Id. Horváth Gábor, 1959–2019 (Fotó: feol.hu)

 

Tudod, Gabi bá, én kihagytam a lehetőséget!

Attól az embertől kérhettem volna, hogy vigyen végre végig a Vidi múzeumában, abban a stadionban, ahol felnőttem, aki pályafutásával, hűségével megtestesítette a klubot. Én azon a szent helyen bálványoztalak, mint ahogy Csongrádi Ferit, Szabó Józsit, Disztl Petyát vagy éppen Vaszil Gyulát is – mindig, minden pillanatban.

Elkéstem…

NÉVJEGY: HORVÁTH GÁBOR

Született: 1959. március 20., Kisláng

Posztja: hátvéd

NB I-es bajnoki/gól: 317/5

Klubja játékosként: Videoton (1979–1991)

Sikerei játékosként: UEFA-kupa-döntő (1985), Magyar Népköztársasági Kupa-döntő (1982), 2x bajnoki 3. (1984, 1985)

Hány, de hány alkalommal láttam a közösségi oldalakon, mennyire hálásak Neked a látogatók a tárlatvezetésért, és hogy mennyire készséges, kedves és alázatos vagy, de hát ezt tudtuk, mert mindig ilyen voltál.

A kislángi srácból a Videoton legendája lettél, de egyetlen pillanatra sem felejtetted el, honnan jöttél és mit hoztál magaddal a csúcsra vezető úton: talán ezért is lehettél csapatkapitány, játszhattál UEFA-kupa-döntőt, és léphettél pályára 317 NB I-es mérkőzésen a Videotonban, átélve megannyi jót és kevesebb rosszat.

Tudod, Gabi bá, vannak, akik elmennek, de halhatatlanok maradnak. Ahogy Te megfeszülve radíroztad le a jobbszélsőket, ahogy brusztoltál és zakatoltál fel a támadásokkal a bal oldalon, mindig azt kérdeztük: honnan van ennyi erő, szenvedély benned, és mindannyiunknak példát kellett volna vennünk, mennyire szereted a Videotont.

Ennél jobban talán csak Téged szerettek…

Elsősorban a családod, Gábor fiad, a „Kisperás”, aki a tőled kapott inspirációnak is köszönhetően lett az, ami Neked – talán igazságtalanul – nem adatott meg: magyar válogatott labdarúgó. Aztán gyönyörű lányod, akinek fiai tovább viszik a vérvonalat, mert tehetséges focisták, és talán számtalan felvételt megnéztek már a nagyapjukról, és végtelenül büszkék Rád.

Aztán persze a csapattársaid, munkatársaid és hogy szélesítsük a kört, minden székesfehérvári, mert az elmúlt évtizedekben olyan tartozéka lettél a városnak, mint az Aranyalma, a Bory-vár vagy éppen a Hiemer-ház. Nem is tudom, hányan, hányszor állítottak meg néhány szóra, amikor végigsétáltál a Fő utcán, hányszor kérték, hogy nosztalgiázz, ha beültél valamelyik teraszra egy sörre, és Neked mindenkire volt időd, egy jó történeted és néhány kedves „Perás-féle” mosolyod.

És sajnos mégsem volt teljes az életed, valami hiányzott, mert azért néha a szomorúság is megjelent az arcodon, panaszkodni viszont soha nem hallottalak. Te mindig azt csináltad a Videotonnál, amit kértek Tőled, amivel megbíztak, játékosként, vezetőként, a női csapat trénereként vagy éppen a múzeum vezetőjeként.

Nem tudtál kibújni a bőrödből, de mindenki így, ilyennek szeretett.

Látom, mennyien törtek most össze, mennyien várták, hogy még egyszer beszélhessenek veled, hogy megint rájuk mosolyogj, hogy kezet fogj velük, megveregesd a vállukat. Te viszont szép csendben felültél Kovács Feri bácsi mellé, a bal kezéhez –  a jobbjához már nem férsz, mert ott van a régi harcostárs, Májer Lajos –, és már együtt nézitek fentről a pazarul szép Sóstói Stadiont és ezt a modern, sajnos egyre kevesebb egyéniséget felvonultató futballt.

Hiányzol majd, mert Te vagy a Videoton! És főleg azért, amilyen ember voltál. Remélem, lesz egy sarkod a múzeumban, és legalább azt megnézhetem, ha már Te nem lehetsz ott.

Isten veled, Gabi bá!