Tornatanár Pécsről – Bálint Mátyás publicisztikája

BÁLINT MÁTYÁSBÁLINT MÁTYÁS
Vágólapra másolva!
2019.05.14. 22:56

Danyi Gábor felkelt, futott három kört a Margitszigeten, megebédelt, megnyerte a Bajnokok Ligáját, emberesen berúgott, aludt egy keveset, majd elment teniszezni.

Meggyőződésem, hogy ezek közül a középső nem kis részben a többi miatt jött össze.

Merthogy most az önazonosságról lesz szó, arról, hogy amikor valaki saját magával békében, magabiztosan, a képességeibe vetett hittel telve néz bele reggelente a borotválkozó- vagy a sminktükörbe, az egyetlen aminek/akinek meg akar felelni, az saját maga, és képes megalkuvás nélkül járni a saját útját, akkor abból bármi lehet – akár Bajnokok Ligája-győztes kézilabdaedző is.
Mert amit a Győri Audi ETO KC tavaly nyáron kinevezett vezetőedzője véghez vitt, az több kettőnél. Egészen pontosan négy: elmondása szerint ennyi másodpercet gondolkodott, hogy a hat év alatt négy BL-t nyerő Ambros Martín nyomába lépve az ő munkáját folytassa-e, vagy inkább valami gyökeresen újba kezdjen, vagyis a neki szimpatikus, gólszerzésre törő játékstílust honosítsa-e meg a sokszor bizonyítottan bevált védekezésalapú filozófia helyett. „Én ez vagyok, ebben hiszek, ezt fogom csinálni” – jelentette ki saját magának ebben a négy másodpercben, aztán feltűrte az ingujját és munkához látott.

Márpedig ehhez nem kis bátorságra volt szükség.

Elvégre kicsoda is Danyi Gábor? A kívülálló számára egy kis növésű baranyai tornatanár, akinek vezetőedzőként nagyjából annyi eredménye volt húsz év alatt, hogy a Pécs férfi- és női csapatával egyaránt sikerült már kiesnie az NB I-ből. Persze korosztályos válogatottaknál meg az ETO-nál kiváló szakemberek mellett segédkezett, de egészen más mitfahrernek lenni, mint fékezés nélkül berepülni a kanyarba a raliautó volánjával a kézben (ez az úgynevezett Majoross Gergely-axióma). És amikor az a fura figura kapta meg az Audi kulcsait, hogy menjen vele egy éles próbakört (mert ne feledjük, az őt legjobban ismerő klubvezetőknek sem Danyi volt az első számú jelöltjük, és fenn is tartották maguknak a jogot, hogy az első év után kirakják a hóra), volt is rendes felhorgadás azon drukkerek körében, akik úgy gondolják, hogy a szezonbérlettel nemcsak egy ülőhelyet kaptak az Audi Arénában a naptár kitüntetett napjain, hanem a csapat által megszerzett BL-trófea dicsfényében való évenkénti rendes sütkérezés joga is automatikusan jár nekik.

A szurkolók véleménye persze egy dolog, de a trénernek el kellett fogadtatnia magát a világ legjobb női kézilabdacsapatának öltözőjében, a világ – és ezt minden él nélkül, a legnagyobb elismerés hangján jegyzem meg, mert ettől ennyire sikeresek – legnagyobb egójú játékosai között is, és keresztül kellett vernie rajtuk, hogy amivel eddig agyonnyerték magukat, az megy a sifonérba – ja, és mindezt a kispadról lesznek szívesek végignézni a meccsek felében, merthogy mostantól mindenki a neki rendelt játékidőt kapja, akkor is, ha többszörös Európa-bajnok, mint ahány nemzetközi kupameccsen Danyi Gábor valaha felnőttcsapatot irányított. És akkor azt még nem is említettük, hogy a trénernek a jó rendőr szerepéből – hiszen a másodedző mindig a felelősséget nem viselő, megértő cukorborsó, akihez bármivel lehet fordulni, amikor a vezetőedző megint egy szemét állat volt – kellett kilépnie, és felvennie a rosszzsaru-kabátot, vállalva azokat a konfliktusokat (meg még nagyobbakat), amelyeknél korábban épp ő volt a villámhárító, esetleg a váll, amelyen kisírták magukat az aktuálisan megbántottak. El kellett fogadtatnia Eduarda Amorimmal, hogy megéri majd szélvészként fel-alá rohangálnia a gyors támadások során akkor is, ha a paraméterei nem erre teszik a leginkább alkalmassá; meg kellett értetnie Veronica Kristiansennel, hogy bár korábban az FC Midtjyllandnál azt csinált a pályán, amit akart, Győrben meghatározott és korlátozott szerepet fog betölteni; és el kellett adnia Amandine Leynaud-nak, hogy van még rajta kívül két kapus a keretben, és egyikük sem előrébb való a másiknál. A most felsorolt játékosok amúgy mind nyertek már világbajnokságot hazájuk válogatottjával. Danyi Gábor vezetőedző meg NB I/B-t a Péccsel.

Ez egyféleképpen sikerülhetett neki: ha a kinevezése utáni első másodperctől kezdve végig határozott, magabiztos és hiteles tud maradni. Akkor is, amikor a játékosai először próbálják meg átlépni az általa meghúzott határvonalakat, hogy – amint az természetes minden emberi viszonyrendszerben – teszteljék, meddig mehetnek el a korábban laza és jópofa fickónál, és azután szépen lepattanjanak a kerítésről. Akkor is, amikor a magának egész pályafutása során bármit megengedő idegenlégiós a teljes eszköztárát beveti a tettetett felháborodástól a műsírásig, hogy pályára könyörögje magát. (Érdekes adat: az említett játékos a végén belátta, hogy rég használt neki annyit bármi, mint az, hogy valaki végre egyszer végérvényesen nemet mondott neki valamire.) És akkor is, amikor jobbról-balról azt magyarázza mindenki, hogy a csapat túl sok gólt kap, ingatag a játéka, és Ambros Martín idején mennyivel jobb volt minden.

És azt említettük már, hogy mindeközben még bizonyos visszafogott kívánalmaknak is meg kellett felelni, ami az eredményeket illeti, mindenféle kupákkal meg bajnokságokkal meg BL-lel? Ezekből meg pontosan tudjuk, mi vált valóra: az ETO minden létező trófeát elhódított, miközben az egész idény során nem veszített mérkőzést.

Szóval Danyi Gábornak számtalan csapda, konfliktus és érdekellentét, na meg rengeteg feszültség közepette és súlyos felelősséggel a vállán kellett tökéletes munkát végezve megállnia a helyét, úgy, hogy végig egyenes, őszinte és hiteles maradjon a csapata előtt, legyen szó valamelyik csúcsmeccsről, átlagos edzésről, vagy csak arról, hogy amikor belép a csarnokba, hogyan köszön rá szembejövő játékosára. Ez pedig nem megy félve, aggódva, bizonytalankodva, ügyeskedve, egyensúlyozva, bűvészkedve, cselezgetve – csak akkor, ha az ember minden szituációban képes kiegyensúlyozott maradni és önmagát adni. Egy kézilabdaidény rettenetesen hosszú, előbb-utóbb minden álca lehullik, minden trükkre fény derül, minden megingásnak meglesz az ára – és akkor borul minden.

Ezzel érünk körbe és nagyjából a tanulság környékére – oda, hogy Danyi Gábornak, és a hozzá hasonlóknak nem esik nehezükre önmagukat adni. „Arra vagyok a legbüszkébb, hogy amikor a régi, gyerekkori barátaimmal találkozom, azt mondják, most is ugyanaz az ember, ugyanaz az idióta vagyok, mint annak idején” – mondja az edző, ami szakmai és emberi hitvallásként is felfogható. Őt ugyanis nem a munkája határozza meg, nem a sporteredményeitől vagy a közvélemény ítéletétől függ, hogy jól érzi-e magát a bőrében. Danyi Gábor ugyanis úgy lett BL-győztes kézilabdaedző, hogy ő nem Danyi Gábor BL-győztes kézilabdaedző: ő egy telepi vagány Pécsről, határozott világképpel, szilárd értékrenddel, rengeteg, az életét színező ecsetvonással a családtól a futáson és a teniszen át az önfeledt ünneplés – egyébként kulcsfontosságú – képességéig, és persze legkedvesebb sportágáig is. Márpedig ez adja meg neki a szabadságot és a bátorságot ahhoz, hogy a saját útját járja, nem tartva az esetleges pofára eséstől. Pontosan tudja, hogy nem lesz attól kevésbé értékes ember, ha így tesz és esetleg kudarcot vall – attól viszont elveszítene saját magából valamit, ha bármi/bárki mássá próbálna válni annak érdekében, hogy „sikeres” legyen. Ebben hitt pécsi testnevelőként és másodosztályú kéziedzőként is – a Bajnokok Ligája-aranyérem csak újabb bizonyítéka annak, hogy végig neki volt igaza.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik