Szűcs Lajos (1943–2020)

 

Jellegzetes mozgása volt. Feltűnő, főként azért, mert rendre feltűnt szinte a pálya minden pontján, küzdött, harcolt, ő volt a száz százalék. Futás közben mintha hajtotta volna magát a kezével, hogy mindenhová hamarabb érjen oda, mint a többiek, többen voltunk a házunk mögötti réten, akik azonnal utánoztuk a mozgását. Ezzel persze rengeteg energiánk elment, egyébként sem fényes futballtudásunknak is a rovására ment, de nem számított, mert azt képzelhettük, mi vagyunk „a” Szűcs Lajos.

 
Elhunyt Szűcs Lajos olimpiai bajnok labdarúgó 

Ronda szeles, hideg idő volt 1967 áprilisában, amikor először játszott a válogatottban. A győzelemben biztosak voltunk – ez egy ilyen korszak volt –, így annak drukkoltunk, hogy sikerrel járjon első válogatottságán. Enyhén szólva is remekelt, s hogy nem az idő szépíti meg az emlékezést, arra álljon itt a Népsport értékelése: „Bemutatkozása nagyszerűen sikerült. Végig meglepő biztonsággal, s tapasztalt játékoshoz méltóan látta el a második középhátvéd szerepkörét. Szerelésben kemény, erélyes volt, megelőző szereléseket is láttunk tőle és jó volt a labda továbbításában is. Szinte hibátlanul játszott.” Miközben a csapatot lehúzta a kritika, hiszen csak 1:0-ra nyertünk.

A visszakeresett idézetben kéretik ismételgetni a kemény, az erélyes jelzőt, a szerelésre és a labdatovábbításra vonatkozó megállapítást, ami egyértelműen jelzi, hogy megelőzte a korát. Itthon mindenképpen, de egyébként is megemelték a kalapjukat előtte a hozzáértők, legyen elég annyi, hogy 1968-ban nem csupán világválogatott lett, hanem kiérdemelte többek között Franz Beckenbauer elismerését is, amihez nem kell kommentár. Meg Dunai Antaléhoz sem, aki a Bengáli tigris becenevet aggatta rá, főként azért, mert küzd a végsőkig, hátára veszi a pályát, és csak fut, csak fut...

NÉVJEGY: SZŰCS LAJOS
Született: 1943. december 10., Apatin
Sportága: labdarúgás
Posztja: balfedezet, beállós, középpályás
Egyesületei: Újpesti Dózsa (1957–1962), Dorog (1963–1965), FTC (1966–1969), Bp. Honvéd (1971–1977), Bp. Vasas Izzó (1977–1980), Hévíz FC (1982)
Válogatottság/gól: 37/2 (1967–1973)
Eredményei, elismerései: olimpiai bajnok (1968), olimpiai ezüstérmes (1972), Eb-4. (1972), magyar bajnok (1967, 1968), VVK-döntős (1968), az Év labdarúgója (1968, 1971), világválogatott (1968), az FTC és a Bp. Honvéd örökös bajnoka, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1995) 

Ha vállalja a kalandot, s disszidál, minden bizonnyal karriert fut be a Bécsi út túlsó végén is, ám ő a hűségre is példa. Az országhoz is. Meg persze a Fradihoz, még úgy is, hogy egy esztendőre leállva Kispestre igazolt. Hiszik, nem hiszik, ez is a Fradi-hűség bizonyítéka: azért szedte a sátorfáját, mert az a Fradi már nem volt „az” a Fradi. Nem volt együtt az öltöző és az irodák, leírták még Rákosi Gyulát, Novák Dezsőt is, és Albert Flóriánnal is éreztették, hogy jobb lenne, ha...

Albert és Rákosi. A nagy hármas, az örök barátok, akik akkor is az otthonuknak érezték az Üllői utat, a Népligetet, akkor is minden délelőtt találkoztak a pályán, amikor már csak ők voltak az igazi Fradi.

És ha hűség, persze, hogy Pécsi Ildikó is. Tavaly volt az aranylakodalmuk, 1969-ben házasodtak össze, hogy az előzményekben a Fradinak, közelebbről Albert Flórinak is szerepe volt, talán nem véletlen. A színésznő ugyanis kerek perec kijelentette, hogy futballistával nem randevúzik, ám aztán Bársony Irén, Flóri szintén színésznő felesége összehozta a találkozást. Életre szólóan.

Én ennek köszönhetem, hogy megismerhettem. Nevelőapám a rádióban volt rendező, gyakran behívta egy-egy rádiójátékra Pécsi Ildikót. A felvételek éjjel voltak, Szűcs Lajos pedig többnyire elment a párjáért, megvárta, amíg végez. Kihasználva a rokoni szálat, én is rendszeres vendég voltam a stúdióban, így találkoztam vele, s hiába voltam még csak tizenéves, megtisztelt azzal, hogy mesélt, ha kérdeztem. Felnőttként kezelve a gyereket, csendesen magyarázva, sok mosollyal.

Május elején interjút adott a Fradi-tévének, „Kezdek javulgatni...” – mondta, már sétálgat, kertészkedik, amennyire az egészsége engedi, minden szava arról árulkodott, hogy önmaga maradt: nem adja fel. A múltról kérdezve, saját érdemeire csak legyintett, a Fradinak volt hálás, hogy megkapta a lehetőséget, hogy olyan barátokra lelt, mint „a” Flóri, meg „a” Gyuszi.

Futballtörténelmünk újabb nagy alakjával lettünk szegényebbek, de felesége megszólításával szívesebben búcsúzom, remélem Pécsi Ildikó megbocsátja: „Legyen veled az Úr, »Édesjólajosom«.”