Lovassy
Lovassy Krisztián szeretne kijutni az olimpiára (Fotó: Velo.hu)

 

– Sokak szerint váratlan volt ez a siker. Önt is meglepte?
– Azok mondják, hogy nem lehetett rá számítani, akik nem hisznek az elvégzett munkában – mondta Lovassy Krisztián. – Már a múlt héten is elég jól ment a versenyzés, abból már lehetett arra következtetni, hogy jó formában vagyok. Igaz, előtte fél évig az országúti szezonomat töltöttem.

– Boldog?
– Keserédes ez az ezüst, mert csupán egy méterre voltam a győzelemtől. Akkor már jobb lett volna, ha harmadik leszek…

– Komolyan mondja?
– Komolyan. Tizenöt kilométer megtétele után egy méterrel kikapni… Ez nem nagy különbség. Meg is lehetett volna.

– Min múlt, hogy nem lett meg?
– Hatan körelőnybe kerültünk a mezőnnyel szemben. Én egy négyes boly tagjaként, s utánunk még ketten. De utóbbiak valahogy annyira kiestek a látóteremből – mert valahol mögöttünk voltak –, hogy nem is tartottam őket számon. Arra koncentráltam, hogy azt a három versenyzőt legyőzzem, akikkel együtt mentem. Aztán amikor másfél körrel a vége előtt a francia Adrien Garel elkezdett helyezkedni, gyanút fogtam, és amikor sprintbe kezdett, utánamentem. Ha még van száz méter, meg is fogom, de nem volt, és nincs értelmük a ha-val kezdődő mondatoknak.

– Mondja, ön alapvetően nem országúti specialista?
– Az vagyok. De azokhoz a számokhoz, amelyekben pályán versenyzek, nagyon jó erőnlét kell, amit nagyon sok munka árán országúton tudok megszerezni. Ráadásul a pályaszezon télre esik, így jól kiegészíti egymást a két szakág.

– Megvannak a feltételek a felkészüléshez?
– Dehogyis! Magyarországnak nincs fedett pályája, úgyhogy Ausztriába lehet átmenni edzeni, de az idén még ez sem nagyon történt meg, hiszen fél évvel ezelőtt a világbajnokság volt az utolsó versenyem. Aztán a múlt héten egy bécsi viadalon ültem két napot a bringán, majd pedig most. Kisebb csoda, hogy ezek után megszereztem az ezüstérmet – a döntőbe jutó huszonnégy versenyző közül csak kettő országában nincs pálya, én vagyok az egyik.

– Akkor mégis minek köszönhető a sikere?
– A kitartó munkának és annak, hogy végig voltak, akik hittek bennem. Tizenhét évet vártam erre a sikerre, de azt mondják, jobb későn, mint soha, s ezt én most a saját bőrömön is érzem.

– Ünnepelt?
– Dehogyis! Ahogy vége volt a versenynek, levezettem, zuhanyoztam, vacsoráztam, elmentem masszázsra, hogy aztán négy órán keresztül forgolódjak az ágyamban.

– Nem tudott elaludni?
– Nem. Este volt a döntő, ilyenkor a szervezet felpörög, több órába telik, mire visszaáll. Hajnali kettő volt, mire végre elaludtam, s hétkor keltem, hiszen pénteken már újra versenyem volt az omnium számban. Persze meg sem közelítettem a csütörtöki formámat, de szombaton következik a pontverseny, ami elvileg az én számom, ezért bízom benne, hogy ott is bejutok a legjobb öt közé. Igazság szerint már az első nyolc is jó lenne, de most mindenki többet vár tőlem.

– Ön is magától?
– Persze! Én mindig azzal a feltett szándékkal állok rajthoz, hogy nyerek.

– Aztán ha második lesz, elszomorodik.
– Na jó, szomorú azért nem vagyok, sőt néhány nap elteltével talán jobban tudom értékelni ezt az Európa-bajnoki ezüstöt, de így, hogy ilyen kevéssel kaptam ki, egyelőre úgy érzem, igaz a mondás, hogy a második a legjobb vesztes.

– Milyen hozadéka lehet ennek az ezüstéremnek a dicsőségen kívül? Meglökheti kissé a karrierjét?
– Nagyon remélem! Az elmúlt három évben Luxemburgban versenyeztem, de jövőre szeretnék hazajönni, már fel is bontottam a szerződésemet.

– Miért?
– Mert nagyobb hangsúlyt fektetnék a pályakerékpározásra – szeretnék kijutni az olimpiára. Persze ehhez az kellene, hogy kapjak egy jó ajánlatot valamelyik hazai csapattól, amely a szövetség mellett finanszírozná a versenyzésemet. Van több jelentkező is, próbálok jól dönteni, hiszen az olimpia nagy falat…