„A mai fiatalok alig várják, hogy véget érjen a másfél órás edzés”

Takaros kis utca Békéscsaba külvárosában. Az utat nemrégen aszfaltozták, a környéken csupa új építésű ház található. A közeli sportcsarnok melletti területről átszűrődik a kolbászfesztivál zaja, mulatós zene töri meg a csendet a nyugodt környéken. Itt lakik Árgyelán János, akit 1993-ban az Év labdarúgójának választottak Magyarországon...

„Szeretünk itt élni – mondta a korábbi középpályás. – A labdarúgástól eltávolodtam, kiábrándított, amit láttam, tapasztaltam. Pályafutásom befejezése után a megyében több helyen is voltam edző, Gyomaendrődön, Körösladányban, volt, ahol támogatás híján szűnt meg a csapat, máshonnan én jöttem el. Nem tetszett a srácok hozzáállása.”

Árgyelán János a kerti padon üldögélve mesél régi emlékeiről, hátul foci- és kosárpálya is van. Az egykori középpályást kérni sem kell, megy hátra dekázni néhányat, elnézve mozdulatait, néhány védőt most is elfektetne.

„A régi társakkal, Szarvas Janiékkal eljárunk kispályázni, a közeli Szabadkígyóssal pedig az öregfiúk-bajnokságban indultunk. Simán nyerjük a meccseinket, a játékvezetők mondják is, ha ezzel a csapattal elindulnánk a megyei bajnokságban, még mindig ott lennénk az élbolyban. Ez azért elszomorító... A színvonal hihetetlenül visszaesett.”

A magyar labdarúgás helyzetét elkeserítőnek látja a 48 esztendős egykori játékos, szerinte – ha minden így halad tovább – semmi jóra sem számíthatunk.

„A fiam már abbahagyta a labdarúgást. Az utánpótlásban játszott Békéscsabán, azt mondta, komolytalanok az edzések. Titokban meglestem az egyiket, nem akartam hinni a szememnek. Mondjuk, amíg az iskolapadban akarják megtanítani a labdarúgást, ne is számítsunk semmi jóra. Nem vicc, a fiamnak volt egy fodrásza, nagyjából százkilós, elhízott figura, aki kitalálta, hogy jó keresetkiegészítés lenne, ha délután fiatalokat edzene. Életében nem rúgott labdába, de beült az iskolapadba, és ő akarja megtanítani a gyerekeknek ezt a játékot. Nem mi, akik száz és száz mérkőzést játszottunk, s akiknek vérében van ez a csodálatos játék.”

Árgyelán János szerint Magyarországon futballszakmunkásokat nevelünk, a legnagyobb gond a kiválasztással van. Nincsenek testnevelő tanárok, és a gazdagok gyerekei játszanak a csapatokban. A mai fiatalok erőnléte pedig egyszerűen pocsék.

„Gyulán születtem, hatévesen reggel hétkor már az utcán futballoztam, a szüleimnek pedig suli után este tízkor úgy kellett behívniuk az utcáról. Mracskó Misi csapattársam hat kilométerre lakott a pályától, edzésre futva érkezett, tréning után futva ment haza. A mai fiatalok alig várják, hogy véget érjen a másfél órás edzés, mit érdekli őket a labdarúgás...!”

A korábbi békéscsabai játékos manapság magánvállalkozását vezeti, gépeikkel földmunkákat végeznek, házak rombolását vállalják.

„Szerencsére egyre jobban megy az üzlet. Sok a munka, de ennek örülni kell. Azért pihenésre is jut idő, nemsokára jön hozzám Viorel Vancea, korábbi csapattársam, mi is kimegyünk a kolbászfesztiválra.”

Amikor kikísért bennünket a kapun, hozzátette: a futballban akkor vállalna újra munkát, ha valahol hosszú távon szabad kezet kapna. Szerinte a tizennégy évesek már menthetetlenek...