Határon innen és túl – Ballai Attila publicisztikája

Attól tartok, az utolsó másodpercekig kiélezett férfi kézilabdabajnoki döntő az idén technikai okokból elmarad. Meg taktikai okokból is, valamint a gyenge helyzetkihasználás és kapusteljesítmény, a széteső védekezés miatt. A címvédő szegediek ugyanis mindeme hibákat elkövették a csütörtöki veszprémi „odavágó” hajrájában, így hiába álltak még a 37. percben is 17–17-es döntetlenre, 35–24-es vereséget szenvedtek.

Újabb, az egyik oldalról pozitív, a másikról negatív értelemben szélsőséges és rejtélyes fejezete ez a párharcnak, amely csatlakozott a magyar sport régi, emblematikus aranycsatáihoz; hokiban a Fradi–Dózsához, kosárlabdában a Honvéd–MAFC-hoz, pólóban a Vasas–OSC-hez. Hiszen 2002 tavasza óta kivétel nélkül e két csapat osztja el egymás között az első két helyet, váltakozó intenzitású és atmoszférájú ütközetekben. Megesett, hogy mérkőzés közben egyszer csak kitört a lokális délszláv háború: Vujin hetesből szétlőtte Puljezevics fejét, aki ezért legszívesebben megfojtotta volna, majd három hónapra rá Vujin kapott akkorát – talán nem véletlenül – már a negyedik percben, hogy bódultan kellett lehúzni a padra. De olyat is láttunk, hogy Nagy László példátlan gesztussal az ellenfél kispadjáról hívta fel a pályára az ősszegedi csapatkapitányt, az azon a mérkőzésen búcsúzó Vadkerti Attilát, és gólt dobatott vele az üres veszprémi kapuba.

Ebben az évben már Nagy Laci köszönt, köszön el: csütörtökön Veszprémtől, ma a hazai mezőnytől és a jövő hétvégén, a kölni final fouron pályafutásától is – de erről majd bővebben, érdemben akkor. Mikler Roland klubváltása (éppen Veszprémből tart Szegedre, így legutóbb jövőbeni csapattársai szemét védte ki) nem érzelmi, inkább szakmai alapú elemzést igényel, miként az is, hogy az amúgy remek gárdává érett Szeged Szkopje után miként és miért zuhant össze rövid időn belül másodszor is két kulcsmérkőzés döntő szakaszában. Bár Pastor mester semleges szakértőnek is távolságtartó ábrázatát elnézve a tizenegy gólos vereség utáni pillanatokban adódik a kérdés: hogyan és hova képes ilyenkor elrejteni a lelkét? Megindító ellenben, ahogy a szurkolók a magukét kitárják; joviális nagymama kinézetű hölgyek skandálják együtt a táborral, hogy vár rájuk egy kocsma és egy jót isznak, ábrándos tekintetű ifjú leányzók temetik az arcukat a tenyerükbe egy-egy hétméteresnél, a mindenkori győztesek eufóriájának tetőfokát pedig rendre az jelenti, ha azt kiálthatják a leszegett fejjel hazakészülő ellenoldalnak: indul a busz!

Mielőtt azonban még inkább belesodródnánk a részletekbe, minden tiszteletem és lelkesedésem mellett hadd jelentsem ki: a magyar kézilabda középtávú jövőjét, sorsát tekintve tökéletesen mindegy, hogy 2019 májusában ki nyeri meg az első osztályú férfibajnokságot. Sőt, miközben szombaton Kölnben erősen szorítok majd azért, hogy a Veszprém a final fourban elégtételt vegyen a lidérces emlékű, kilencgólos előnyről elveszített 2016-os BL-döntő miatt a lengyel Kielcén, azt is tudom és hirdetem, hogy a fenti állítás e mérkőzésre is érvényes. A sportág és a férfiszakág egésze szempontjából az esztendő két legfontosabb összecsapását ugyanis már januárban megvívták. Méghozzá mindkettőt a dániai világbajnokságon: az elsőn válogatottunk 30–30-as döntetlenre ment Egyiptommal, a másodikon 35–26-ra kikapott Norvégiától. Ezzel tizedikként zárt, kiszorult az első hétből, és első nekifutásra lemaradt az ötkarikás selejtezőről. Aminek elérésére még egy esélye kínálkozik: jövő év elején az Európa-bajnokságon. Rövid és középtávon ezen múlik a hátország további támogatása, muníciója. Félreértés ne essék, a klubok hátországáé is. Ha még egy-két olimpia kiesik, nem sokáig kell panaszkodnunk a sok külföldire. Nem lesz pénz idecsalogatni, itt tartani őket.

E nézőpontból, de valamivel messzebbre tekintve, a március 9-i Ferencváros–Veszprém bajnokit bátran kinevezhetjük 2019 legígéretesebb találkozójának. Csakhogy nem a kissé tartalékos és takarékos vendégek, hanem a Fradi, azaz a sportág „oroszlánkölykei” miatt: Európa egyik legjobb csapatának nyolc-nyolc gólt lőtt a 18 éves Prainer Viktor és a 21 éves Szakály Benedek, mellettük pályára lépett a 2000-es születésű Holdosi Bence, a 2001-es Burony Bence, valamint a 2002-es Lukács Péter, Ónodi Jánoskúti Máté és Imre Bence. E nyomtávon tovább haladva azt se feledjük, hogy ma is rendeznek Szeged–Veszprém, sőt női vonalon Ferencváros–Győr rangadót, előbbit a fiú serdülőbajnoki elődöntőben Szigetszentmiklóson – ahol szintén vasárnap az ifiknél ugyanez a párosítás jöhet össze a fináléban –, utóbbit a lányoknál Rácalmáson. Ezek a fiatalok azért is juthattak idáig, mert nap mint nap világklasszisok testközelében cseperednek. Amikor BL-csapatainkat kritika éri a légiósdömping miatt, sohase feledjük, hogy magyar városok magyar szurkolóit vonzzák hétről hétre ezerszám a csarnokokba, és magyar gyerekek százainak szolgálnak példaképül, ösztönzésül.

Írnom kell egy múlt vasárnapi mérkőzésről, egy másik bajnokavatásról is. A szlovák ligában a színmagyar összetételű Dunaszerdahely női együttese a címvédő Inter Bratislava feletti 30–27-tel koronázta meg a parádés idényt, majd a társaság este is kiemelkedő teljesítményt nyújtott – már a banketten, szinte kizárólag magyar slágerekre megállás nélkül ropva.

Amióta az anyaországi kézilabda – az akadémiai rendszer megalapozásával és spontán baráti kapcsolatokkal – átlépte a trianoni határokat, özönlenek az egymást lelkesítő, bátorító hírek, mind a négy égtáj felől. Adán köszönik a Budapestről kapott szereléseket, az e-maileken körbeküldött csapatképeken a mezeknél csak a tekintetek ragyognak jobban; a partiumi Mezőfény utcahosszal nyerte meg több megye regionális selejtezőjét, a FTC-Szatmár program a száz éve kettészakított megyét a sportban egyesítette; Székelyföldön, az ottani ifi 4-es kategóriában a fiúknál Udvarhely, a lányoknál Marosvásárhely, Kézdivásárhely és az ősi hokifellegvár, a kézilabdával szinte még ismerkedő Csíkszereda is bejutott az országos döntőbe.

A délividéki Adán 800, Székelyudvarhelyen és a Csallóközben 650, a Partiumban, Szatmárnémetiben 260 magyar gyermek kézilabdázik. Jelen állás szerint minimum 2360 fiatalnak az az álma, hogy egyszer piros-fehér-zöld nemzeti mezben, világversenyen hallgathassa a magyar himnuszt. Mint a program nagykövete, az ugyancsak Udvarhelyről elszármazott, kétszeres olimpiai elődöntős Ilyés Ferenc, aki hajdan elárulta, el sem tudja mondani, milyen érzés volt először belépni a „Hungary” feliratú öltözőbe. Oda készül Szász András is. A remek beállós ugyancsak a Hargita lábánál nevelkedett, és bár átmenetileg Bukarestbe igazolt, a nyártól Tatabányára szerződik, mert magyarként vágna bele a 2022-es, már neki is hazai Eb-be. Amikor a váltás kapcsán a Nemzeti Sport készített vele interjút, a „Hányszor szerepelt a román válogatottban?” kérdésre azt felelte: „Tudja a rossznyavalya.”

Ma Szegeden egy hússzor negyven méteres pályán, 800 négyzetméteren a csúcselitet láthatjuk, de a magyar kézilabda nem ekkora területről és már nem is csupán 93 ezer négyzetkilométerből táplálkozik. Mindig is hittem az ősbizalom létezésében, fontosságában. Abban, hogy a gyermeknek éreznie, tudnia kell: szeretik, minden rezdülését figyelik, óvják, ő a központ, az élet értelme, soha nincs, nem is lehet egyedül. Ha így van, felnőtté érve akár a fél világot a vállára veszi. A magyar kézilabda egyre új családtagokkal bővül, akik színt, frissességet, lendületet hoznak a régi falak közé. Napról napra rádöbbentve minket arra is, mekkora érték, ami nekünk természetes: hogy összetartozunk.