A válogatott bedobó néhány hónapja az életéért küzdött, most a visszatérésében reménykedik

 

Ha valaki – ő – Németh Andrea jegyzete 

GEREBEN Lívia

Született: 1999. november 5., Kecskemét

Magassága/súlya: 183 cm/70 kg

Posztja: hátvéd, bedobó

Klubjai: Kecskemét (2015–2016), Atomerőmű KSC Szekszárd (2016–)

Válogatottság: 2018–

Kiemelkedő sikerei: magyar bajnoki ezüstérmes (2017, 2018), Magyar Kupa-győztes (2018), Magyar Kupa-ezüstérmes (2019)
– Hogy van?

– Jól, bár van egy kis hőemelkedésem, s ezzel már egy hete bajlódom – válaszolta vékonyka hangon Gereben Lívia, az Atomerőmű KSC Szekszárd válogatott bedobója a Nemzeti Sportnak. – Voltam kontrollon is, kórházban is egy napot, kivizsgáltak, de sem vírust, sem baktériumokat nem találtak, azaz jók az eredményeim, így csak kellemetlen ez a betegség. De itthon vagyok a szülői házban Kecskeméten, s ez a lényeg.

– Most hogyan telnek a napjai?

– Mindennap sétálok egy órát a szabad levegőn, de ilyenkor maszkot és kesztyűt is kell viselnem. Már szobabiciklizem is, de azért a karanténhoz nem könnyű hozzászokni, a szüleimen és a tesómon, Dorkán kívül senkivel sem találkozhatok. Szinte minden nap egyforma, ami ahhoz képest, milyen pörgős életet éltem korábban, elég fura. Sorozatokat nézek, takarítok, s várom nagyon az ebédet, mert anya vagy nagymama finomakat főz nekem. Ebéd után sziesztázom, alszom, sétálok és autót vezetek apával. Ennyi, nincs választásom, muszáj ezt megszoknom.

A Szekszárdban (Fotó: Koncz György)

GÖDÖRBEN

Szülőként is borzasztóan nehéz volt a történteket átélni, erről Gereben Tamás, Lívia édesapja beszélt.

„Május tizedike óta sokszor elérzékenyülünk, s egymásban tartjuk a lelket; amin keresztülmegyünk, azt senkinek sem kívánom. Ez a betegség olyan, hogy csak részsikerek vannak, nekünk a csontvelő-biopszia eredménye bizakodásra ad okot. Livinek most szinte nincs immunrendszere, óvatosnak kell lenni. A kedélye és az állapota jó, a régi hálószobánkat alakítottuk át neki, így saját apartmanja van. Sportolóként majdnem a csúcson volt, egyetemre járt, felnőttválogatott lett, szépen haladt, aztán egyszer csak zutty, le a mély gödörbe. Mi is sokkot kaptunk, nehéz volt magunkhoz térnünk. Tudjuk, mi ellen harcolunk, hogyan kell hatékonynak lenni, nem akarunk abba a hibába esni, hogy minden szép és jó. Ennek a betegségnek körülbelül egy év a gyógyulási ideje, sportnyelven szólva nem sprint, hanem maratoni, amelyen részt veszünk. Az egyik orvos mondta, hogy ez a betegség repülővel jön, és gyalog távozik, de mindenkinél más. Találkoztunk olyanokkal, akik azóta is teljes életet élnek, ez bizakodásra ad okot. Sok mindent megváltoztatott bennünk és benne is, előtte alázatos volt, és mindent alárendelt a céljainak, ezután többet kell magával foglalkoznia, s az apró jelekre is odafigyelnie. Harcol a lányunk, és alázattal viseli a történéseket, nagyon erős. Én is szeretném mindenkinek megköszönni, aki segített, örökké hálásak leszünk a klubnak, a kosártársadalomnak, Kecskemétnek.”

– Fel tudja idézni azt a napot, amikor először szembesült a betegségével?
– Májusban az utolsó bajnoki meccs után néhány napot Szekszárdon maradtam, mert készültem a válogatott összetartására. Megmostam a hajam, s ekkor azt éreztem, be vannak dagadva a nyirokcsomók a nyakamon, az ágyékomnál és az államon.

– Megijedt?
– Nem, mert a szüleimmel együtt azt hittük, hogy ez csak a szokásos betegség vagy vírus, amelyet általában a szezon végén mindig elkapok. Idény közben erős a szervezetem, amikor vége, akkor kiengedek. Csakhogy ezúttal zsibbadt a lábam is. Elmentünk Kecskeméten orvoshoz, vért vettek tőlem, s a vizsgálatból kiderült, huszonhétezer körüli a fehérvérsejtszámom. Még mindig azt gondoltuk, hogy vírus vagy esetleg mononukleózis miatt van. Ám egyre jobban legyengültem, enni és ülni alig bírtam, zsibbadt a szám. Édesanyám elég aggódós típus, meggyőzött, menjünk vissza az orvoshoz, s mikor ez megtörtént, már hetvenezer fölött volt a fehérvérsejtszámom, sőt, mire Budapestre értünk, 98 ezer... Százezer felett már kritikus.

– Találkozott a leukémiával korábban?
– Nem tudtam róla sokat, azt sem, hogy vérráknak is hívják, sohasem ejtettük ki otthon ezt a szót. Budapesten az első kérdésem az volt a doktornőhöz, hogy mennyi idő alatt lehet ebből meggyógyulni. Azt felelte, minimum egy év, ha túlélem... Ezután minden alkalommal, amikor kinyílt a szobaajtó, kivert a víz, féltem, de bíztam benne, lesz olyan orvos, aki megmondja a biztosat, hogy mennyi esélyem van a túlélésre. Attól a számtól, amelyet először meghallottam, eléggé elszomorodtam.

– Ezután következett az első kemoterápiás kezelés...
– Borzasztó volt, mert trombózis is keletkezett a lábamban, s a kezelés kicsinálta a nyálkahártyámat. Tüdőgyulladással az intenzív osztályra kerültem, három napot ott töltöttem, rengeteg szteroidot kaptam, alig ettem, és tizennégy kilót fogytam. Amikor kikerültem, a dokik azt mondták, nem hitték volna, hogy ilyen gyorsan visszakerülök az osztályra.

A KEZDETTŐL FOGVA TIGRISLÁNY

Djokics Zseljko, a Szekszárd vezetőedzője

„Amikor 16 évesen Szekszárdra érkezett, már tudtuk, hogy nagy tehetség, nem véletlenül lett aztán 18 évesen 2018-ban a Magyar Kupa-döntők történetének legfiatalabb legértékesebb játékosa. Én kezdettől fogva Tigrislánynak neveztem a harcossága miatt. Az elmúlt fél évben élete legnehezebb meccsét vívta, vívja, de küzd. Bennem örökre megváltoztatott néhány érzést – nekem a kosárlabda volt a minden, az éjjelem és a nappalom, de a betegsége óta megtanultam, az élet, az egészség mindennél fontosabb. Nekem is és a klubnak is inspirációt jelent a harcossága, az életereje. Nemrég volt a huszadik születésnapja, akkor azt kívántam neki, hogy újra kiabálhassak vele az életben – hiszen ez csak akkor történhet meg, ha újra játszik a csapatomban. A betegségét úgy éltem meg, mintha a saját gyermekemmel történt volna, borzasztóan megviselt lelkileg, de örülök, hogy sikerült neki eddig, ami sikerült, s talán a nehezén már túl van.”
– Felfogta közben, valójában mi is történik önnel?

– Amikor az intenzívre kerültem, az elég nagy törést okozott. Katétert kaptam, ápolásra szorultam, nem kelhettem fel, s elnyomott a sok gyógyszer. Hümmögéssel próbáltam megértetni magam. A legszebb élményem, hogy három héttel ezt követően fél doboz pudingot megettem. Valójában nem akartam felfogni, mekkora a baj, de tisztában voltam vele, hogy életveszélyben vagyok.

– Meséljen az őssejt-transzplantációról.
– Leukémia esetében már az első biopszia után megállapítják a betegség típusát, s akkor eldöntötték, mivel beteg a csontvelőm, amely a vért képzi, három kemoterápiás kezelésre lesz szükség ahhoz, hogy elpusztíthassák a betegséget a szervezetből. Ezután jöhet csak a transzplantáció. Eredetileg a testvérem, Dorka lett volna a donor, de mivel a terápia miatt legyengült a szívem, a vérük alapján édesanyámat jobb megoldásnak látták az orvosok. Ha Dorka vérét kapom, az tovább gyengítette volna a szívem, ami veszélyes lett volna, én ugyanis sportolni akarok.

– Hogyan zajlott a transzplantáció?
– Ez is egyfajta kemoterápia, csak másfajta, mert itt az összes csontvelőt kellett elpusztítani, és helyet csinálni az újnak, amelyet anyától kaptam. Tőle úgy vették le, hogy egy hétig injekciózták, mindkét karjában tű volt, az egyikből vették a vért, a másikba meg visszaadagolták. Fájdalmas volt neki is, de jól sikerült, olyannyira, hogy az orvosok azt mondták, ilyet még nemigen láttak.

– Ezt elég kemény körülmények közepette élte át...
– Sterilszobában voltam, üvegfalon keresztül beszélgethettem anyáékkal, a kezelőorvosok pedig védőfelszerelésbe öltözve jöttek be hozzám. De jól viseltem, nem jelentkeztek problémák. Huszonegy napot töltöttem a „bokszban”, s utána rögtön hazamehettem. Ez nagy szó, mert sokan ilyenkor még másik osztályra kerülnek vissza.

A családdal

– Miből merített ennyi erőt?
– Elsősorban a szüleim segítségéből. Az első kemoterápia után szinte nem tudtam magamat ellátni, ők segítettek mindenben. Amúgy is összetartó család vagyunk. S szeretném megemlíteni az orvosokat, a klubot, a csapatot, a szponzorokat, Béres Tímeát, Djokics Zseljkót, a magyar kosártársadalmat, a férfi- és női csapatokat is. Hihetetlenül nagy szeretetet és támogatást kaptam.

„Ő az egyik legnagyobb harcos, akit valaha láttam”

Székely Norbert, a női válogatott szövetségi kapitánya

„Már a nyári Európa-bajnokságon is számítottam rá, ott lett volna a helye a csapatban. Engem is sokként ért a hír a betegségéről, ilyenkor jön rá az ember, semmi sem számít, csak az egészség. Nem tudom az okát, de a sors ezt osztotta Livinek, ő az egyik legnagyobb harcos, akit valaha láttam. Tudom, mindent megtesz azért, hogy rendbe jöjjön. Fontos: ne az legyen az elsődleges, hogy újra kosarazzon, hanem hogy teljes életet éljen, de azért jó, hogy célt ad neki a kosárlabda.”

– Volt olyan, hogy legsötétebb óra? Amikor közel volt ahhoz, hogy összeomoljon – az ilyen szituációt a legtöbb ember nem tudja kezelni...
– Eleinte sok fájdalommal küzdöttem, nem aludtam, csak szenvedtem, miközben a gyógyszerek miatt nyomott voltam. De sajnos a fájdalomra emlékszem. Természetesen voltak sötét gondolataim, de hogy feladjam, sohasem jutott eszembe. Tudtam, nem szabad még csak rágondolni sem, hogy a túlélés nem sikerül. Ha valamitől féltem, a szüleim megnyugtattak. Bíztam magamban, és hittem abban, hogy minden fejben dől el: ha egy pillanatra is elgyengülök, nehezebben veszem az akadályokat, és sokkal több időt kell töltenem a kórházban.

– Ilyenkor sokan átértékelik az életüket. Ön is?
– Maximalista vagyok, egyetemre járok Budapesten, a Szekszárddal a nemzetközi kupában és a bajnokságban játszom, mellette válogatott vagyok. Ám most már tudom, amit előtte nem: az egyetlen gond, ha nem vagy egészséges. Megtanultam, hogy nem kell rágörcsölni a dolgokra, s hogy a boldogság egyenlő egészség.

– Érzelmileg megváltozott?
– Sokat láttam sírni a szüleimet, ami nem volt jó, de az ellenkezőjére változtatott a megpróbáltatás, mert erősebb lettem. Amikor apukám panaszkodott, hogy megfájdult a karja az influenza elleni oltás miatt, mondtam neki, ne nyavalyogj, ez semmi! Érzelgősebb voltam, de mivel a tapasztaltaknál nem tudok nagyobb fájdalmat elképzelni, és mert olyan lelki megpróbáltatásokon mentem keresztül, amilyenekhez hasonlót senkinek sem kívánok, megkeményedtem, erősebb lettem.

„Olykor a tehetetlenség dühe bénítóan hatott rám”

Szabó Noémi, a Szekszárd sportigazgatója

„Nehéz szavakba öntenem azokat az érzéseket, amelyek május közepe óta Livivel kapcsolatban bennem élnek. A letargia, a kétségbeesés, a fájdalom és a félelem, hogy örökre elveszíthetjük őt, beférkőztek a mindennapjaimba, és olykor a tehetetlenség dühe bénítóan hatott rám. Sok mindent átértékeltem ebben az öt hónapban, és látva Livi küzdelmét és élni akarását, a kosárlabda iránti mérhetetlen szeretetét, elhatároztam, hogy én is minden eddiginél jobban fogok harcolni a klubunkért, hogy legyen hová visszatérnie, és nem is olyan sokára onnan folytathassa a pályafutását, ahol abbahagyta. Tudom, sokan ezt őrültségnek gondolják, én azonban hiszem, hogy Isten segítségével sikerülni fog. Ismerve Livit, nemcsak túlélni akar, hanem minél előbb vissza is térni a pályára. Úgy vélem, eddigi gyógyulásának egyik fő motivációja maga a kosárlabda volt. Már csak a »rájátszás« van hátra, márpedig ő mindig akkor a legjobb! Rátesz még egy lapáttal, és meggyógyul! Egyszerűen nem történhet másként!”

– Hogyan tovább?
– Leukémiánál sohasem lehet végleges diagnózist megállapítani. A transzplantáció sikeres volt, most kezdődik a türelemjáték. Elvileg kilencvenkilenc százalékban nincs már beteg sejtem, de kiirtották az immunrendszerem, most sebezhető vagyok, anyáékhoz is védőöltözetben megyek ki a lakásban a szobámból. Most negyvenegy napos vagyok, január közepén leszek száznapos, addig szigorú szabályok szerint élek. Takarítani kell a szobámat mindennap, egyelőre emberek közé sem járhatok, majd utána. Akkor is eleinte csak szabadtéren lehet idegenekkel találkoznom, testi érintkezés nélkül. Minden útközben derül ki, de az biztos, a többi transzplantálthoz képest gyorsan regenerálódom. Ja, és ha felépülök, kampányolni szeretnék a véradás mellett! Én eddig elmentem mellette, mert nem fogtam fel a fontosságát, de a kórházban láttam nap mint nap, hogy a betegtársaimnak sokszor nehezebben jutott vér vagy vérkészítmény –  én irányítottan kaptam, ezért mindenkinek nagyon hálás vagyok. Vérhiány van, s én véradásra biztatok majd mindenkit, mert az életet jelentheti – ezt sajnos már tapasztalatból tudom.

– És mi a helyzet a kosárlabdával?
– A nyáron már edzeni szeretnék, és a következő idényben pályán lenni – ez is éltet, ennek az elérése is adott erőt a kitartáshoz.

– Jut ideje, ereje követni a Szekszárd eredményeit?
– A meccseket nézem, és Pásztori István másodedző kérte, írjam le az észrevételeimet, s én közben próbálok taktikailag naprakész maradni. De mást is nézek, a férfibajnokságot is követem.

Együtt a sportág és az Omega rajongói

A Kosarasok Klubja harmadik találkozóján összegyűlt volt játékosokkal, edzőkkel, játék- és sportvezetőkkel is örömmel osztotta meg Gereben Lívia gyógykezelésének több mint reményteljes fordulatát a szervező, a korábbi válogatott kosárlabdázó, Farkas Attila. Az összejövetel „sztárvendége”, az Omega együttes Aranyalbum című dedikált nagylemezét már a nyáron Gereben Lívia támogatására jótékonysági árverésre bocsátó Kóbor János pedig jelezte, a MAFC-legenda Kangyal Tiborral együtt a továbbiakban is segítené az óriási lelki és anyagi megpróbáltatással küzdő Gereben családot. Az akció egyszerre szólítaná meg az Omega rajongóit és a sportág szurkolóit: a Kosarasokért Alapítványon keresztül egyéni felajánlást, akár ötszáz, ezer forintot is el lehet juttatni Gereben Lívia gyógyulásának, a család helyzetének támogatására.