Michael Jordan, Magic Johnson, Larry Bird, Scottie Pippen, Charles Barkley, Karl Malone, John Stockton, Patrick Ewing, David Robinson, Clyde Drexler, Chris Mullin, Christian Laettner. Ők az Egyesült Államok Barcelonában olimpiai bajnokságot nyerő kosárlabda-válogatottja.

Ők a Dream Team.

E héten volt negyedszázada, hogy a Pabellón Olímpico de Badalonában megrendezett döntőben kiütötték Horvátországot. A Sports Illustrated szerint a sporttörténet „vitathatatlanul a legdominánsabb együttese, valamennyi labdajátékot beleértve”. Később ugyan ráerőltették az „álomcsapat” elnevezést az 1994-ben világbajnokságot nyerő alakulatra (Dream Team II), majd az 1996-os aranyolimpián diadalmaskodó társulatra (Dream Team III) is, de ezek a gárdák – noha megnyerték aktuális világversenyüket – gyenge emulációi voltak „az igazi” Dream Teamnek.

Amely lokomotívként tarolt Barcelonában. Átlagban 117.3 pontot dobott, 43.8 pontos különbséggel nyert. A legnagyobb differenciájú győzelmet (68 pont) Angola ellen aratta, a legolcsóbban (32 pont) a horvátok úszták meg az 1992-es kosárfantasyt. Egyetlen amerikai válogatott akadt az utóbbi 25 esztendőben, amely megközelítően hasonló produkcióra volt képes. A 2012-es Team USA LeBron Jamesszel, Kevin Duranttel, Kobe Bryanttel, Chris Paullal, Russell Westbrookkal és James Hardennel Londonban 115.5 pontot átlagolt, 32.1 pontot vert rá riválisaira, s 83 pont különbséggel aprította miszlikbe Nigériát. Viszont Litvánia (+5 pont), majd pedig a döntőben Spanyolország (+7 pont) ellen megkínlódott a sikerért. S korábban is mindössze egy amerikai nemzeti csapat tudott a barcelonaihoz hasonlóan dominálni olimpiai tornán; 1956-ban az NBA-újonc Bill Russell vezette gárda átlagban 53.5 ponttal dobott többet, mint áldozatai.

A Dream Team megszületése, mondhatni, „történelmi szükségszerűség” volt. Egyrészt azért, mert korábban sohasem fordult elő az olimpiai játékok történetében, hogy az Egyesült Államok férfiválogatottja ne jutott volna be az ötkarikás fináléba. 1988-ban Szöulban azonban megesett e szégyen, a Valdemaras Chomicius, Rimas Kurtinaitis, Sarunas Marciulionis, Arvydas Sabonis fémjelezte szovjet válogatott az elődöntőben 82–76-ra verte meg nagy riválisát. Az 1972-es csatavesztés körüli kérdőjelek (vajon idejében vagy már dudaszó után esett-e Alekszandr Bjelov sorsdöntő kosara) még emészthetővé tették a tengerentúlon az ezüstöt, az 1988-as áramütésre ellenben nem lehetett mentséget találni. A nemzet önbecsülése odalett a bronzéremmel. Nyilvánvalóvá vált, hogy lezárult a romantika kora, a dinamikusan fejlődő szovjetekkel szépreményű egyetemistákkal többé nem lehet lépést tartani.

A „jöjjenek a profik” stratégiája egybeesett a Nemzetközi Olimpiai Bizottság szándékával, hogy végre beálljon a történelmi tornasorba, s megnyissa az ötkarikás játékokat a nyugati profik előtt. A modern kori olimpiai mozgalom egyik morális mélypontja volt, hogy a négyévenkénti játékokat „az amatőr státusú sportolók” seregszemléjének hazudták. Igaz, a kétszínűség volt az úr már 1912-ben is, amikor a kétszeres olimpiai bajnok Jim Thorpe-ot azért fosztották meg utólag az aranyaitól, mert kiderült, korábban, baseballjátékosként jelképes meccspénzt kapott. S noha az eljárás megindítására a záróünnepségtől számított harminc napon belül lett volna lehetőség, a NOB igazságosztói fél év elteltével sújtottak le. Cinikusék a hidegháború idején evidenciaként kezelték, hogy a sportra is harci terepként tekintő szocialista országok – állami doppinggal felpumpált – álamatőröket küldjenek harcba az „imperialisták” ellen.

Juan Antonio Samaranch NOB-elnökösködése idején már más volt az optika. A spanyol diplomata ráérzett, hogy az olimpia csak akkor válhat a szórakoztatóipar részévé, ha a lehető legtöbb sportágban gyűjti egybe a valóban legjobbakat. Az ötkarikás mozgalomra ráadásul igencsak ráfért a frissítés, hiszen az 1980-as moszkvai és az 1984-es Los Angeles-i játékok politikai bojkottja súlyos csapást mért a reputációjára.

Szintén nem mellékesen akkor már az NBA is készen állt arra, hogy átlépje Észak-Amerika határait, s univerzális branddé alakulva megkezdje világhódító üzleti menetelését. Jellemző, hogy amíg az 1991–1992-es idényben – az Egyesült Államokon kívül – mindössze hat országnak akadt egynél több képviselője a ligában, akik közül Patrick Ewing, Steve Kerr, Kiki Vandeweghe és Rumeal Robinson amúgy amerikai állampolgár volt, addig a legutóbbi bajnokságban immár – rekordként! – 42 ország 115 kosarasa kapta valamelyik NBA-klubtól a fizetését, s az Egyesült Államok határain túl születettek adták a profi liga teljes játékosállományának huszonnégy százalékát.

A szálak összeértek, s a történelmi megújuláshoz tökéletes díszletként szolgált Samaranch szülőföldje, a katalán főváros.

A Dream Team építése (e nevet elsőként a Sports Illustrated aggatta a csapatra, mégpedig az 1991. február 18-i számában) 1991 szeptemberében kezdődött el. A tizenkét helyből tíz rögvest el is kelt: Michael Jordan, Magic Johnson, Larry Bird, Charles Barkley, Karl Malone, John Stockton, Patrick Ewing, David Robinson, Scottie Pippen és Chris Mullin volt a kiválasztott. A válogatóbizottság egy egyetemista szerepeltetéséhez ragaszkodott, ez lett Christian Laettner a Duke-ról, ő a Louisiana State University centerével, Shaquille O'Neallel futott versenyt a kerettagságért. A fennmaradó egy meghívót azért postázták Clyde Drexlernek, mert Michael Jordan kerek perec közölte a válogatókkal: nem hajlandó egy levegőt szívni az akkor már kétszeres bajnok Isiah Thomasszal (Air Jordan kezén még csak egy gyűrű díszelgett). Amiben szerepe lehetett annak is, hogy állítólag a detroiti dobóhátvéd áskálódása miatt nem akartak a veterán kosarasok az 1985-ös All Star-mérkőzésen az újonc Jordannek passzolni. Magic Johnson kezdetben kiállt Thomas mellett, de elszántsága egyre lanyhult, s végül a chicagói „főbika” akarata érvényesült.

A sztártársulat irányítására viszont a Pistons vezetőedzőjét, Chuck Dalyt kérték fel. Az akkor 61 éves (nyolc évvel ezelőtt hasnyálmirigyrákban elhunyt) szakember tisztában volt azzal, hogy sikerük kulcsa: képes lesz-e az önzőségig erős egyéniségek és a közösség érdekei között valamiféle harmóniát teremteni. Különösen az ifjú csillag, Michael Jordan és az akkor már ötszörös bajnok Magic Johnson összecsiszolása tűnt kemény feladatnak; mindkét biliárdgolyó fejű magának akarta a vezérszerepet, meccselni viszont ugyebár csak egy labdával lehet.

Daly – mint egy lebutított tanmesében – gyújtó hangú utasítások nélkül vezényelte le a Dream Team első edzőmeccsét a UCSD Tritons együttesének La Jolla-i csarnokában. Az egyetemistákból összeállított, Bobby Hurley, Grant Hill, Penny Hardaway és Chris Webber vezette College Select Team ellen Jordan csak szimbolikusan volt a pályán, s meglehetősen furcsa cserékre került sor. Ahogy egyik segítője, Mike Krzyzewski fogalmazott, „Daly dobta a meccset”. Ki is kapott a Dream Team 62–54-re, amire a szövetségi kapitány csupán ennyit mondott: „Lám, ti is veszthettek.” Ám mielőtt az utcán toporgó újságírókat beengedték volna a csarnokba, letöröltette a tábláról az eredményt…

Ez volt a Dream Team első és egyetlen veresége, a következő tizennégy fellépés győzelemmel zárult. „Az olimpiai eredményhirdetésnél úgy viselkedtek, mint a gyerekek. Volt közöttük NBA-bajnok, mégis mind úgy örültek, mint a kissrácok” – emlékezett Krzyzewski.

A sztratoszférából egyesek gyorsan visszahullottak a földre. A HIV-fertőzöttsége miatt az olimpia előtt egyszer már visszavonuló Magic Johnson Barcelonát követően újra lelépett a színről, az évek óta hátsérüléssel bajlódó Larry Bird pedig két héttel azután, hogy a csapat visszatért az Egyesült Államokba, bejelentette visszavonulását.

Az „álomkommandó” tagjai soha többé nem léptek együtt pályára.

Így is van mit mesélni róluk, napestig is, no.