Bab és hús – Malonyai Péter publicisztikája

Azért az a második félidő nem volt rossz az oroszok ellen, ami engem illet, főként az tetszett, hogy azután lőttünk két gólt, hogy megkaptuk a harmadikat. Tartás, kitartó akarat, elszántság – lehet hangzatos kitételekkel magyarázni a történteket, én inkább azt mondanám, hogy a játékosok tették tovább a dolgukat, s meglett érte a jutalom.

Nem vagyok szakember, nekem azért volt fontos, hogy végül nem vertek agyon minket vasárnap, hogy megtartson hitemben: megmozdult valami a futballunkban (hogy egy közhely azért becsússzon nálam is).

Szurkolói oldalról nézve természetesen, eszem ágában sincs tolódásról (ez speciel zökkenőkkel ment vasárnap), árnyékékről, ötös, tízes pozícióról beszélnem, ezt meghagyom az önmaguk nagyságát minden pillanatban bizonygatni igyekvő szakértőknek.

Az én képletem egyszerű: mintha újra lehetne drukkolni a magyar csapatoknak, izgulni értük. Nem névleg, kötelezően, az állampolgárságom adta természetességgel, hanem belülről jövően, gyomorból, remélem értik, mire gondolok.

Nézem a meccset, hiába vagyok kívülálló, látom, hogy mit akar a csapat, érzékelem a játékosok törekvését, olyan ez, mint amikor kapcsolgatom a távirányítót, böngészek a filmek között, aztán hirtelen megállok valamelyik csatornánál, mert átjön a képernyőn, hogy nem tucatprodukció, amit látok. Sok függ persze a színészektől, ám a futballban sincs másként, a főhős, a játékos a kulcs. Nem tudom, mi jön át a gól(ok)on, a látványos jeleneteken túl, de hirtelen lesz valami a levegőben, ami megfog.

Hogy szűkítsem a kört, az elmúlt hetekben a Fradi produkciója, a Djurgarden, de főként a Celtic elleni kupameccs szegezett a fotelhez, eszem ágában sem volt legyinteni, kikapcsolni a készüléket, s nagy sóhajjal lefeküdni, olvasgatni elalvás előtt. Hasonló volt a helyzet a válogatott sivasi meccse alatt, s ugyan a vasárnapi mérkőzés nem erősítette meg az érzést, de nem is gyengítette. Nem azért, mert utána a hozzáértők azt sugallták, hogy tulajdonképpen nyertünk (noha ott állt az eredményjelzőn, hogy 2–3), meg hogy dacolva az UEFA tornamániájával, felkészülési meccs volt, a korábbi produkciók hitele miatt maradt el a csalódás.

De említhetek itthoni, házon belüli példát is, az MTK-ét. Esztendőkön át a legunalmasabb csapat volt nálam, hozták az akadémiai szintre emelt passzolgatást, szép lassan, tempósan tették a dolgukat a játékosok, a sebesség nem függött attól, hogy győzelemre vagy vesztésre állt a csapat, mintha pontozásos sportág lenne a futball, esetleg akadémiai vizsgafeladat a meccs, függetlenül az eredménytől. Aztán mostanság azt látom, hogy ritmusa van a játékuknak, például középen az ifjú Mezei Szabolcs (19) többet fut, többet vállal, mint korábban bármelyik irányítónak kinevezett közönségkedvenc, a többiek pedig futnak, ütköznek, kockázatot vállalnak, ez pedig új. Nekem mindenképpen.

Persze van nálam múltja annak, hogy izgulok, drukkolok azért, hogy jussanak egyről a kettőre a magyar csapatok, minden esetben annak (is) köszönhetően, ami átjött a pályáról. Most hagyom a hagyományosan felemlegetett futballélményeket (az 1966-os világbajnokság magyar–brazilját például), kissé elfelejtett meccsekre gondolok.

Például 1964 tavaszára, az MTK–Celtic KEK-elődöntőre. Glasgow-ban 3:0-ra kaptak ki a kék-fehérek, nagy zakó, még az sem menti, hogy Sándor „Csikar”, Laczkó Mihály és Kovács III Ferenc nélkül állt ki a csapat. Ezzel együtt „vérbeli kupaküzdelemre van kilátás” – írta a visszavágó előtt a Népsport, a mai szemmel érthetetlen optimizmust a magyar futball akkori rangja menti. Nos, igaza lett az újságnak, „Csikar” tért 0vissza csak a glasgow-i hiányzók közül, ám valódi vezér volt, sőt ő lőtte a harmadik MTK-gólt a Népstadionban, s ezzel már a hátrány eltűnt. Nem nem mentek ki sokan a meccsre, 15 ezer a hivatalos nézőszám, de volt hangulat, lendületbe jött – a közönség is. Kisiskolásoknál elnézhetően rágtam a körmöm (rám is szólt a nagyapám, visszatérően), ahogy a rohamozó mieinket figyeltem, aztán a 82. percben Kuti fordulásból, kapásból lőtte be a döntőt érő gólt (4:0).

Máig ható élmény.

Akárcsak egy évvel később a magyar–olasz, szintén a Népstadionban. Ezúttal sem voltak sokan (25 ezer néző) pedig az a júniusi hét diadalmas volt a magyar futballban. Szerdán a Fradi Torinóban legyőzve a Juventust (1:0) VVK-t nyert, szombaton a Vasas (Fiorentina: 1:0) Közép-európai Kupát, így jött vasárnap a magyar–olasz. Vasas-játékosok nélkül, pedig Farkas János, Ihász Kálmán és Mészöly Kálmán stabil pont volt Baróti Lajos kapitánynál, viszont a ferencvárosiak (Albert Flórián, Mátrai Sándor és Rákosi Gyula) ott voltak a pályán, a rotáció kifejezés hál' istennek még ismeretlen volt. Az olaszok nem akárkikkel jöttek, a kapus Enrico Albertosi, aztán a mezőnyben Giacinto Facchetti, Giacomo Bulgarelli, Sandro Mazzola, Gianni Rivera és Luigi Riva visszamenőleg is jegyzett klasszisok.
Szünet előtt Albert, a pihenő után azonnal Mazzola szerzett gólt, és megindult a csata a sikerért. A körömrágás biztos pont volt, de az ostrom is az olasz kapu ellen, hogy aztán a 81. percben Bene Ferenc győztes gólt szerezzen (2:1), csodás lövéssel, jobb külsővel éles szögből lőtte ki a sarkot.
Vastaps lett a vége, ezúttal is.

Vagy 1968-ban a Szovjetunió elleni Eb-negyeddöntő (2:0), Farkas lőtt gólt a 23. percben, s jött az izgalom, a drukk, hogy ők vagy mi jutunk-e dűlőre. Hét-nyolc emberrel is támadott az ellen, ám ez végül nekünk kedvezett (kontra), amit persze nem tudhattunk a tribünön egy órán át. Végül a 84. percben jött a megváltás, Göröcs „Titi” szerezte a másodikat. És egy esztendővel később hasonló volt a helyzet a Csehszlovákia elleni világbajnoki selejtezőn (2:0), hiszen már a 12. percben 1:0 ide (Dunai II Antal), aztán csak a 89. percben jöhetett a fellélegzés, Albert fejese után.

A felidézett meccsek jutottak hirtelen eszembe, nyilván több is előkerülne, ha elővenném az évkönyveket. Akkoriban természetes volt, hogy belülről, zsigerből drukkolunk, volt miért, s persze volt eredménye, ami nem közömbös. Bizonyság rá, hogy akad jó néhány meccs, amely úgymond elvette a kedvemet a futballtól. Jóvoltukból úgy ültem fel a lelátóra és le a tévé elé, hogy – úgyse... És – akármilyen szomorú – nem csalódtam reménytelenségemben.

Talán az 1988 tavaszi magyar–osztrák volt a mélypont. Kikaptunk 4–0-ra a Népstadionban. A nézőszám (8000) bizonyítja, hogy nem csupán én nem hittem a jóban, ám a szégyenteljesen csekély érdeklődés nem volt újdonság. Előtte a törökök elleni találkozót (1–0) háromezren (!) látták, az izlandiak elleni barátságost (3–0) négyezren figyelték, a dánok ellenit (2–2) hétezren. Köszönhetően még mindig az 1986-os világbajnokságnak is, benne ugyebár Irapuatóval (Szovjetunió: 0–6). Ezért is írhatta a Magyar Nemzet: „Szerencsés napja volt a magyar válogatottnak. Mert ha nincs, megkaphatta volna a szabvány hatost az osztrákoktól. Idei hatodik mérkőzését vívta az együttes, és a sokat emlegetett csapatépítésből inkább leépítés, pontosabban teljes leépülés lett.”

És persze a helyzet – klasszikussal élve – fokozódott, blama blamát követett, csak „biztató jelek”, esetleg részsikerek akadtak, hol szerencsések voltunk, hol pechünk volt, de mostanáig nem éreztem, hogy nem csupán drukkolok, hanem drukkolnom – kell.

Mint minden akár csak egyszer is csalódott szerelmes, én is óvatos vagyok, nem akarok messzemenő következtetéseket levonni az elmúlt hetek élményeiből, csak rögzítem, hogy valóban – élmények voltak. Jó barátom gyakran mondogatja, ne higgyük azt, hogy a bab is hús. Egyetértek vele, kiegészítve az ideálissal: bab és hús. Esetleg némi zöldség hozzá.

Ez már a babgulyás. Remek étel.