozni.”