A kosárlabda hőskorától az angol nyelvű irodalom új hullámáig 

„Sajnálattal tudatom, hogy feleségem, Fekete Margit 89 éves korában, 2019. június 25-én váratlanul elhunyt. Üdvözlettel: George Fischer.”

Csupán ez a két mondat állt az e-mailben, amelyet kollégám, Dobor Dezső továbbított nekem, de ez a két mondat kinyitotta a történelem kapuját.

Ki volt Fekete Margit? A magyar női kosárlabdázás egyik legeredményesebb klasszisa, 1950 és 1956 között négy Európa-bajnokságon vett részt, negyedik helynél lejjebb nem végzett, egyszer volt bronz-, kétszer ezüstérmes. Talán írni sem kell, ilyen magasságban azóta sem járt magyar játékos, a sportág modern kori históriájának legnagyobbja, Németh Ágnes is „csupán” négyszeres Eb-harmadik (1983, 1985, 1987, 1991), a Killik László nevével összefonódó éra óta pedig azt is „sporttörténeti” sikerként ünnepeljük, ha egyáltalán ott vagyunk az Eb-n, s a tornán 18 év után a legjobb nyolc közé jutunk.

Persze, tudom, ez a játék már nem az a játék.

Fekete Margit és három évvel idősebb nővére, Ilona gyakorlatilag a női kosárlabdázás hazai történetét írta az origótól indulva. A gaz imperialisták ellen vívott ádáz békeharc közepette, munka mellett sportolva, a sikerek nyomán „álamatőrként” kalóriapénzt kapva, amelyből egy-egy jó ebédre futotta. Elképzelni sem tudjuk azt a korszakot, amelyben családja háború előtti jómódja miatt valakit X-kategóriásnak, osztályellenségnek nyilvánítanak, annak ellenére, hogy neki éppen akkor már betevőre sem futja. Fekete Margit férje, a fasori evangélikus gimnáziumban tanuló, a Regnum Marianum cserkészcsapatában kosárlabdázni kezdő Fischer György életét állították így, egy tollvonással kényszerpályára – ma már nevetve meséli, akkora „kakiban” volt, hogy a kosárlabdázás mellett kubikosként dolgozott a Népstadion építésén, s legjobban a Ganz Villamossági Gyárban keresett, tejet és veszélyességi pótlékot is kapott, mert a villanymotorokat szigetelte. A munkához egyébként Németh Imre olimpiai bajnok kalapácsvető segítette, de a Sztálin halálának bejelentése napján a gyár előcsarnokában álló Sztálin-szobor előtt térdelve imádkozó(!) titkárnő azért figyelmeztette: „Fischer, elvtárs, a maga társadalmi helyzeténél fogva keményebb munkát várunk el öntől!” Sztahanovista főnöke viszont kedvelte, és szakmunkásként még ebédidő is jutott neki, amely alatt hallgathatta az egyik gyárrészleghez sem tartozó, a nyersanyagot, kész terméket egyik részlegtől a másikhoz cipelő „udvarosok” művészeti kurzussal felérő beszélgetéseit. Mert ők tanárok, orvosok, papok voltak – a finoman szólva is fonák helyzetre jellemző, hogy közülük két jezsuita rendszeresen latinul elmélkedett, Fischer „elvtárs” pedig közeli ismerőse fényképét a gyár bejáratánál felállított tablón fedezte fel „Truman barátai” között, miután a szaktárs nem teljesítette a tervet…

Fischer György közgazdászpályáról nem is álmodhatott, a marxizmusból tett vizsgával megerősített számviteli főiskolai végzettségét meg sem próbálta Nagy-Britanniában „eladni”. És talán felesége sem álmodhatott többről, ahogy a Szovjetunió sportcsapatai ellen vívott mérkőzések főszereplői gyakran megemlítik, a magyar kosárlabdázó hölgyeket is rendre figyelmeztették, küzdjenek, de hazánk felszabadítóit ne merjék legyőzni. Az 1956-os forradalom leverése után a Fischer házaspár is a szökést választotta, ahogy az Európa élvonalába tartozó férfi és női kosárlabda-válogatott tagjainak és a közvetlen utánpótlásnak csaknem fele. Fekete Margit két héttel férje után indult az osztrák határ felé – újabb hihetetlen fordulatként – a Dachaut, Recsket is megjáró Dálnoki Miklós Lajossal, aki a hungarista hatalomátvétel után a Vörös Hadsereg oldalára elsőként átálló vitéz lófő Dálnoki Miklós Béla fia volt. S ha már a hihetetlen fordulatoknál tartunk: Fischer György a manchesteri egyetemre Michael Polanyi, vagyis a fiziko-kémia egyetemi professzora, a közgazdaságtan és filozófia világhírű tudósa, a polihisztor Polányi Mihály segítségével került, akinek bátyja, Károly Oxfordban tanító közgazdász, gazdaságtörténész, szociálfilozófus, társadalompolitikus, felesége, Magda híres vegyész, fia, János pedig 1986-ban – már kanadaiként – az elemi kémiai folyamatok dinamikájával kapcsolatos felfedezéseiért Nobel-díjat kapott…

És bár Nagy-Britanniában olyannyira gyerekcipőben járt a kosárlabda, hogy Fekete Margitnak esélye sem volt a múltjából megélni, sportolni azért próbált, de a manchesteri egyetem férfi kosáregyüttesnél edzegetve túl keménynek, a női gyephokicsapatnál pedig túl gyorsnak, túl profinak találták játékostársai. Így aztán míg férjéből közgazdász és Londonban a BBC kül-, majd belpolitikai szerkesztőségének elismert újságírója, vezetője lett, ő egyetlen fiukból korszakos jelentőségű írót nevelt. Tibor Fischer 26 nyelvre lefordított, Under the Frog (A béka segge alatt) című első regényét, amely aztán pillanatok alatt az Egyesült Királyságban publikáló legjobb angol nyelvű írók és a Királyi Irodalmi Társaság beválasztott tagjai közé katapultálta, jórészt az 1956-os sorsfordító időkről írta, édesapjával a főszerepben. „Főhőse biztos nem vagyok semminek, sohasem voltam hős. A fiam beszélgetett a bátyámmal, a barátaimmal, a játékostársaimmal, én a kézirat elkészültéig azt sem tudtam, miről ír” – mondja Fischer György, hozzátéve, őt a BBC-nél töltött évtizedei alatt annyiszor támadták, rágalmazták itthonról, Boldizsár Iván boldogan írogatta róla, hogy a BBC a brit titkosszolgálat ága, ő pedig az angol kémszervezetet szolgálja, hogy a fiát próbálta a lehető legmesszebbre tartani Magyarországtól. Az iskolás koráig kétnyelvű, aztán szinte csak angolul beszélő Tibort azonban az atyai szándék ellenére magával ragadta a magyar történelem, a The Daily Telegraph budapesti tudósítója lett, magyar lányt vett feleségül, jó ideje kettős állampolgár.

Magyar állampolgárságukat szülei is megtartották mindvégig, pedig az ország nem tartotta meg őket jó emlékezetében – amikor 2009-ben Fekete Margit 80 éves lett, s itthon a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége Hírességek Csarnokába iktatta a sportág száz hazai szereplőjét, Fischer György tiszteletteljes levelet írt a szövetségnek, vegyék figyelembe esetleg az ő kétszeres Eb-ezüstérmes nejét is. Még válaszra sem méltatták. Ez őt azóta is végtelenül bántja, ahogy fogalmaz, a lekezelő nemtörődömség irritálja.

„Ha az elért szakmai sikereimmel büszkélkedni akarok, a fiam rendre emlékeztet. »Mondd csak, ki volt a magyar válogatott csapatkapitánya?« És akkor a helyemre kerülök… – mondja Fischer György, aki elképesztően fordulatos, filmre kívánkozó élettörténetük felelevenítése után hozzáteszi, mindez olyan régen volt, talán igaz sem volt. – Tudja, Weöres Sándor egyik verse, Az élet végén egyik sora jut eszembe: »Semmit se tettem, csak történt velem.«”

A kétmondatos szikár e-mail-üzenet nyomán az újságíró sem tehet többet annál, mint hogy végső tiszteletadásként lejegyzi egy varázslatos élet történéseit, miközben az alig dokumentált 60-70 évvel ezelőtti tornák, eredmények, keretek bogozgatása felnyitja a szemét is. Nem véletlenül landolt nálam az e-mail. Az előásott fotókon viszontláthattam a Szinyei Merse Pál Általános Iskola és Gimnázium imádott testnevelő tanára, a kosárlabdázás útján engem elindító, 1956-ban Eb-ezüstérmes, egy évvel később világbajnoki ötödik Kocsor Mária arcát; rácsodálkozhattam, első BEAC-os edzőim egyike milyen volt fiatalon, a minden tréninget öltönyben tartó, a pincérdobást, nekünk, szamaraknak hetvenes éveiben járva, vasalt bőrcipőben a parkettán végigcsattogva is hihetetlen eleganciával bemutató korábbi korszakos szövetségi kapitány, Szabó Johnny bácsi; és felrémlett, láttam én már a két Eb-ezüstérmet, méghozzá akkori csapattársnőm, Enikő és nővére, a fedett pályás világcsúcstartó magasugró, Mátay Andrea (lapunk korábbi munkatársa) édesanyja, Mátay Dezsőné Vékony Ilona lakásában, s megértettem végre, miért is nyomatékosította Andrea, nem ő a legnagyobb sportoló a híres Mátay családban.