Holender hiszi, hogy odafönt a Honvéd aranyát írták meg

– Milyen érzés most Honvéd-játékosnak lenni?
– Felemelő! – vágta rá Holender Filip, a kispestiek szélsője. – Nyolc éve tartozom a klubhoz, mindig is büszke voltam arra, hogy a Honvéd mezét viselhetem, de amit ezekben a hetekben átélünk, arra nehéz szavakat találni. A rajt előtt nem sokan hitték volna, hogy két fordulóval a vége előtt annyi esélyünk lesz a bajnoki cím elhódítására, mint a Videotonnak. Nem tagadom, magam sem gondoltam, hogy így alakulnak az események.

– Szerbiában született, márpedig arrafelé nem jellemző a kishitűség.
– Nem kishitű voltam, csak realista. Az őszi idény végén viszont már felvetődött bennem, hogy ebből valami jó is kisülhet. A gyirmóti volt a kulcsmeccs, nyertünk négy-nullára, ráadásul a szurkolóink akkor énekeltek először arról, hogy megnyerhetjük a bajnokságot. Szépen szólt a dal, hamar megszerettük.

– Még ma is a csoda kategóriájába sorolja a Honvéd szereplését?
– Nem is tudom. Rengeteget tettünk azért, hogy idáig jussunk. Az öltözőben olyan egység alakult ki, mint még soha, összekapaszkodtunk, és megfogadtuk, hogy az utolsó leheletünkig harcolunk.

– Sokan tudhatják, hogy tizennégy esztendősen érkezett a Honvédhoz. Azt már kevesen, hogy miként.
– Hétéves lehettem, amikor szülővárosomban, Kragujevacban elkezdtem focizni. Persze nemcsak futballoztam, minden sportágat kipróbáltam – és mindenben nyerni akartam. Hogy az iskolában nemcsak rúgtam, hanem dobtam a labdát, annak talán édesapám örült a legjobban, mert remek kosárlabdázó volt. A barátai mind a mai napig mondogatják, ha nincs a délszláv háború, nagy karriert futhatott volna be. Mindazonáltal édesapámnak köszönhetem, hogy Kispestre kerültem. Bár szó volt arról, hogy a Partizan Beograd vagy a Crvena zvezda korosztályos csapatába kerülhetek, amikor felvetődött, hogy elmehetek próbajátékra a Honvéd akadémiájára, apu azt javasolta, hogy inkább a határon túl próbáljak szerencsét. Egy hetet töltöttem Budapesten, edzettem, és két edzőmeccsen játszottam. Az elsőn mindjárt négy gólt lőttem. Nem sokkal azután, hogy hazatértem, már hívtak is Kispestről, hogy szeretettel várnak vissza – hosszabb időre. Tíz nap alatt teljesen megváltozott az életem, jóformán mindent és mindenkit magam mögött hagyva Magyarországra költöztem. Nem volt könnyű.

– Akkor már tudott magyarul?
– Egy szót sem. A szüleim szerbek, odahaza szerbül beszéltünk. Apai nagyapám, Holender Zoltán magyar volt, de kétéves múltam, amikor ő meghalt. Nehéz élete volt, a sors végül Kragujevacra sodorta, ahol előbb munkát keresett, majd rátalált a boldogságra is. Azt tudom, hogy jó ideig Budapesten dolgozott. Ott, ahol az évek során otthonra leltem. Meggyőződésem, ez nem a véletlen műve, valami oka van annak, hogy itt vagyok.

– Mondjuk, a bajnoki cím?
– A Magyar Futball Akadémiával mindent megnyertem, amit lehetett, a gyűjteményemből csak az NB I-es arany hiányzik. Azért is követek el érte mindent, mert az engem mindenben támogató, számomra tökéletes hátteret biztosító barátnőmnek, továbbá a szüleimnek ily módon is szeretném meghálálni, amit értem tettek, tesznek. Amikor édesanyámék elengedtek otthonról, kizárólag azt nézték, nekem mi a jó. Akkor még nem is gondoltam bele ebbe, ám ahogy teltek-múltak az évek, rádöbbentem, mekkora áldozatot hoztak azért, hogy megvalósíthassam az álmaimat. Édesapám időközben fanatikus Honvéd-drukkerré vált, nem jelenhet meg úgy cikk rólunk, hogy ne olvasná el – az internetes fordítóprogram segítségével. Ja, és bármilyen kép kerül fel a Facebookra, rögtön kedveli.

– Gyaníthatóan azt a napot is „kedvelte”, amelyen a fia bemutatkozott az első csapatban.
– Hű de büszke volt rám! Hogy mindenki értse, miért: amikor először szóba került, hogy a Honvédba jöhetek, apu mindössze annyit mondott, Filip, ez Puskás Ferenc csapata. Több sem kellett nekem. Hiába voltam még gyerek, hiába éltem ötszáz kilométerre Budapesttől, az, hogy ott futballozhatok, ahol egykoron Puskás, mindennél többet jelentett. Nincs ez másként manapság sem, vallom, tradíciók nélkül mit sem ér a futball. Ezzel is magyarázható, hogy a szívemhez még egy csapat áll igazán közel, mégpedig a Liverpool.

– A bajnoki bemutatkozásra visszakanyarodva: még a tizenkilencet sem töltötte be, amikor lehetőséget kapott. Nem félt, hogy leveri a lécet?
– Miért féltem volna? Alig vártam, hogy Marco Rossi beállítson. Március nyolcadikán volt négy éve, hogy a „Mister” a Paks ellen becserélt, akkor már három-nullára vezettünk. Mivel ez maradt a vége, mondhatni, megőriztem az előnyt.

– Első élvonalbeli gólját 2013 szeptember elsején szerezte, de a mai napig emlegetik.
– Az eddigi tízből azt tartom a legszebbnek. A felezővonal közelében labdát szereztem, megindultam a kapu felé, és három embert kicselezve lőttem a jobb alsó sarokba. Már csak azért is szép emlék az a gól, mert magyar állampolgárként értem el, egy héttel korábban tettem le az esküt.

– A válogatottság miatt?
– Amiatt is. Rá egy évre, a bosnyákok elleni U21-es meccsen ölthettem magamra először a címeres mezt, halkan teszem hozzá, az a premier is sikerrel végződött: négy-egyre nyertünk.

– Ha a bevetése garanciát jelent a győzelemre, előbb-utóbb Bernd Storck is behívja.
– Én örülnék a legjobban, ha számolna velem. Mostanában sokat jár Kispestre, szombaton is kint volt. Az U21-es válogatottból ismer. Mindenesetre egy újabb álmom válna valóra, ha a felnőttválogatottban is pályára léphetnék.

– Azt alighanem felesleges megkérdeznem, miről álmodik még.
– Arról, hogy a Liverpool jövőre megnyeri a bajnokságot. Mi meg az idén. A legszebb az lenne, ha már a hétvégén ünnepelhetnénk, de a döntés minden bizonnyal a következő szombatra marad. Ugyanakkor hiszem, aki odafönt megírta, hogy a Videoton ellen dőljön el az aranyérem sorsa, azzal zárta a sorait, hogy a végén mi örülhetünk.