Davide Lanzafame elbúcsúzott Magyarországtól – tervei szerint nem végleg (Fotó: Tumbász Hédi)


– Már Adanában?
– Úgy pontosabb, hogy Törökországban – válaszolta a Nemzeti Sport érdeklődésére Davide Lanzafame, a Bp. Honvédtól a török másodosztályban szereplő Adana Demir­sporhoz szerződő, 33 esztendős olasz támadó. – Ezekben a napokban Boluban edzőtáborozik a csapat, szerdán csatlakoztam a társakhoz. Amikor itt végzünk, akkor megyek először Adanába. S akkor jön utánam a feleségem és a három kislányom.

SÍNEN VANNAK
A nyolcvan éve vasúti dolgozók által alapított Adana Demirspor sokáig nyolc szakosztályt működtetett (nem is akárhogy, a vízilabdázók például 21-szer nyerték meg a bajnokságot), ám jó ideje már csak a futballcsapat létezik. A labdarúgók először az 1960–1961-es idényben mérettek meg az első osztályban, a legnagyobb siker az 1982-ben elért hatodik hely. A fekete-kékek 1995-ben búcsúztak a Süper Ligtől, azóta reménykednek a visszatérésben, ennek érdekében erősítettek a nyáron: Davide Lanzafame mellett további négy játékos érkezett, így például a litván válogatott kapus, Emilijus Zubas.

– Nehéz szívvel pakolt össze?
– Igen. Két részletben négy és fél esztendőt töltöttünk egy csodálatos helyen, vagyis Magyarországon, Budapest a második otthonunkká vált. Ami engem illet, a Honvédban három és fél, a Ferencvárosban egy évig futballoztam, Kispesten és az Üllői úton is olyan sikereket értem el, amelyekre örökre büszke leszek. Amikor kétezertizenhatban visszamentem Magyarországra, a Honvéd akkori tulajdonosa, George F. Hemingway új esélyt kínált nekem – szerintem éltem vele. Afelől ugyanakkor nincs kétségem, hogy a családommal még visszatérünk Pestre. Ezért nem is búcsúzom végleg, csak úgy köszönök el: nemsokára találkozunk!

– Mielőtt tőlem is elköszönne, árulja el, miért nem töltötte ki a még két évig érvényes szerződését Kispesten?
– Azt éreztem, hogy szükségem van új kihívásra. Ráadásul ezt nem először éreztem a karrierem során, ennek is betudható, hogy számos klubban szerepeltem. A pályafutásomból már nincs sok hátra, vágyom még arra, hogy eddig ismeretlen országban bizonyítsak. Mindazonáltal abban biztos vagyok, hogy nehéz lesz. Sőt valami azt súgja, ez lesz a legnehezebb erőpróba. De ha nem vágnék bele, sohasem tudnám meg, megálltam volna-e a helyem, vagy sem.

– „Amikor idejöttem, ő már eldöntötte, hogy elmegy, ezt el is mondta nekem. Ezt fel tudtam dolgozni, nem volt ezzel gond. Sok örömet szerzett a szurkolóknak, de ez a Honvéd már nem rá épül” – fogalmazott a minap a távozásával kapcsolatban a Honvéd irányítását júliusban átvevő Bódog Tamás. Eljutottak önhöz a szakember szavai?
– Igen, és korrektül fogalmazott. Ez is bizonyítja, hogy amiben bíztam, megvalósult: békében, barátságban mentem el Kispestről. Rengeteget köszönhetek a Honvédnak, de talán azt is hozzátehetem, hogy amit kaptam, abból visszaadtam valamit. Ünnepelhettünk együtt bajnoki címet és Magyar Kupa-győzelmet, miközben gólkirály is voltam. Bár a vége még odébb van, kijelenthetem: pályafutásom gyaníthatóan legszebb idénye a kétezertizenhat–kétezertizenhetes volt. A Honvéd huszonnégy év elteltével lett újra aranyérmes, amiben hatalmas szerepe volt Marco Rossinak. Rá egyébként is úgy tekintek, mint a második apámra. Persze megvívtuk a magunk csatáit, végtére is mindketten temperamentumos olasz férfiak vagyunk, ám az bizonyos, nélküle másként alakult volna az életem. Ha akkor más ül a kispesti padon, most aligha beszélhetnék arról, hogy kétszeres bajnokként, Magyar Kupa-győztesként és kétszeres gólkirályként igazoltam Törökországba. Megjegyzem, bárki bármit állít, Szerhij Rebrovval is megtisztelő volt dolgozni. Rendkívül profi szakember, nem véletlen, hogy a Fradi egymás után kétszer bajnok lett, és a nemzetközi porondon is remekel. A Ferencvárosban töltött évből is csak a jóra emlékezem, az elnök úrnak, Kubatov Gábornak külön köszönettel tartozom, mert ő is bízott bennem. Úgy hiszem, ő és más sem bánta meg a szerződtetésem.

– Amikor tavaly nyáron visszatért Kispestre, azt mondta, remélhetőleg a Honvédból vonul vissza.
– A sors másként akarta. A fogadtatás mindenesetre csodálatos volt. Az első napokban azt is mondtam, mindent megteszek, hogy megint nyerjünk valamit. Kemény évünk volt, a koronavírus okozta helyzet sokakat megviselt, ezen felül azt is meg kellett szoknom, hogy új tulajdonosok és új játékosok vannak a klubnál. De nem hiába tartják úgy, hogy ha a vége jó, minden jó: a kupagyőzelem mindenre gyógyírt jelentett.

Lanzfame bajnoki címet és kupagyőzelmet is ünnepelhetett a Honvéddal (Fotó: Török Attila)


– Van, amin változtatna az elmúlt négy évből?
– Amit teszek, azért mindig vállalom a felelősséget. A véleményemet nem rejtem véka alá. Sohasem voltam diplomatikus alkat, a rosszról ugyanúgy beszélek, mint a jóról, még ha akad is ebből problémám... Nem is szeretnék megváltozni. Már csak azért sem, mert olyan futballista vagyok, aki egyre feljebb vágyik. Elmúltam már harminchárom, de még mindig hajt a szenvedély. Elismerem, időnként kissé őrült vagyok, ám ez is azzal magyarázható, hogy újra és újra győzni akarok. Remélem, megértik.

– Segítsen azt is megérteni, miért a török másodosztályba igazolt.
– Az Adanának nem a második vonalban van a helye. Az előző idény végén egy hajszál választotta el a feljutástól, a rájátszás döntőjét tizenegyesekkel bukta el. A klub tulajdonosa mindent elkövet annak érdekében, hogy egy év múlva már az első osztályban szerepeljen a csapat, az a projekt, amit ezzel kapcsolatban felvázolt, meggyőző volt. Úgy tudom, az Adana legutóbb huszonöt éve játszott a Süper Ligben, szeretném kivenni a részem abból, hogy visszatér a legjobbak közé.

– Hosszabb távra tervez Törökországban?
– Egyelőre egy évre. A megállapodás értelmében kétezerhuszonegy nyarán a vezetők döntethetnek arról, élnek-e a további egy évre szóló opciós joggal. Ugyanakkor remélem, jövő ilyenkor már a Galatasaray, a Fenerbahce vagy éppen a Besiktas elleni mérkőzésre készülök.

– Fekete-kék mezben...
– Abban, igen! Aki ismer, tudja, hiába nevelkedtem a Juventusban, és hiába tisztelem a klubot, a szívem az Interé. Legalább annyira közel áll hozzám, mint a Honvéd. Az örömömet csak fokozta, hogy a fekete-kék dressz hátán a kedvenc számom, a kilences virít majd. Még csak el sem kellett kérnem senkitől, mert szabad volt. Mintha rám várt volna.

– Vajon piros-feketében láthatjuk még?
– Kétszer ugyan visszavezetett az utam Kispestre, harmadszorra már kizárható. Mondom ezt annak ellenére, hogy a Honvéd még akkor is nagyon sokat jelent nekem, ha egyesek ezt nem így gondolják. A szurkolók szeretetéért életem végéig hálás leszek. Amit a családommal megéltünk Budapesten, többet ér minden sikernél. Ezért is vagyok biztos abban, hogy visszatérünk Magyarországra. S ki tudja, egyszer még Kispesten is felbukkanok valamilyen pozícióban, esetleg edzőként. Ha már Marco Rossi olyan jó példával szolgált...