Filipovics Vladan a fiaival (Fotó: Dömötör Csaba)

A családfő, a korábbi élvonalbeli labdarúgó, a mások mellett Juhász Rolandot, Huszti Szabolcsot, Nikolics Nemanját és Eppel Mártont képviselő F-Group ügyvezetője, Filipovics Vladan friss kávéval fogad minket. Az eszpresszó még gőzölög, amikor megérkezik az edzésről legnagyobb gyermeke, az NB I-es Serco TF-Budapest kosárlabdacsapatát erősítő 21 éves Stefan, majd egy perccel később leszalad a lépcsőn legkisebb fia, a Vasas Akadémiában kosárlabdázó 13 esztendős Igor. A csésze még félig tele, amikor befut az Újpest FC támadója, a 19 éves Marko is. Ahogy bővül a társaság, úgy fokozódik a hangulat. Nemcsak a kávét, a Filipovics fiúk szavait is isszuk – felvétel indul!

Vladan: Hogy én kosárlabdáztam-e? Naná, még gyerekkoromban, odahaza, Belgrádban. Suli után mentem fociedzésre, utána meg a haverokkal kosarazni. Imádtam azt is, habár futballozni még annál is jobban szerettem. Nálunk a labdarúgás és a kosárlabda mindent vitt – és mindent visz. Na, már itt is van Igor és Stefan.

A legnagyobb és a legkisebb Filipovics fiú között nyolc év és 32 centiméter van – amíg Stefan 208-nál, Igor 176-nál jár, ráadásul 13 évesen még nyilván növésben van.

Filipovics Stefan nagyszerűen játszott
az U20-as magyar kosárlabda-válogatottban

Vendég: Ha ugyanabban az időben futball- és kosármeccset ad a tévé, melyiket nézi a család?
Igor: Focit nem szoktam nézni. Ha már foci, akkor FIFA…
Stefan: Attól függ, milyen mérkőzés megy. Ha a Bajnokok Ligája, esetleg az el Clásico, azt ritkán hagyjuk ki, de inkább a kosárra vagyunk vevők. Mármint Igor és én. Apa és Marko természetesen a focit választja. Az NB I-es mérkőzéseket ugyanúgy megnézem, mint az NBA-t, ha nem élőben, akkor felvételről. Utóbbinak előnye, hogy nem kell izgulni a végeredmény miatt.
Vladan: Mindketten futballoztak korábban a Vasasban, volt is tehetségük hozzá, de az egészségük érdekében sportágat kellett váltaniuk. Miután közöltem Stefannal, hogy nem focizhat többé, három hónapig nem beszélt velem.
Stefan: Mert egy legendát állított meg! A második Peter Crouch lehettem volna… Valójában csatár voltam, de játszottam én mindent, amit csak lehetett. Amikor abbahagytam, az Újpest még megkeresett, hogy menjek át középhátvédnek, de már nem volt visszaút.
Vladan: Legutóbb Ronaldótól láttam azt, amit egyszer tőle. Labdát szerzett a középpályán, megindult, kicselezte az első embert, a másodikat, a harmadikat, a negyediket és az ötödiket is, a végén a kapussal állt szemben. Csak az a lövés ne lett volna…
Stefan:
Azt még véletlenül se nevezzük lövésnek. Mire az ellenfél kapuja elé értem, úgy elfáradtam, hogy mindenre maradt erőm, csak lőni nem, a labda valahogy elvánszorgott a kapufa mellett. Addig az edzőnk is nézett, hogy ki ez a zseni, aki halomra dönti a védőket, aztán a „lövésnél” helyreállt a világ rendje.
Vendég: És „doktor” Filipovics Vladan mikor jelentette ki, hogy sajnálom, Stefan, de itt és most véget ért a futballkarrier?
Stefan: Volt egy időszak az életemben, amikor kicsit megnőttem. Na, az nem tett jót az ízületeimnek, a bokám és a térdem is megérezte. Azt meg a fejem, hogy az egyik edzésen ollóztam. Az még hagyján, hogy fejre estem, az egyik csapattársam véletlenül még fejbe is térdelt. Egy hónapot kellett kihagynom agyrázkódás miatt. Miután visszatértem, minden fejelés fájdalommal párosult, szédültem is. Mondhatni, szédületes befejezés volt.
Vladan: A gyerekek testi épsége min­dennél fontosabb. Nekem is fájt, hogy Stefannal abbahagyattam a focit, de kizárólag az ő érdekét tartottam szem előtt. Ám ahogy becsukódott az egyik ajtó, kinyílt a másik: láttam, hogy a kosárlabdához is van tehetsége.
Stefan: Amúgy szinte minden sportágat kipróbáltam, a vízilabdás pályafutásom csúcsa az volt, amikor kapusként arcon lőttek a labdával. Hogy centerként mire viszem, még nem tudni, de egy előnye biztosan van annak, hogy kosárlabdázó lettem: Igor kijött az egyik meccsemre, és annyira megtetszett neki a játékom, hogy attól a naptól kezdve ő is kosarazni akart.

Filipovics Igor az egyik legjobb utánpótlásműhelyben, a Vasas Akadémián pallérozódik


Igor: Én tízévesen fejeztem be a focit, nekem a sarkam fájt. Most már több mint két éve, hogy kosarazom, de csak sportágat váltottam, klubot nem: ugyanúgy a Vasasban játszom. Csak már nem a Fáy utcába, hanem Pasarétre járok edzésre. Bazsik Péter az edzőm, nagyon sokat tanulok tőle.
Stefan: Tőle is… Igor tényleg gyorsan fejlődik. Amiben lehet, segítek neki. Sajnos nem mindig tudok kimenni a meccsére, de van egy megbízható asszisztensem. Apa ugyanis felveszi a mérkőzést, elküldi nekem, én kielemzem, elmondom apának a pozitívumokat és a negatívumokat, ő pedig megosztja Igorral. Apa egy igazi összekötő.
Igor: Apa ehhez is ért…
Vladan: Barátomon és ügyvédemen, Wenczel Kristófon keresztül jutottam el a TF-et akkor irányító Mehmedovic Merimhez, akiről az a hír járta, hogy jól bánik a fiatalokkal. Amikor felvetettem neki, hogy levinném Stefant edzésre, rávágta, jó, hozzad. Utólag mesélte, amikor meghallotta, hogy Stefan tizenöt éves koráig futballozott, legyintett, mondván, úgysem lesz belőle kosaras. Aztán az első edzés után megkérdezte: „Te mit szerettél a fociban?!” Na igen, a fiam akkor már százkilencvenöt centi volt. És azóta is a TF tagja. Ennyit megért, hogy Stefan három hónapig nem szólt hozzám.

Térdszalagszakadása, belgrádi műtétje és rehabilitációja után Filipovics Marko nemrég kezdhette újra az edzéseket Újpesten

Nyílik a bejárati ajtó, Marko toppan be. Az Újpest edzéséről hazatérő támadó a melegítőjét gyorsan ingre és farmerre cseréli, úgy teszi teljessé az asztaltársaságot.

Stefan: Na, Zsótér megmondta az időpontot?
Vendég: Szabad kérdezni, milyen időpontot?
Marko: Stefan fogadott Donáttal abban, melyikük tudja messzebb rúgni a labdát.
Vendég: Mi a tét?
Stefan: Egy csoki, esetleg ebéd. Bár én már egy csokival is jóllakom.
Vendég: Ki kire tenne?
Igor: Én... Én...
Stefan: Mondjad csak bátran, Igor!
Igor: Stefanra.

(Fotó: Dömötör Csaba)

Marko: Szerintem Doni még a medicinlabdát is távolabb rúgná, úgyhogy én rá.
Stefan: Veszítenél, tesó. Amúgy én is Zsótérra fogadnék.
Vendég: Ezek szerint nem ért teljesen véget a futballkarrier.
Stefan: Ó, dehogynem!
Vladan: Tudom ám, ha nem vagyok itthon, titokban fociztok!
Stefan: Muszáj mutatnom Markónak ezt-azt, különben nem fejlődik...
Marko: Mutasd meg apának inkább azt az aláírt labdát, amelyet egyszer Szombathelyen kapott. Ja, azt nem tudod, mert átrúgtad a szomszédba! Kimentünk a kertbe, mondtam a bátyámnak, bármennyire is jól pattan a labda, ne lője el izomból – hát nem ellőtte az elsőt?! Azóta sem dobták vissza. Bár ahányat átrúgtunk az évek során, nem csodálom.
Stefan: Igor is benne volt!
Marko: Volt idő, amikor igyekeztünk kapust faragni az öcsénkből. Szerintem jó kapus lett volna, de apáék nem támogatták az ötletet. Beállt a kapuba, mi lövöldöztünk neki, igaz, szóltunk előre, ha erős, ne érjen bele a labdába.
Igor: Amikor még fociztam, az egyik tornára nem jött el a kapus. Én védtem. Állítólag jól ment, de kaptam egy gólt egy lánytól…
Marko: Az esze megvolt ahhoz, hogy kapus legyen...
Stefan: Úgy akartunk növelni az önbizalmát, hogy őt céloztuk a labdával. Ha eltaláltuk, azt hitte, bravúrral védett.
Vladan: Azért örülök annak, hogy Igor is kosarazik. Megkockáztatom, korosztályos szinten a legjobb magyar csapatban játszik, nemzetközi téren is megállják a helyüket. Nemrég egy szlovéniai tornán megverték a Cedevita Zagrebet, amelyet nemigen szoktak megverni. A horvátok nehezen emésztették meg a vereséget, hogy visszavágjanak, meghívták a Vasast egy meccsre. Utólag alighanem bánják. Igorban az tetszik, hogy amikor igazán kell, előjön belőle a szerb vér. A mindenáron való győzni akarás. Arról nem szólva, hogy a csapattársai nagyon ügyesek. Sokra vihetik.
Marko: Meséljetek a faultokról!
Stefan: Az egyik meccsem előtt az edző külön kérte, óvatosan bánjak a faultokkal, bólintottam, hogy rendben. Három perc után le kellett cserélnie, mert már háromnál tartottam. A második negyedben úgy küldött vissza, nehogy szabálytalankodjak – fél perccel később jöttem is le a negyedik személyi hiba után. De a harmadikat és a negyediket lehoztam fault nélkül, ráadásul még nyertünk is!
Vladan: Aki ismer, tudja, sohasem voltam az a reklamáló típus…
Stefan: Khm…
Marko: Khm…
Igor: Khm…
Vladan: Szóval, egy barátom társaságában kimentem egy szlovákiai tornára, hogy megnézzem Igorékat. A bíró finoman fogalmazva az ellenfélnek fújt, el is vesztettem a türelmem. Egyszer csak látom, hogy az éppen a padon ülő Igor már-már könyörögve mutatja: fejezzem be a kiabálást! Az ő érdekében leültem, csendben maradtam. Két perc sem telik el, amikor a játékvezető odaszalad a kispadhoz és kioszt egy technikait az egyik hevesen tiltakozó játékosnak. Történetesen Igornak.

(Fotó: Dömötör Csaba)

A beszélgetés ezen a ponton félbeszakad, mert a fotózás miatt kimegyünk a kertbe. Miniatűr sportközpont látványa tárul elénk: a kosárpalánk mögött kis műfüves pálya. Az udvar telis-teli lasztival, első blikkre kosárlabdából van több, de a fiúk állítása szerint az alagsor temérdek futball-labdát rejt. A szomszédoknál „pihenő” játékszerekről nem beszélve. A fényképezkedés maga a kabaré, a szerfelett vidám légkör ha lehet, tovább emelkedik a labdákkal borított környezet bűvöletében. Zrikából természetesen a pályán is bőségesen jut mindenkinek, ám hogy ki az első számú célpont, az illendőség kedvéért nem áruljuk el. Mindamellett minden tiszteletünk a családfőé… Az utolsó fotó elkészülte után visszatérünk a házba – felvétel folytatódik!

Vendég: Ha nem tévedünk, a menedzseri munka, a tanulmányok és az edzések, illetve a meccsek miatt nem gyakran ülnek így, együtt egy asztalnál.
Vladan: Régebben többet voltam távol, nem sok időt tölthettem a fiúkkal. Mostanság próbálom pótolni, amikor csak lehet, velük vagyok. Tisztában vannak azzal, mivel jár a munkám, el is fogadják, de a lelkem mélyén érzem, még többet kellene velük lennem. Igyekszem, na. Hogy aztán az élet mit tartogat a fiaimnak, meglátjuk, de történjék bármi, mellettük leszek.
Stefan: Két évig voltam a magyar U20-as válogatott tagja, abból a csapatból már kiöregedtem. Szeretnék, persze hogy szeretnék felnőttválogatott is lenni, de egyelőre vannak jobb játékosok nálam. Amit eddig megtanultam, gyorsan ment, de én tudom a legjobban, hogy még bőven van hova fejlődnöm. Jó edzőm van nekem is, első osztályú csapat tagjaként sok tapasztalatot szerzek, még akkor is, ha nem játszom annyit, amennyit tavaly, amikor kivívtuk a feljutást. Az edzéseken nem kell noszogatni, már csak azért sem, mert vallom, megfelelő edzésmunkával bármit el lehet érni. A felnőttválogatottságot is.
Vladan: Ez egészen komolyan hangzott.

(Fotó: Dömötör Csaba)

Stefan: Tudok komoly lenni. Egy percre bármikor összeszedem magam. Többre viszont nem.
Marko: Sajnos én tavaly májusban léphettem pályára legutóbb tétmeccsen, még az Újpest II-ben. A nyáron öt évre szóló profi szerződést írhattam alá, elutaztam az első csapattal az auszt-
riai edzőtáborba, ahol egy rossz mozdulat következtében elszakadt a térdszalagom. A műtétet követő rehabilitációt Belgrádban, Andrej Milutinovics felügyelete alatt végeztem el. A tekintélyéről és a tudásáról csak annyit, hogy abban a négy hónapban, amíg ott voltam, a fél szerb válogatott mellett Luka Modric, Ante Rebic, Mateo Kovacic, Marcelo, Edin Dzeko, Roberto Firmino, Mohamed Szalah és Dejan Lovren is megfordult nála. Amellett, hogy élmény volt velük találkozni, egytől egyig nagyon kedvesek voltak. Andrej pedig ugyanúgy kezelt, mint a legnagyobb sztárokat. Hogy ezt megtapasztaljam, annak súlyos sérülés volt az ára, de azt érzem, hogy minden téren megerősödtem az elmúlt hónapokban. Alig várom, hogy bemutatkozhassak az NB I-ben! Az előző idény végén kétszer is leülhettem az első csapat kispadjára, Mezőkövesden majdnem be is álltam. Sérülések és eltiltások miatt összesen három mezőnycserénk volt azon a meccsen, Zsótér Donátot és Pávkovics Bencét már beküldte Nebojsa Vignjevics, amikor az utolsó percekben, egy nullás vezetésünknél Cseke Benjámin lent maradt a gyepen. Szaladtam a kispadhoz, már vártak a mezzel, a mágneses táblán is gyorsan megmutatták nekem, mi a teendőm, ha netán szögletet rúg az ellenfél – szerintem mindenki azt várta, hogy beálljak. Csakhogy Cseke jelezte, kihúzza már a lefújásig…
Stefan: Az Újpest kispadja mögött ültem, az egész jelenetsort felvettem a telefonommal. Megmutassam?

APAI VALLOMÁS
„A fiaim tudják, mindig számíthatnak rám, mint ahogy én is mindig számíthatok rájuk. Nem én mondom, hanem mások, hogy jól nevelt gyerekek, ráadásul nemcsak a sportpályán, az iskolában is megállják a helyüket. Négy nyelven beszélnek, de még ennél is fontosabb, hogy imádják egymást. Nem csupán testvérek, barátok is. Támogatom őket mindenben, más kérdés, hogy olykor a kelleténél szigorúbb vagyok velük. A legtöbb vitám Stefannal van – feltehetőleg azért, mert ő a legnagyobb –, ezt olykor bánom is. Mindamellett a világ egyik legvidámabb fickója, imád viccelődni, nincs olyan ember, akit ne derítene jókedvre. A centerek állítólag későn érő típusok, ha kissé megkomolyodik, sokra viheti a pályán. Tudom, hogy sok van benne. Igor tényleg felnéz mindkét bátyjára, mellettük gyorsan tanul… Amikor kisebb volt, mindig megvédtem a testvéreivel szemben, akkor is, amikor nem volt indokolt. Még három éve sincs, hogy kosarazik, de nagyon tetszik, amit csinál, a mentalitása tényleg fantasztikus. Marko afféle villámhárító szerepet is betölt Stefan és Igor között, de a bátyja és az öccse is ad a véleményére. Újpesten mindenki dicséri, csak azt sajnálom, hogy tétmeccsen még nem mutathatta meg, mire képes. A korához képest érett srác, kiváló a hozzáállása, remélem, a futballban nem okoz neki gondot, hogy én vagyok az apja. Nebojsa Vignjevics szerencsére nem azt nézi, kinek mivel foglalkoznak a szülei. A profi szerződést magának harcolta ki – lehetőséget kapott, és élt vele. Ha nem sérül meg, alighanem már bemutatkozhatott volna az NB I-ben, de a történteken nem tudunk változtatni. A lényeg, hogy újra egészséges, megerősödve tért vissza, a folytatás immár rajta múlik. Nem féltem őt sem, mert a képességei megvannak ahhoz, hogy ő is messzire jusson. Hogy vele is szigorú vagyok-e? Persze, érezze csak a törődést… Egy szó, mint száz, boldog és büszke apa vagyok.”

Marko: Kösz, nem kell! Ami késik, nem múlik. Nekem már az is nagy szó, hogy az első csapattal lehettem – és lehetek.
Stefan: Ez a különbség kettőnk között, ő szeret a padon ülni, én nem.
Marko: Nyilván én is szívesebben játszom, de nekem az is megtisztelő, ha csereként leülhetek az Újpest kispadjára.
Igor: Én lassan indulok edzésre, bocsánat.
Vendég: Búcsúzóul megtennék, hogy néhány mondatban beszélnek egymásról?
Marko: Hogy ne legyen vita azon, a legkisebb vagy a legnagyobb legyen az első, kezdem én. Igor nem véletlenül van úgy beírva a telefonomba, hogy Igobot: ha nem kosárlabdázik, folyton a gép előtt ül. Ennek megvan az az előnye, hogy ha segítség kell számítástechnikai téren, van kihez fordulnom. Lassan akkora lesz, mint én, amiben az a jó, hogy ha kapok a szüleimtől olyan ruhát, amely nem tetszik, elhordja ő… Stefant, ugyebár, tizenkilenc éve ismerem, azóta egy komoly mondata nem volt – és ez komoly. Szüntelenül poénkodik, gyorsan ismerkedik. Sokszor együtt megyünk el ide-oda, de azért nem árt pórázon tartani... Apa? Mindig szoros volt a kapcsolatunk, gyerekként állandóan a foci volt a téma köztünk, ma már másról is jókat tudunk beszélgetni. A belgrádi rehabilitáció alatt szinte végig velem volt, abban az időszakban még közelebb kerültünk egymáshoz, összeálltunk, mint két legó kocka. Igor?
Igor: A bátyáim mindig ellátnak tanáccsal, a jóra ugyanúgy felhívják a figyelmemet, mint a rosszra. Mindkettejükre felnézhetek, jó példával szolgálnak.
Stefan: Jól van, ma este nem verünk meg!
Marko: Mennyit is ígértünk neked, hogy szépen beszélj rólunk?
Igor: Sokat! Apa pedig... Ő mindig ott van nekem.
Stefan: Kivel is kezdjem? Legyen Igor! Tiszteletben tartja, hogy én vagyok a legidősebb fiú, ha fáradtan hazajövök edzésről, hoz nekem innivalót, szendvicset készít, megmasszírozza a talpam, mindenben hallgat rám. Markóról ugyanezt tudom elmondani. Na jó, félre a tréfával! Van köztünk nyolc év, de szellemileg ugyanott tartunk Igorral, ezért is bohóckodunk annyit, és ezért is járunk sűrűn moziba: amint kijön egy új gyerekfilm, már vesszük is a jegyet. Élvezzük egymás társaságát – Markóval szintúgy. Ha havonta, kéthavonta elmegyünk szórakozni, vigyázunk egymásra, sokszor elintézem, hogy bemehessen oda, ahova amúgy nem engednék be... Érett férfiként sok mindent meg tudunk már beszélni egymással. Igorral meg imádunk fogadni, mert rendre ő veszít, állítom, nála többet még senki sem fürdött ruhástul a medencében... Apa? Régen iszonyú sokat dolgozott, feleannyi időt sem volt itthon, mint mostanság. Cserébe engedjük, hogy néha velünk lógjon. Mindent tud rólunk, mert mindent elmondunk neki – egy év távlatából... Azért látszik, hogy már nem mai gyerek, amíg mi a PlayStationt nyomjuk, ő sakkozna. Kitaláltuk, hogy dartsozzunk, azt még az ő generációja is kedveli, csak az a baj, hogy nem lát el a tábláig. A pingpong viszont még mindig nagyon jól megy neki, igaz, miután a múltkor beállt a dereka egy ütés után, jobbnak láttuk, ha hagyjuk nyerni.
Vladan: Dehogy hagytatok!
Igor: Mi van, apa, fáj az igazság?
Vendég: Kedves apuka, ez mindig így megy?
Vladan: Mindig. Hála az égnek!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. március 9-i lapszámában jelent meg.)

(Fotó: Dömötör Csaba)

 

BELGRÁDTÓL BUDAPESTIG
 A lakcímük ugyanaz, a születési helyük különböző: Stefan még édesapja szülővárosban, Belgrádban, Marko Miskolcon (Filipovics Vladan az idő tájt a Diósgyőrt erősítette), Igor pedig a már régóta a család otthonát jelentő Budapesten jött világra. Apukájukhoz hasonlóan mindhárom fiú rendelkezik szerb és magyar állampolgársággal, ami a felnőttválogatottság kapcsán is fontos lehet. Stefan már viselte az U20-as magyar kosárlabda-válogatott mezét, míg Marko korábban a szerb U19-es együttesbe kapott meghívót. Hivatalos mérkőzésen viszont nem szerepelt a támadó, így az UEFA szabályai szerint nincs akadálya annak, hogy a jövőben magyar válogatott lehessen.