Ez maga a paradicsom.

Neked, ifjú magyar futballista, éppen olyan, mint a Paradise című lélekpumpáló számban a Coldplay nevű zenekar megénekelt. S mi, mint a moziban, nézzük, ahogy te ebben az édenkertben lustálkodsz, eljátszadozol és degeszre keresed magad. De neked még ez sem elég. Amikor elkövetkezik a szerződéshosszabbítás, te, a különleges tehetség, megkéred a magadét, menedzserekre, súgókra hallgatsz, és azt mondod a klubvezetőnek, a tulajdonosnak, ennyiért és ennyiért írok alá. Olyankor kemény vagy és határozott.

Vajon a pályán miért nem látszik ez rajtad olykor?

Maga a paradicsom a számodra az NB I, itt elvegetálhatsz, néhány jó passzal, váratlan megoldással kitűnhetsz, s itt megszakadnod sem kell. Jól elvagy, és ez látszik is a teljesítményeden. Ha azt gondolod, hogy ez most egy afféle kioktató, számonkérő,  népnevelő írás, tévedsz. Neveljenek téged a szüleid, a rokonaid, a barátnőid és mindenekelőtt az edződ. Ez az ő dolguk. Nekem, nekünk megmarad az érzelmi reakció a játékod, a hozzáállásod, a viselkedése és a mondataid után. Mert néha bizony mondasz furcsákat, ifjú magyar futballista, és az ember csak kapkodja a fejét. Nem tudom hova tenni azt a kijelentést például, amelyet többször is elolvastam az egyik internetes fórumon. Elolvastam egyszer, kétszer, négyszer. Tudom, ki írta be, ismerem személyesen az illetőt, éppen ezért hiszek neki. Idézte a mondatodat, amely így szólt: „Hatszáz embernek nem fogok sem esernyőcselt, sem köténytrükköt bemutatni, minek, nincs értelme, amikor ilyen kevesen vannak. Legyenek hatezren, akkor majd megmutatom, mire is vagyok képes...”

Kórtünet ez.

A hozzáállás, a mentalitás, a futballszeretet minősítése. Gyanítom, fordítva ülsz a lovon. Megsértődsz, kikéred magadnak, hogy üresek a lelátók. Nehezedre esik a meccsek végeztével odamenni, odakocogni a nézőtéren tapsoló vagy épp szentségelő drukkerekhez, megköszönni nekik a szurkolást. Megköszönni, hogy időt, pénzt áldoznak rátok, a csapatra, utaznak utánatok akár a világ végére is, és a kudarcok, a fájdalmasan lassú, színvonaltalan játék ellenére újra és újra ott vannak.

Neked nincs jogod megsértődni.

És talán fel sem méred, mennyire szerencsés vagy. Olyan feltételek között futballozhatsz, amilyenekről apád még csak nem is álmodhatott. Kérdezd meg Kerkápoly Tibort, milyen volt felnőni a hátsó fekete salakos pályán, a Hévízi úton. Kérdezd meg Miskolczi Bélát, Bokrosi Lászlót, Csákvári Lászlót, milyen volt szakadt medicinlabdát hajigálni, ütött-kopott, betonkemény labdával tréningezni, az edzéseken sárban dagonyázni és a Népstadionról álmodozni. Ne azt kérdezd, hogy kik ők, tehetséges fiúk voltak, és akkor, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években rengeteg hozzájuk hasonló ifjú futkosott a földes, salakos, kikopott füvű edzőpályákon. Ők nem kaptak űrkaját, nem tudták, mi az hogy akadémiai rendszer, nem állt mögöttük orvosi stáb, pszichológus, aki Doktor Bubóként ápolta volna a lelküket, és nem utaztak külföldre, hanem Fradi-, Vasas-, Újpest-, Honvéd-, MTK-mezben az Április 4. Gépgyár ellen játszottak meccseket.

Elkényeztetett anyámasszony katonája vagy.

S ha azt hiszed, hogy az irigység beszél a kritikusaidból, az idősebbekből, tévedsz. Csak a lehetőséget irigyeljük tőled, azt a közeget, amely mindent megtesz, hogy belőled valóban jó futballista legyen. S ha kihajtanád a beledet a pályán, ha azt látná az a kevés megmaradt néző ott, a lelátón, hogy futsz, rohansz, bizonyítani akarsz, senkit sem érdekelne, hogy irreálisan sokat keresel. Hogy az a legnagyobb problémád: Tommy Hilfiger vagy Armani cuccokba öltözz, hogy Mercedes vagy BMW kabrióval járj, és gyönyörű lányok társaságában parádézzál. Ne aggódj, az öreg jampecok is megvívták a maguk csókcsatáit annak idején a Zsiguli hátsó ülésén, dohos albérleti szobában, a Balaton-part bokros részein, és mindig, mindenhol Don Juannak érezték magukat.

Ezt talán fel sem fogod. És nem csak a körülményeid parádésak, a lehetőségeid is: külföldre szerződhetsz, az első osztályban futballozhatsz, és a válogatottba is bekerülhetsz. Georges Leekens, az új szövetségi kapitány még csak nézelődik, tájékozódik, és folyton azt kérdezi: hol egy kiugró tehetség, melyik klubban érdemes szétnézni, kiket lehet, sőt kell kipróbálni?

Ha ezt az esélyt nem érzed át, inkább hagyd abba a futballt.

De ehhez egészen más hozzáállás kell.

Te, ifjú magyar futballista, kikéred magadnak, hogy kevés a néző? Te is tehetnél azért, hogy ez a helyzet változzon. Rómeó a Shakespeare-drámában sem teheti meg, hogy az első felvonás elején elkéri Júlia mobilszámát, mondván, minek az a sok kardozós jelenet, a fárasztó erkélyre mászás, egyszerűsítsük le a történetet. Igenis meg kell szenvedned a sikerért. Senki sem mondja neked, hogy ne maradj kint az edzések végeztével túlórázni, ne gyakorold bal csűddel a beadást, a fejjátékot. Senki sem mondja neked, hogy ne sprintelj százszázalékos erőbedobással a tréningeken itthon is. Miért van az, hogy hasonszőrű társaid, amikor külföldre szerződnek, azzal kezdik: „Itt gyorsabban kell futni, keményebben kell edzeni.”

Itthon is kell, sőt kötelező!

Persze, tudott: akad javítanivaló az utánpótlás-nevelésen, az egyre javuló körülmények ellenére is. Az edzők többsége alkalmatlan a nevelésre. Hiányzik belőlük a pedagógiai érzék, a türelem és a szakértelem. De honnan is lenne, honnan is tanulták volna? S az a tündérmese is valóságos, hogy a gazdag papa egyengeti a fia útját. S akkor még nem beszéltünk olyan abszurd jelenségekről, mint hogy Újpesten egy bajnokságban egymás ellen játszik az UTE és az UFC korosztályos csapata: lila a lilával szemben. Angyalföldön pedig épp most sározzák be a klub hagyományait és a Kubala nevet mindazzal, amit a Vasas FC-től jogilag és minden szempontból távol álló akadémiánál zajlik. Hatalmas az utánpótlásban dolgozó szakemberek felelőssége, nem lehet elégszer leírni, nemcsak futballistát, embert is kell faragniuk a srácokból. Olyat, aki tiszteli a hagyományokat, és azt a mezt, amelyben hétről hétre pályára lép.

Neked, ifjú magyar futballista, hat néző előtt is meg kell csinálnod az esernyőcselt, mert ez a dolgod, ezért fizetnek, ezt várják el tőled.

Ha Lakatos Messi lakodalmas zenész Hosszú fekete haj címen koncertet hirdet a Filatorigát HÉV-megállóban, s arra négyen mennek csak el el, közülük hárman családtagok, akkor érdemes elgondolkodnia, hogy valamit rosszul csinál. Te is tegyél így, amikor kikocogsz hétvégente a bántóan üres lelátók elé. S ha olyankor az jut eszedbe, „ezeknek” annyi is elég, hogy passzolok kettőt, lenyomok egy sprintet, és egyszer huszonötről a riadtan verdeső vadludak közé rúgom a labdát, akkor rossz úton jársz.

Te, ifjú magyar futballista, a mentalitásoddal a fiatal magyar labdarúgók egyik legszélsőségesebbje vagy, de nem a prototípusa. Bár igaz, hogy a nagy többség teljesítménye is sokszor kiveri a biztosítékot, viszont nem hangoztat bicskanyitogató véleményt.

Megkongatom a vészharangot.

De ha nem én, akkor az apád, a nagynénéd vagy a szomszéd teszi, aki elolvasta ezt a néhány sort.
Ez maga a paradicsom.

Vigyázz, a paradicsom egyszer majd piros, húsos formában a hátadon landolhat.

Akkor sem lesz azonban jogod megsértődni...