Férfi kézilabda: Érzem, hova húz a szívem – Szilágyi Viktor

– Majd' két és fél éve tölti be a Kiel sportigazgatói posztját. Hogyan értékeli ezt az időszakot?
– A Bergischer HC-ben fejeztem be a pályafutásomat kétezertizenhétben, ott lettem először sportigazgató. Hosszú távra terveztünk a családdal Wuppertalban, de megkerestek a Kieltől. Egy sikertelenebb korszak után új pozíciót hoztak létre a THW-nél, amelyre engem szemeltek ki. Nem akartam váltani, a közeget viszont jól ismertem, három évig voltam a klub játékosa – így mégis elfogadtam az ajánlatot. A csapatnak új impulzusokra volt szüksége, tudtam, sok álmatlan éjszakám lesz, nehéz, fájdalmas döntéseket kell meghozni, ám ezekre inkább kihívásként tekintettem. Elsőként Filip Jíchával ültem le beszélgetni, aki Alfred Gíslason segítőjeként érkezett hozzánk, majd egy évvel később ő lett a vezetőedzőnk. Jól működött a kapcsolatuk, sokat profitáltunk belőle, a munkájuk a mostani idényben érett volna be.

– Milyen vészforgatókönyvet dolgoztak ki a jelenlegi helyzetre?
– Hosszú idő után végre pozitív pénzügyi mérleggel zárhattunk volna. A jegyeladások negyven százalékban járulnak hozzá a német klubok bevételeihez, így a járvány mindenkit érzékenyen érint. Kielben az összes meccsre telt házzal, azaz tíz és fél ezer emberrel kalkulálunk, ráadásul közülük kilencezret a bérleteseink teszik ki. Egyelőre mi is a túlélésért küzdünk.

– Öt év után újra megnyerték a Bundesligát, és a kupában, valamint a Bajnokok Ligájában is bejutottak a négyes döntőbe. Elégedett?
– Nagyon fájt volna, ha hét-nyolc hónapos munkánkat egy tollvonással eltörlik, ezért örülök, hogy a német szövetség bajnokot hirdetett, megérdemeltük az aranyérmet. Huszonhat fordulón keresztül voltunk a legjobbak, ennyi meccs után nem hazudik a tabella. A játékosokat viszont sajnálom, mert a bajnoki címet nem élhették át a pályán, nem ünnepelhettek a szurkolókkal. A kupában jövő év februárjában játszunk, de ami a Bajnokok Ligáját illeti: a kézilabda résztvevői – a szurkolókat beleértve – egy élménnyel lettek szegényebbek, miután a legizgalmasabb szakaszban nem folytatódhatott a sorozat. A BL, sőt az európai szövetség jövője szempontjából is megoldást kellett találni, habár ez sokakat kedvezőtlenül érint. Minket nem, pedig most mindannyian egy csónakban evezünk...

– Sander Sagosen a PSG-vel harcolta ki a BL-final fourt, amelyben viszont már az önök játékosaként lép pályára. Beszélt vele erről?
– Úgy tudom, az EHF határozata után néhány nappal lehiggadt. Minden játékosnak meg kell érteni, ha a Bajnokok Ligája vagy a Bundesliga nem úgy működik, ahogy eddig, akkor a jelenlegi fizetéseket sem kapják meg. Ki gondolta volna, hogy egyszer zárt kapus meccsekről fogunk beszélni a kézilabdában?

– Rendkívül sűrű lesz a programjuk a következő idényben, ezt a terhelést hogyan fogják bírni a játékosok?
– Lehet, jövőre húszcsapatos lesz az első osztály, pedig eddig a csökkentésről volt szó. Egyelőre azonban senki sem tud biztosat mondani, még az is elképzelhető, januárig el sem rajtol a szezon. Minden ötletet meg kell hallgatni, nem szabad semmit elvetni, kreatívnak kell lenni. Ha beindul az élet, és újra lesznek rendezvények, koncertek, akkor a sportcsarnokokat felhasználhatják ilyen eseményekre, ezért sem lehet majd futószalagon meccseket játszani. El kell gondolkodni a német bajnokság átszervezésén, akár egy csoportküzdelmes, kieséses rendszerről.

– A BL idei kiírásában oda-vissza legyőzték a Veszprémet, ennyire felkészültek David Davis együtteséből?
– Mindkétszer jókor találkoztunk velük. Az első mérkőzésünk előtt mi már túl voltunk több kemény összecsapáson, míg a Veszprémnek alig kezdődött el az idény. A magyarok elleni „visszavágó” egy döntővel ért fel nekünk, ezen múlt a csoportelsőségünk, sokat számított, hogy egyből a negyeddöntőbe jutottunk, Kölnben viszont senki sem emlékszik majd arra, hányszor győztük le a Veszprémet... A németekre amúgy jellemző, hogy sokszor spórolnak a csoportmeccseken, és inkább a Bundesligára összpontosítanak, mi viszont nem így tettünk – ennek köszönhetően kerültünk be a decemberi négyes döntőbe.

– Játékosként ön az egyetlen, aki Bajnokok Ligáját, EHF-kupát és KEK-et nyert. Jelent ez bármilyen előnyt a jelenlegi pozíciójában?
– Viccesen azt mondanám: szerencse, hogy a KEK már megszűnt, így nem tudják megdönteni a rekordomat. Természetesen segít, ezért próbálok olyan környezetet kialakítani Kielben, amelyben csak a játékra kell koncentrálni.

– Édesapjához, Szilágyi Istvánhoz hasonlóan több mint kétszázszoros válogatott, csak míg ő magyar színekben játszott, ön Ausztria címeres mezét viselte. Sohasem fordult meg a fejében, hogy Magyarországot képviselje?
– Apám miatt többször is előjött ez a kérdés. Hatéves koromban költöztünk Ausztriába, először az iskola miatt lettem osztrák ifjúsági válogatott. Az athéni olimpiát megelőző években aztán újból felvetődött a nevem, a balátlövő posztot kellett volna megoldani, de addigra már meghoztam egy döntést. Az osztrákokkal is voltak céljaink, ráadásul fontos szerepet töltöttem be a csapatban. Az osztrákokkal is voltak céljaink, ráadásul fontos szerepet töltöttem be a csapatban. Mellesleg két évet kellett volna kihagynom a váltás miatt. Amúgy Veszprémből és Szegedről is kerestek, de én Németországban maradtam.

– Van olyan magyar játékos, akit szívesen látna Kiel-mezben?
– Neveket nem szeretnék mondani, noha Bánhidi Bence fantasztikus idényt futott. De nemcsak a kézilabdát követem, minden magyar sportolónak szurkolok. Érzem, hova húz a szívem...