Golovin Vlagyimir elégedett a csapat elvégzett munkájával (Fotó: Török Attila)

 

Március óta az MTK női kézilabdacsapatának edzője, Golovin Vlagyimir készíti fel az U20-as női válogatottat a júliusi korosztályos világbajnokságra. A tréner elégedett a lelkesen edző lányokkal, de azt még ő sem tudja, melyik arcát mutatja majd az együttes Debrecenben.

– Váratlanul érte a felkérés, hogy irányítsa a női juniorválogatottat?
– A szituáció valóban váratlan volt, hiszen a világverseny előtt három hónappal kellett átvennem a csapatot. A döntés nemcsak rajtam múlt, az MTK engedélye is kellett hozzá, de két nap alatt megszületett a döntés. Tisztázni kellett a részleteket, beszélnem kellett Kim Rasmussen szövetségi kapitánnyal is, mert van a csapatban olyan játékos – például Háfra Noémi –, akire már ő is számít. Egyébként azért is vállaltam el a feladatot, mert a csapat tagjait többnyire ismerem, mert vagy dolgoztak már velem, vagy ellenfélként találkoztunk.

NŐI JUNIORVÁLOGATOTTUNK 18 FŐS KERETE
Kapusok: Binó Boglárka (Győri Audi ETO), Hlogyik Petra (MTK Budapest), Suba Sára (GVM Europe-Vác)
Jobbszélsők: Faluvégi Dorottya (FTC-Rail Cargo Hungaria), Kuti Bettina (MTK Budapest)
Jobbátlövők: Klujber Katrin (Dunaújvárosi KKA), Pénzes Laura (DVSC-TVP)
Irányítók: Lakatos Rita (GVM Europe-Vác), Szabó Kitti (NEKA), Hornyák Bernadett (GVM Europe-Vác)
Beállók: Giricz Laura (EUbility Group Békéscsaba), Pásztor Noémi (Budaörs), Tóvizi Petra (DVSC-TVP)
Balátlövők: Háfra Noémi (FTC-Rail Cargo Hungaria), Horváth Laura (NEKA), Kácsor Gréta (GVM Europe-Vác)
Balszélsők: Fodor Csenge (Győri Audi ETO), Márton Gréta (FTC-Rail Cargo Hungaria)

– Kellett változtatnia a kereten, miután átvette a feladatot Hajdu Jánostól?
– Az egyetlen, akit újoncként hívtam be, a kapus Vártok Ramóna volt, mert meg akartam nézni, hogy három vagy négy hasonló alkatú és stílusú kapusból válogathatok-e, és tud-e változást hozni a játékunkba. De összességében azzal a kerettel dolgozom, mint az elődöm. Ketten még az U18-as nemzeti csapat tagjai, Kácsor Gréta és Afentaler Sára, utóbbi a keddi edzésen rálépett a labdára, és a jelek szerint műteni kell a bokáját. Sajnálom, mert nagyon számítottam rá jobbátlövőként, de a sport ilyen, mindig történik valami váratlan, amit meg kell oldani.

– Ennél a korosztálynál mire kell a legjobban figyelni?
– Sok mindenre, mert ugyan nagyon ügyesek, de még nem kész játékosok, még akkor sem, ha sokan közülük már az NB I-ben szerepelnek. A legnagyobb nehézség mégis az, hogy kevés időnk volt megismerni egymást. Persze mindegyiküket megnéztem, mire képesek a klubjukban, és próbálok az erősségeikre alapozni, már csak azért is, mert nincs elég időnk arra, hogy bármin is érdemben változtassunk. Ha több időnk lett volna együtt, egyszerűbb lenne.

– De azért észrevett valamit?
– Még a tavalyi Európa-bajnokságon néztem őket, és úgy tűnt, a védekezésük nem volt elég agresszív, inkább visszahúzódtak. Ezen változtatni akartam, mert időnként igenis ki kell lépni a falból. A másik a sebesség, ami sarkalatos pontja a modern kézilabdának. Tavaly a francia válogatotton lehetett látni a legjobban, hogy egy év alatt óriásit fejlődött, és biztos vagyok benne, hogy ez más csapatokra is igaz. Nekünk is gyorsabban kell játszanunk és gondolkoznunk, ha jó eredményeket akarunk elérni, ebbe az irányba kell továbbmennünk.

(Fotó: Török Attila)

– A lányok hozzáállásával minden rendben?
– Abszolút, nagyon aranyos gyerekek és nagyon céltudatosak, bármit kérek tőlük, mindent megtesznek azért, hogy a legjobban végrehajtsák. Annyira akarnak, hogy néha még kisebb sérülések is előfordulnak edzéseken, ha valakinek, mondjuk, beleakad az ujja a másik mezébe, de enélkül a lelkesedés nélkül semmit sem lehetne elérni. És a pályán kívül is jó a társaság, úgyhogy csak jót tudok mondani róluk, maximálisan elégedett vagyok velük.

– A júliusi, hazai világbajnokságon mire számít?
– Nehéz jósolni, a szövetség a négybe kerülést jelölte meg célul. Ha odáig eljutunk, már jó eredmény. De hogy mennyire vagyunk esélyesek, azt majd az edzőmeccsek után pontosabban látjuk.

– Mely válogatottak esélyesek?
– Az Európa-bajnokságon négy közé jutó Oroszország, Dánia, Franciaország és Magyarország akkor kissé kiemelkedett a mezőnyből, a franciák talán most is. De a német, holland és montenegrói együttes is odaérhet, nem beszélve Dél-Koreáról, amelyről nem tudni, mire képes.

– Mi is a négy közé juthatunk?
– Már játszottunk a Bajnokok Ligája final four előtt a szlovénokkal és az oroszokkal: a szlovénok ellen kicsit lassúbbak és körülményesebbek voltunk, az oroszok ellen viszont kiválóan játszottunk. Ennek a csapatnak is két arca van, és én is kíváncsi vagyok, melyiket mutatja a hazai rendezésű világversenyen. Mert azt még nem tudom, mire vagyunk képesek kritikus helyzetben.

ÍGY KÉSZÜLNEK A JÁTÉKOSOK

Lakatos Rita, irányító: – Kissé fáradt vagyok, csak néhány napunk volt pihenni a szezon végén, de ezzel nem nagyon törődünk, úgyis meg kell szokni ezt a tempót a jövőben is. Egyébként pedig most is van lehetőségünk a regenerálódásra. Az ifi és serdülőévek alatt ezt a tempót meg is szokhattuk, én pedig most is igyekszem kihozni magamból a legtöbbet, hogy hosszú évek után ennek a korosztályos csapatnak is szép legyen a végjátéka. Sokan játszunk az NB I-ben, ami pluszt adhat, és szerintem esélyesek vagyunk a jó eredményre a világbajnokságon. Mondjuk dobogóra.

Tóvizi Petra, beálló: – Ugyan egész évben az NB I-re kellett koncentrálnunk, hogy a klubunkban megálljuk a helyünket, ami sok energiát igényelt, de mivel előre tudtuk, hogy mi vár ránk a nyáron, és erre készülhettünk mentálisan is, nem olyan nehéz átállni. Még azért fel kell venni a ritmust, kicsit én is nehézkesebbnek érzem magam, de hétről hétre jobb lesz, és a végére kell elérni a csúcsformát. Debrecenben akkor leszek elégedett, ha kihozzuk magunkból a maximumot, szeretnénk dobogóra állni, egy érem fantasztikus lenne. Mint minden világverseny, ez is nagyon nehéz lesz, de azért reális cél.

Klujber Katrin, jobbszélső: – A szezon utáni első hét mindig nagyon nehéz, főleg most, hogy kevesebb pihenőnk volt az idény végén, de miután folyamatosan dolgozunk tovább a juniorválogatottal, a helyzet gyorsan megváltozik, s a világbajnokságra frissek leszünk. Sokat várok magamtól, a csapatjátékban nagyon sokat segítünk egymásnak, és ez nagyban meghatározza az eredményességünket. Mivel hazai vébé lesz, nagyon szeretnénk érmet szerezni, sőt, akár az első helyen végezni. Jó hangulatra és sok szurkolóra számítunk a debreceni csarnokban.

Kácsor Gréta, balátlövő: – Szerintem mindannyiunknak fárasztó volt az elmúlt szezon, de miután azonnal elkezdődött az alapozás, nem érezzük annyira. Biztos vagyok benne, hogy a felkészülés alatt egyre jobb és jobb lesz a teljesítménye mindenkinek, és újra belerázódunk a játékba, hiszen mindenki a legjobbat szeretné nyújtani a világbajnokságon is. A mezőnyt még nem elemeztem, hiszen csak nemrég csöppentem a juniorok közé, de az orosz és a norvég csapatra mindig figyelni kell. A mi keretünkből mindenkit ismertem már korábban is, így jól sikerült a beilleszkedésem, és nincs is miért aggódni, együttes erővel bárkit legyőzünk. És rajtam lesz a kabala fejpántom is.

AKI OTT VOLT, NEM  FELEJTI EL

A LEGSZEBB EMLÉKEK KÖZÖTT

 

Görbicz Anitát tizenhét esztendő távolából kértük múltidézésre, illetve arra, hogy üzenjen az utódoknak, az idei, debreceni junior-vb-re készülőknek, mi vár rájuk.
„A legszebb emlékeim közé tartozik az a világbajnokság. Azzal kezdődött az igazi karrierem, hatalmas élmény volt akkora közönség előtt, hazai pályán játszani. Először azt hittem, talán ha ötvenen kijönnek megnézni minket, egy álom, hogy többször telt ház várt ránk a Magvassyban. Iszonyatos melót végeztünk el Kovács Péterrel, és nagyon jó csapatunk volt. Bevallom, ezen nem is csodálkoztam, mert korábban is jártunk nemzetközi tornákra, és végigvertük a világot. Egy világbajnokság persze egészen más, én ráadásul két évvel fiatalabb voltam akkor a juniorkorosztálynál, de így még nagyobb büszkeség töltött el. A keretünk talán kilencvenöt százalékára mondtam, hogy bármi lehet belőlünk, egyetlen játékos kivételével, de annak megvolt az oka, hagyjuk. Igazam lett, mindenki remek válogatott vagy NB I-es pályafutást ért el. Ahogy jöttek az első győzelmek, egyre jobban felszívtuk magunkat, elhittük, hogy döntőt játszhatunk, hogy a csúcsra érhetünk. De az oroszok sem voltak akárkik, sőt. Egy gólon múlt, mert kettő lett a vége, de a döntetlenért támadhattunk. Akkor nagyon-nagyon sírtam a vereség miatt, de minden emlék megszépült. A mostani vébére készülőknek azt üzenem, a szívüket, a lelküket is tegyék ki, soha egyetlen pillanatra ne adják fel, és élvezzék a világbajnokság minden percét. Óriási lehetőség, hogy itthon játszhatnak.”

Magyarországon kétszer rendeztek junior kézilabda-világbajnokságot: 2001-ben a lányok ezüstérmet, 2005-ben a fiúk bronzérmet nyertek. Ez tehát mindenképpen kedvező előjel a júliusi, debreceni női vb előtt, bár a múltból kiindulva kétféleképpen is kalkulálhatunk: vagy úgy, hogy a második és a harmadik helyezés után ezúttal jöhet a negyedik, vagy úgy, hogy már csak egyetlen árnyalatú érem hiányzik. Ám talán a számszerű eredményeknél is fontosabb, hogy felnőttválogatottjaink a harmadik évezred elején hosszú esztendőkön át épültek a hazai korosztályos vb-ken berobbant ifjú titánokra.

Mint a korszakos klasszisjelölteket, őt is megelőzte a híre, ezért természetes, hogy amikor először találkoztam női juniorválogatottunk tagjaival, azzal kezdtem: „Melyikük a Görbicz?” „Hát ő” – mutattak rá egy kedves arcú, kicsit rajzfilmfrizurás, roppant törékeny alkatú leányzóra, én pedig hitetlenkedve kérdeztem vissza: „Ő? Hiszen még majdnem gyerek.” „Nézd meg a pályán, ott egyáltalán nem az” – szólt a felelet, s kezdetét vette e varázslatos, kéthetes torna. 2001 forró nyarában jártunk.

A mieink az első csoportkörben elintézték az argentinokat, a horvátokat és a norvégokat, a középdöntőben a törökök, a svédek és a németek sem álltak meg előttük, és már be is jutottak a legjobb négy közé. Görbicz valóban parádés mozdulatokkal, improvizációkkal irányított, ha az elmúlt másfél évtizedben bukkan fel hozzá fogható tehetség, azt mondtuk volna, itt az új Görbicz. De az igazit mégsem illethettük ezzel a minősítéssel; az ellenfelek is rögvest felfedezték, a meccsek után nem csak pacsiztak vele, a közös fotókat is sorra készítették. De remekek voltak a társak is: a bal szélen két olyan energiabomba robbant, mint Nagy Ivett és Vérten Orsi, a jobb szél, Berta Melinda és Kári Horváth Renáta is tartotta a lépést. Jókai Nóra majdnem az összes többi csapat sztárirányítója lehetett volna, Bulath Anita már megvillantotta az elhajlásos lövéseit, Szrnka Hortenzia és Tóth Mari felülről, a fal fölött tüzelt, hát még bal kézről Mehlmann Ibolya. A kapuban Pasi és Dufi, Pastrovics Melinda és Petróczi Viktória, beállóban Cili és Beni, Őri Cecília és Gaál Adrienn. Utóbbi, a csapatkapitány az elődöntő előtt joggal jelentette ki: „Mindig kell összehasonlítási pontot találni. Nekem ezt a korábbi világ- és Európa-bajnokságon szerepelt válogatott jelenti. Ahhoz képest rengeteget fejlődtünk. Olyan dolgokat művelünk a pályán, hogy néha még én is csodálkozom, mire képesek a csajok.”

Mehlmann Ibolya, Gaál Adrienn és Szrnka Hortenzia

Egyre többen és egyre jobban csodálkoztak. Az első meccsekre még inkább a rokonok, barátok, ismerősök, sporttársak jöttek, de ahogy közeledett a végjáték, úgy nőtte ki az esemény és a magyar csapat a Magvassy-sportcsarnokot. Győrt, amely akkor még messze nem volt a bajnokok városa, 2001 augusztusára beborította a kézilabda-őrület.

MEGVÁLTOZOTT AZ ÉLETE

 

 Mikler Roland a 2005-ös junior-vb-n bronzérmet nyert a korosztályos nemzeti csapattal, ami alapvetően határozta meg az akkor 19 éves kapus pályafutását.
„Abban az időszakban kezdtük el bontogatni a szárnyainkat, és az a vébé az első olyan utánpótlás-világverseny volt, amelyen igazán elkezdett velünk foglalkozni a média. Elég ütőképes kis csapat volt, már az előző ifi világversenyen is közel álltunk a dobogóhoz, de akkor még nem sikerült, 2005-ben aztán már igen, a harmadik hely volt a legtöbb, amit ki tudtunk magunkból hozni. Az életem a vbébé után teljesen megváltozott, példaképként kezdtek rólunk beszélni, nekem ráadásul akkor indult el a felnőttválogatott karrierem. Akkori klubomban, a Dunaferrben is egyre több lehetőséget kaptam a felnőttbajnokságban, mert látták, hogy a junior-vb-n is kimagasló teljesítményt tudtam nyújtani. Utána Skaliczki László szövetségi kapitány is azt mondta, ha ez a srác ilyen stabilan teljesít, nézzük meg, hogy a felnőttválogatottban is helyt tud-e állni. Azt hiszem, sikerült, tizenharmadik éve vagyok a nemzeti csapatban. Szóval nagy kiugrási lehetőség a junior-vb, bár akkor nem tudtuk, hogy ebből bármi is kisülhet, csak igyekeztünk élvezni a játékot a többezres közönség előtt. Nem tudtunk úgy kimenni az utcára, hogy ne állítottak volna meg legalább egy vállveregetésre, ez pluszmotivációt adott. Azóta is emlegetjük ezt a néhány hetet, amely olyan emlék, amit sohasem fogunk elfelejteni. Biztos vagyok abban, hogy a lányok ugyanígy emlékeznek majd vissza az idei, debreceni tornára.”

A magyarok legnagyobb sztárja kétségkívül a vezetőedző, Kovács Péter volt. A huszadik század legjobb magyar kézilabdázójává választott, megfellebbezhetetlen szaktekintély. Akkor már hat éve felnőtt férfikapitánynak kellett volna lennie; miután hazatért németországi légióskodásából, gyakorlatilag eldöntetett, hogy az 1995-ös izlandi világbajnokság után ő veszi át a nemzeti csapatot. Aztán a balsikerű vb-re még negyvenesztendősen is hagyta magát rábeszélni, de hazatérve közölték vele: nem nevezhetik ki azok kapitányává, akikkel játékosként együtt bukott. Majd legközelebb. Ám a legközelebb soha nem jött el, ez a magyar kézilabda örök és most már bizonyára törleszthetetlen adóssága Kovács Péterrel szemben. Mivel azonban őt sohasem a pozíció, hanem a feladat izgatta, foglalkoztatta, elképesztő lendülettel irányította a junior lányokat. Egészen a világbajnoki döntőbe, mert a négy között a spanyolok sem kaptak esélyt.

Mindeközben a pályán, a csarnokon kívül is tetőzött a vb. Az egyik argentin játékosnak már az első napokban eltört a bokája, és éppen a hazaszállítását szervezték, amikor kijelentette: ilyen szép helyen még életében nem járt, ilyen buliban nem volt része, eszében sincs innen elmenni, kér egy mankót, és marad. A nemzetközi szövetség vezetői, delegáltjai, a csapatok képviselői a Balatonon hajókáztak, elzarándokoltak a tihanyi apátságba – egyikük elbotlott a küszöbben, önkéntelenül is elkáromkodta magát, onnantól azzal húzták, hogy az apátság 1055-ös alapítása óta ő az első, aki e szavakkal lépett be e megszentelt helyre –, de őszintén szólva a győrújbaráti pincelátogatás inkább lázba hozta őket. A rendezvény fénypontjaként magyarul szólalt meg az addig spanyolul is alig beszélő, mogorva kubai döntnök, tetszőleges mennyiségű kupica lehajtása után ezt találta mondani: „Palinka. Nagyon jo. Nagyon szeretem.” Ki tudja, miként végződött volna a parti, ám az izlandi képviselő táncba vitte az egyik helyi elöljáróságot, de az első forgásnál beesett vele az asztal alá, emiatt lefújták a programot.

Nem úgy a vb-t. A döntőre már alig lehetett jegyhez jutni, az előzetesen a legjobb hatba várt magyar válogatott aranyesélyessé lépett elő. Aztán a szünetre inkább maradt az ezüstesély, mert az oroszok négy góllal elhúztak, sőt később hétre növelték a különbséget. Aki ekkor a csúfos vereségtől tartott, nem ismerte a csapatot. A mieink páratlan daccal és eltökéltséggel őrült rohamba kezdtek, az utolsó előtti percben a döntetlenért támadtak, ám végül az oroszok 29–27-re győztek. Olyan hangulatban, amely mai léptékkel csak a BL final fourhoz mérhető.

A banketten több játékost rázott a zokogás, de már nem a vereség, inkább az elválás miatt. Megszámlálhatatlan sportesemény záró eseményén lehettem jelen, de ilyen érzelmes búcsúban aligha volt részem. Pedig semmi sem ért véget, inkább elkezdődött: a 2002-es felnőtt Európa-bajnokságon már ott feszített egymás mellett Görbicz, Mehlmann, Vérten és Szrnka, aztán jöttek a többiek is. A maguk és a magyar kézilabda üdvére.

BRAVÚR TÓTH LÁSZLÓ FIAITÓL
Ma már szinte hihetetlen, de 2005-ben Magyarország állt a Nemzetközi Kézilabda-szövetség, az IHF aktuális világranglistája élén. Köszönhetően elsősorban két vb-bronzéremnek: az egyiket felnőtt női válogatottunk nyerte Szentpéterváron, a másikat a junior fiúk, itthon. Utóbbi medália annyiban még nagyobb bravúr, hogy ebben a nemben és korosztályban addig egyszer, az 1977-es, első vb-n sikerült dobogóra állni, a második fokra.
2005-re azonban több forrásból remek anyag jött össze: Dunaújvárosból Mikler Roland, Császár Gábor, Grebenár Gábor, Nagy Kornél és Zubai Szabolcs, Veszprémből Gulyás Péter, Putics Barna és Schuch Timuzsin jelentette a magot. A szövetségi edző Tóth László volt, akinek ma a nevét viseli a győri Audi Aréna utcája. Ebből egyrészt az következik, hogy klasszis játékos, az ETO-val háromszoros bajnok és kiváló, intuitív edző volt, másrészt sajnos az, hogy már nincs közöttünk. Súlyos betegségben hunyt el 47 évesen, két évvel a diadalmas vb után, de a világbajnokság idejére minden gondját, baját legyőzte. Miként fiai is az ellenfeleket, kivéve az elődöntőben a későbbi aranyérmes dánokat.
A bronzmeccs Nyíregyházán, 2200 néző előtt így is meghozta a beteljesülést, válogatottunk 28–27-re felülmúlta az Eb-címvédő németeket. Róluk csak annyit, hogy Heinevetter őrizte a kapujukat és Gensheimer volt a legjobbjuk. De e találkozón elmaradtak a 45 százalékos hatékonysággal védő Miklertől és a 12 gólt vágó Puticstól.
Nyíregyháza mellett Miskolc és Mezőkövesd adott otthont a tornának, amelynek bronzérmes csapatából táplálkozott a következő évtized felnőttválogatottja.