Férfi kézi: Darnyi volt a példaképe, Pastor jobbkeze lett, vezetőedző lenne

– Nemcsak másodedzőként, hanem tolmácsként is megállja a helyét, miután Juan Carlos Pastor vezetőedzőnek és az idegenlégiósok egy részének is ön fordít Szegeden. Ezt teherként éli meg?
– Nem, habár ez elején nagyon sokat szenvedtem. A magyart és a spanyolt sem anyanyelvi szinten beszélem, ezért voltak nehéz perceim, amikor Szegedre kerültem, most viszont egyre jobban megy. Persze ezt a tudást nem az iskolapadban szereztem, így tökéletes fordítást ne várjon tőlem senki! Ez is a munkám része, szívesen segítek az újságíróknak, a játékosoknak és a klub alkalmazottainak. Élvezem, ahogy az edzősködést is.

– Hány nyelvet beszél?
– Jugoszláviában nőttem fel, az édesanyám magyar, apám szerb. Fiatalon angolul tanultam, majd amikor Madeirára kerültem, elsajátítottam a portugált. Igaz, ennek már tizenhat éve, ám Thiagus dos Santossal így is jól megértettük egymást, sokat viccelődtünk, amikor a mi játékosunk volt. Az aktív pályafutásomat végül Spanyolországban fejeztem be. Ha jól számolom, öt nyelvet beszélek.

– Igaz, hogy sokáig úszott, és viszonylag későn, tizennégy évesen kezdett el kézilabdázni?
– Kevesen mondhatják el magukról, hogy olyan szerencsések, mint én. Gyerekként nagyon jól úsztam, sokszoros országos bajnok voltam. Egy idő után azonban jöttek a harmadik, negyedik, ötödik helyek, én pedig onnantól kezdve nem tudtam megújulni, fejlődni a szülővárosomban, Zentán. Úgy éreztem, napi négy-öt órás edzésekkel nem akarok a középmezőnyben végezni. Vízilabdára váltottam, majd a nagybátyám nyomdokaiba léptem, és kézilabdázni kezdtem. A negyedosztályban játszottam, amikor a játékvezető felfigyelt rám, és megkereste az egyik élvonalbeli edző ismerősét Cservenkán: „Figyelj, itt van ez a tehetséges gyerek, a nagy Krivokapics unokaöccse, nézzétek meg!” Megnéztek, eljöttek a szüleimmel megbeszélni a részleteket, akik nagyon bátrak voltak, mert elengedtek az ismeretlenbe. Tizenhat sem voltam, amikor leigazolt egy első ligás klub.

– Hamar bekerült a jugoszláv válogatottba, noha életének ez a szakasza mégsem a sikerekről, hanem a háborúról, bombázásokról marad emlékezetes.
– Édesanyám egyik nap felhívott: „Vigyázz, kisfiam, mennek a repülők!” Bácskapalánkán voltam, úgy százharminc kilométernyire az otthonomtól, azt hittem, viccel. Abban a pillanatban felnéztem az égre, s meghallottam a hatalmas robajt, ahogy megindul az első támadás. Folyamatosan figyeltük a tévét: mikor kell elbújni, hol várható a következő csapás – így teltek a napjaink. Háborúnak nem nevezném, mert nem harcoltunk senkivel, inkább állandóan menekültünk. Szörnyű volt ezt megélni, a mai napig nem értem, miként történhettek meg azok a dolgok, miért nem vontak eddig senkit felelősségre. Az akkori bombázások utóhatásait még mindig érezni Szerbiában. Az én családom megúszta, szerencsére senkit nem veszítettünk el.

– Melyik volt játékos-pályafutásának legmeghatározóbb időszaka?
– Spanyolországban ment a legjobban a kézilabda, ahová kétezertizennégyben igazoltam. Granollersben nagyon jól játszottam, sok lehetőséget és felelősséget kaptam. Harminckettő már elmúltam, amikor szerződtetett a Valladolid, ahol Pastor lett az edzőm. Nem gondoltam, hogy ilyen idősen tudnak nekem újat mutatni, de tévedtem: hihetetlen fejlődésen mentem keresztül pályafutásom utolsó szakaszában. Van Valladolidban egy lakásom, ha tehetjük, nyáron vagy télen elmegyünk oda a családdal. Egyszer talán vissza is költözünk...

– Hét évvel ezelőtt Juan Carlos Pastor segítőjeként érkezett Szegedre, aki magával hozta Spanyolországból. Milyen a kapcsolata a Misterrel?
– Nem sokan ismerik közelről, mert távolságtartó, de ez nem azt jelenti, hogy rossz ember. Rengeteg időt töltünk együtt, ezért itt, Magyarországon kerültem vele szorosabb kapcsolatba. Nagyon fegyelmezett, profi és egyenes. A véleményét szemtől szemben közli, ami nem mindig népszerű, főleg, ha egy játékossal nem hosszabbít szerződést. Az ő filozófiája, hogy az igazságot mindig el kell mondani, akármennyire is nehéz. Éppen ezért tartja a három lépés távolságot, így a döntését nem befolyásolhatja semmi. Én nem vagyok képes arra, amire ő. Edzőként a legjobbtól tanulok. Kevesen látják úgy a kézilabdát, ahogy ő: egyből tud reagálni mindenre, látja a következő lépést, még a részleteket is tökéletesre fejleszti.

– Az öccse, Milorad hosszú éveken keresztül játszott hazánkban, sőt a magyar válogatottban is szerepelt. Önnek nem voltak ilyen ambíciói?
– Nagyon örülök, hogy édesanyám révén a testvérem képviselte a magyar színeket. Mindenkinek szíve joga eldönteni ezt a kérdést, nálunk, a családban ebből sohasem volt vita. Mindig is támogattam Miloradot, aki ráadásul így egy Európa-bajnokságon is részt vehetett Magyarországgal. Sokszor játszottunk egymás ellen, de a válogatottban egyszer sem – biztosan furcsa érzés lett volna...

– Mikor jön el az idő, hogy saját csapata legyen?
– Előbb-utóbb szeretnék vezetőedző lenni, várom, hogy egy nap valaki felkér egy ilyen munkára. Jó lenne kipróbálni magam, kíváncsi vagyok, megállnám-e a helyem. Büszke vagyok arra, hogy mindent magamtól értem el, nem voltak kapcsolataim, nem „tolt” be senki semmilyen pozícióba. A sorsnak köszönhetem a mostani pozíciómat, mert nem így terveztem a karrierem. Játszottam a válogatottban, a Bajnokok Ligájában, nyertem nemzetközi kupát, van egy imádni való családom – mi mást kívánhatnék?