Balogh Zsolt a januári Európa-bajnokságra készülő férfiválogatott egyik kulcsembere (Fotó: Kovács Anikó)

 

– Nyáron igazolt Szegedről Tatabányára. Azt kapta, amit várt?
– Most úgy érzem, Tatabányán teljesült, amit reméltem, amiért váltottam – bízom benne, hogy ezt az idény végén is el tudom mondani.

– Nehéz volt meghoznia a döntést, hogy távozik Szegedről?
– Rá voltam kényszerülve: a távozás nem elsősorban az én döntésem volt. Két éve még azt gondoltam, Szegeden fejezem be a pályafutásomat, de a jelek szerint nem mindenki gondolta így. Közölték, hogy nem számítanak rám, nekem pedig el kellett kezdenem klubot keresnem. Fontos szempont volt, hogy olyan klubhoz kerüljek, amelyiknél megbecsülnek, amelyikben játszom, és a városban a családom is jól érzi magát.

NÉVJEGY: BALOGH ZSOLT
Született: 1989. március 29., Orosháza
Magasság, súly: 189 cm, 96 kg
Sportága: kézilabda
Posztja: jobbátlövő
Klubjai: Orosházi FKSE (1999–2005), PLER KC (2005–2010), SC Magdeburg (német, 2010–2011), Gyöngyösi KK (2011–2012), Mol-Pick Szeged (2012–2019), Grundfos Tatabánya KC (2019–)
Válogatottsága/góljai: 55/169 (2008–)
Kiemelkedő eredményei: EHF-kupa győztes (2014), magyar bajnok (2018), Magyar Kupa-győztes (2019)

– Mindenképpen itthon akart tovább játszani?
– A külföld nem volt opció, a légióskodást fiatalon már kipróbáltam, szerintem nem harmincévesen kell külföldre szerződni. Ez viszont igencsak leszűkítette a kört. Vladan Matics mesterrel jó viszonyban voltam, korábban többször is megkérdezte, hogy ha lejár a szerződésem, átmennék-e Tatabányára, és amikor kiderült, hogy Szegeden nem számítanak rám, ő volt az első, aki megkeresett. Harmincévesen már az is számít, az ember hány évre tud aláírni, és itt hároméves szerződést kaptam, sok magyar játékossal együtt olyan edzővel dolgozhatok, akivel jó a viszonyom. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy ne is gondolkodjak tovább.

– Megbeszélte valakivel a döntését?
– Annyi időt eltöltöttem már a sportágban, hogy tudjam, nekem mi a jó. A családommal és a menedzseremmel egyeztettem, aki szintén jó szívvel ajánlotta a Tatabányát, de végső soron nekem kellett meghoznom a döntést.

– Most hol él a családjával?
– Tatára költöztünk, a belvárosban lakunk, néhány percnyire a tótól, a környék az egyéves gyerekünknek is ideális, a jó levegőn sokat sétálunk vele. Jól érezzük magunkat, a nyáron pedig – ha minden a terv szerint halad – elkészül a saját házunk Tatabányán.

– Új csapatával nehéz helyzetbe került az idény elején. Milyen volt új pozíciókban helytállni?
– Juhász Ádám kiesése alapvetően meghatározta a játékot, de a rossz széria, a sérülések sajnos benne vannak egy csapat életében. Szerintem sokan azt gondolták, hogy a magyar válogatott játékosok érkezésével a Tatabánya harcba száll a bajnoki döntőbe jutásért a Veszprémmel és a Szegeddel, én viszont ezt a kérdést mindig is óvatosan kezeltem. A két nagycsapat a tavalyihoz képest tovább erősödött, az előnye egyre nagyobb a mezőny további része előtt – a Tatabánya nincs azon a szinten. Nálunk kevés külföldi játékos van, és idő kellett, hogy összeérjünk.

– Év végére azért elég szépen összeszedték magukat.
– Október elején mindenki temetett minket, mert csak nyolcadikak voltunk a tabellán, de azóta bejutottunk az EHF-kupa csoportkörébe, harmadik helyen állunk a bajnokságban, és a tavaszi sorsolásunk jóval könnyebb. Korábban volt, hogy két beállóval játszottunk, annyira nem volt elég játékosunk, ám a sok sérülés és a klub anyagi problémái összekovácsolták a gárdát, kohéziót teremtettek közöttünk, ami az idény elején még hiányzott.

Magánéletében is új fejezett kezdődött a kislánya
születésével: Kata, Liza és Balogh Zsolt

– Januárban apa lett. Mennyire változott meg az élete?
– Liza születéséig a kézilabda volt az első az életemben, ha nyertünk, úgy éreztem, minden rendben, ha nem, rosszkedvű voltam és begubóztam otthon. A kézilabda határozta meg az egész életemet, ami nem biztos, hogy egészséges, de úgy érzem, fiatalon még belefért. Most már, hogy megszületett a kislányom, átértékelődött minden, a fontossági sorrend megváltozott. A családom és a kislányom van legelöl, a kézilabda pedig az erős második helyre szorult. Könnyebb a problémákat leküzdeni, ha tudom, hogy otthon vár a családom. Nincs időm őrlődni.

Mennyire nehéz összeegyeztetni a családi elfoglaltságot és az élsportot?
– Mivel a Tatabányával kevesebbet utazunk, mindkettőre tudok koncentrálni. Több időt tudok a családommal tölteni, és nincs bennem az az érzés, hogy bármit megadnék egy szabadnapért. Szegeden vagy egy másik BL-szereplő csapatnál ez sokkal nehezebben menne. A párom, Kata rengeteget segít, próbálja úgy alakítani a programját, hogy én a meccsre készülni tudjak, és az összecsapásokon a maximumot tudjam nyújtani. Oroszlánrészt vállal a gyereknevelésből, de azért amiben tudok, én is segítek.

– Van a gyereknevelésben olyasmi, ami apa feladata?
– Katával a „jó zsaru, rossz zsaru” felállást játsszuk. Ő egész nap a kicsivel van, szigorúbb, mint én, és amikor hazamegyek, én vagyok a felelős a szórakoztatásáért. Emiatt viszont nem könnyű feladat az altatás, ha felkel, én nem tudom visszaaltatni, mert amikor meglát, azonnal kinyílik a szeme, s azt hiszi, hogy itt a játék ideje. Nekem ilyenkor a háttérbe kell vonulnom. Az én reszortom a fürdetés, de már alig marad egy helyben, van, hogy hárman kellünk a pelenkázásához. Nem hagyja magát, folyamatosan elmászik.

– Milyen érzés volt külső szemlélőként néznie a Szeged–Veszprém rangadót?
– Bevallom, nem volt rossz érzésem, talán mert a Szegeden eltöltött hét évem alatt rengetegszer volt benne részem. De úgy érzem, a végére kicsit belefáradtam abba, ami ezzel a párharccal jár, ami körülveszi, s amely nem mindig barátságos vetélkedés. Néha úgy éreztem, a rivalizálás már túlment egy határon. Most felszabadultan tudtam nézni, főként azért, mert nagyon jó meccs is volt.

A Szegedről Tatabányára szerződő átlövő nem fél az embertpróbáló feladatoktól (Fotó: Kovács Anikó)

– Kicsit sem hiányzik ez a fajta feszültség?
– Legfeljebb a sípszótól sípszóig tartó hatvan perc, mert néha azért elkapott az érzés, hogy de jó volt, amikor még én is ilyen rangadón játszottam. De a helyén tudom kezelni, erre felkészítettem magam, elfogadtam, hogy lezárult egy korszak. Egy sikeres és szép korszak. Most mások a célok, de ugyanúgy keményen meg kell küzdenünk azért, hogy elérjük. Nem a bajnoki címet céloztuk meg, hanem hogy Gyöngyösön meg kell nyernünk egy négypontos párbajt, vagy Balatonfüreden egy élethalál-mérkőzést.

– Vannak nagyobb céljai?
– A magyar válogatottal nagy álmom kijutni az olimpiára, amire reálisan nézve nagyon kicsi az esély. A legutóbbi világbajnokságon lehetett volna megragadni az lehetőséget, de lecsúsztunk róla. Még nagyon vágyom egy éremre világversenyről, mondjuk a 2022-es hazai rendezésű Európa-bajnokságról, és bízom benne, hogy nem lehetetlen.

– És klubszinten?
– Legfontosabb, hogy a Tatabányával ne engedjük ki a kezünkből a bajnokság harmadik helyét. Az EHF-kupában egy bravúros eredmény hab lenne a tortán. Mondjuk, megcsípni a négyes döntőt hatalmas eredmény lenne. De ne szaladjunk ennyire előre, mert ilyen sok problémával az is csoda, hogy a csoportkörig eljutottunk. Persze más szint a Bajnokok Ligája és az EHF-kupa, de ha szembetalálkozunk olyan csapatokkal, mint a német Füchse Berlin, azért hasonló érzés lesz.

– Visszatérve a magyar válogatottra, ön szerint mire lehet képes a csapat a januári kontinensviadalon?
– Vékony a keretünk, sok a fiatal, kevés a nemzetközi szinten rutinos játékos, ezért a teljesítményünk nagyban függ majd attól, hogy a sérült játékosok vissza tudnak-e térni. Bodó Richárd szerintem velünk tud tartani, Lékai Máté helyzete nehezebb, kérdés, hogy megéri-e kockáztatnia és vállalni a játékot. Januárban derül ki, hogy az orvosok elengedik-e.

– Oroszország, Dánia és Izland lesz az ellenfelünk. Kemény riválisok…
– Az Európa-bajnokságon nincs könnyű csoport. Csak két csapat jut tovább a négyből, ezért két meccset kell nyerni a biztos továbbjutáshoz, egy nem elég. Most mindenki leír minket, hogy nehéz a csoport és fiatal a csapat, de szerintem ebből még valami jó is kisülhet. Tény, már a továbbjutás is bravúr lenne, de játszottam én már úgy világversenyen, hogy azt mondták, álomcsoportba kerültünk, ahonnan kötelező kvalifikáció, mégsem sikerült, ami hatalmas csalódást okozott. Most mindenki abból indul ki, hogy három mérkőzés után jövünk haza, és ha valóban így lesz, senki sem szól semmit, hiszen erre számított. Ez terhet vesz le a vállunkról, de azért nem szeretnénk három találkozó után hazajönni az Európa-bajnokságról.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. december 28-i lapszámában jelent meg.)