Ivan Patzaichin szerint aki manapság a Duna-deltában evez, baleknak számít

Kólával issza a bort, és rengeteget dohányzik. Haját lófarokban hordja, akár egy sokadik fiatalságát élő rocksztár, ami egy hetvenedik évén túl lévő férfinál azért elég kockázatos vállalás. Ivan Patzaichin azonban kivételes gének hordozója lehet, amit nem csak tizenhat éves, egészen különleges kenus sportpályafutás igazol – 1968 és 1984 között csupán az 1976-os olimpiai esztendőben nem állhatott világverseny dobogójára –, hanem mai, erőt és időtlen energiát sugárzó kiállása is. Esetében négy olimpiai arany- és három ezüstérem, 22 világbajnoki cím és egy Európa-bajnoki győzelem – azért csak egy, mert 1969 után 28 esztendőn át nem rendeztek kontinensbajnokságot – tesz indokolttá mindenféle felsőfokot. Neve és személye azonban Wichmann Tamás február 12-i halála után vált újra sűrűn idézetté, a nagy ellenféltől és baráttól búcsúzó egyik mondata szinte aranymondásgyanús: „Általad nemcsak jobb sportoló lettem, hanem bölcsebb ember is.”

Megszokott kép: Ivan Patzaichin a románok kék szerelésében a mezőny élén húz (Fotó: Imago Images)

CSODAAUTÓ NYOMÁBAN, TANMESE LEWÉVEL

 IVAN PATZAICHIN
1949. november 26-án született a Duna-delta egyik falucskájában, Mila 23-ban
5 olimpián vett részt (1968, 1972, 1976, 1980, 1984)
4 olimpiai aranyérem (1968: C–2 1000 m; 1972: C–1 1000 m; 1980: C–2 1000 m; 1984: C–2 1000 m)
3 olimpiai ezüstérem (1972: C–2 1000 m; 1980: C–2 500 m; 1984: C–2 500 m)
22 világbajnoki érem (9 arany, 4 ezüst, 9 bronz)
1 Európa-bajnoki aranyérem
50 román bajnoki cím
5000 leevezett kilométer évente
1 NOB Olimpiai Érdemrend gyémántlánc fokozata (1990), az egyetlen román sportoló, aki megkapta
Ivan Patzaichin az egyetlen román sportoló, aki a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Olimpiai Érdemrend gyémántlánc fokozatát megkapta

Wichmann Tamásról egyelőre csak könnyeivel küszködve képes szólni, és beszélgetésünk végén a lelkemre köti, hogy mindenképpen szóljak, ha kijelölik a temetés napját (március 3., 14.15 óra, Farkasréti temető, Makovecz-ravatalozó – a szerk.), bár biztosan hivatalosan is értesítik, teszi hozzá. Amikor legendás barátságuk „magyarázatáról” kérdezem, párhuzamos példával hozakodik elő.

„Nemcsak vele voltam jó viszonyban, hanem például Detlef Lewével is – mondja Ivan Patzaichin. – A müncheni olimpián szerzett egyéni aranyért, majd a páros ezüstjéért 1750 márkás prémiumot kaptam ott helyben, és elhatároztam, hogy autót vásárolok belőle. Akkoriban mifelénk az a hír tartotta magát, hogy arrafelé 300-400 márkáért már jó kocsit lehet venni. Megkérdeztem Detlefet, segítene-e a keresgélésben, aztán három napon át együtt jártuk München és a környező települések utcáit, autópiacait, de eredménytelenül. Fogalmam sem volt, milyen autót keresek, és nem is találtam meg. Mivel olimpiai bajnokként a hivatalos delegáció tagja voltam, indulnom kellett haza, ezért aztán amikor Lewe felajánlotta, hogy ha nála hagyom a pénzt, keres nekem megfelelő autót, egy pillanatig sem tépelődtem: az 50 márkás napidíjammal kiegészített összeget odaadtam. A csapattársaim finoman szólva lehülyéztek, búcsút inthetek a pénznek, ijesztgettek. Nekem azonban ez a veszély meg sem fordult a fejemben, azzal vágtam ki magam előttük, hogy akire Németország zászlóját bízzák egy olimpián, nem lehet tolvaj. Szűk két hét múltán hívott is Lewe, hogy fordulhatok vissza az autóért. Újdonsült olimpiai hős voltam, kiengedtek – persze nem egymagamban… –, s amikor odaértem, leesett az állam. Egy gyönyörű, ezüstszínű Ford Coupé várt piros bőrülésekkel, amire biztosan nem futotta az általam hagyott pénzből, de Detlef sohasem volt hajlandó elárulni, mennyiért vette. Nem is fogadott el soha egyetlen márkát sem pluszban. Én mindenesetre évekig Bukarest egyik legmenőbb autójával furikáztam.”

Wichmann-nal persze egészen más volt, siet hozzátenni. Amikor alig egy évvel a Duna-deltából való felbukkanása után máris a mexikói olimpiára készülhetett, a román válogatott régebbi tagjai már úgy beszéltek Tamásról, mint egy félistenről. „És tényleg olyan volt. De legalábbis mint egy filmsztár. Magas, jó kiállású, folyamatosan egy dalt dúdolt a bajsza alatt, minden jó nő láttán villant a szeme, miközben bennünket, újoncokat úgy kezelt, mint egy idősebb testvér. Pedig ő már Európa-bajnok volt, egy évvel korábban Duisburgban mindkét számban dobogóra állhatott. Akkora tekintélye volt a sportágban, hogy itthon soha senki nem tette szóvá, mire fel ez a nagy barátkozás. Engem meg általa egy idő után a teljes magyar válogatott egyfajta kedvencként kezelt, pedig alig tudtam megtanulni néhány magyar szót. És máig sem tudom például, miért szólítottak Doktornak.”

Wichmann Tamásnak óriási tekintélye volt a sportágban, mindenki tisztelte, szerette (Fotó: MTI/Pálfai Gábor)

NÁDRENGETEG SUHANCA ÉS A TEKINTÉLYES SZTÁR

1972, München: Patzaichin C–1 1000 méteren
is felért a csúcsra – Wichmannt legyőzve…
(Fotó: Imago Images)

A jelentős mértékben lipovánok – vallási okból menekült óhitű oroszok leszármazottai – által lakott Duna-delta leghíresebb szülöttje, Ivan Patzaichin valóban a mexikói olimpia alkalmából szembesült azzal, hogy a delta kapujának számító Tulcea városán túl is van élet. Illetve előtte Bukarestben azért már megfordult nagyvárosban. Történt, hogy 1966 őszén hazalátogatott Serghei Covaliov és Vicol Calabiciov, a friss világbajnok kenuspáros ugyancsak a Mila 23 nevű faluból elszármazott tagjai. Vanjusa, ahogy a nagyszülők becézték Ivant, a falu egyetlen, a kultúrházban beüzemelt tévéjének képernyőjére ragadva szurkolt nekik, s amikor győztesként értek célba a kelet-berlini pályán, tudta: ő is azt akarja csinálni. Ha nekik sikerült, neki is fog. És amikor a nagyfiúk otthon voltak, nem szállt le róluk, amíg meg nem ígérték, hogy magukkal viszik. Alig olvadt el a jég, a nem egészen tizenhét éves Ivan Patzaichint 1967 tavasza már a snagovi tavon találta. Úgy búcsúzott az őt alig-alig elengedő családtagoktól, hogy nem egyszerűen sportolni megy, hanem bajnok akar lenni.

Pedig már volt némi veszítenivalója, hiszen élmunkás halász édesapja mellett segédhalászként 2050 lejes, abban az időben cseppet sem elhanyagolható fizetéssel rendelkező, önfenntartó fiatalember volt. Nem beszélve arról, hogy kezdetben leginkább azzal volt elfoglalva, hogy visszamásszon a kenuba. Csúfolták is rendesen: „Hozzatok egy magnót, ez nem evez, ez táncol…” Elviselte, ahogy azt is, hogy kezdetben kétszer is kizárták. Előbb verseny közben akaszkodott össze az egyik ellenféllel, aki evezővel próbálta visszahúzni a hajóját. A második affér kissé „sportszerűbben” hangzik: élete első nemzetközi fellépésén pályaelhagyásért kellett bűnhődnie, bár az ítélet jogosságát azóta is megkérdőjelezi.

…a dobogón együtt a nagy hármas:
Wichmann Tamás, Ivan Patzaichin és Detlef Lewe
(Fotó: Imago Images)

Ez a deltai nádrengetegből alig előkerülő suhanc találkozott Wichmann Tamással. Elsősorban a tekintélyt sugárzó sztár ragadta meg, akinek volt szeme és lelke észrevenni a rajongó, ugyanakkor potenciális riválist jelentő újoncot. „A későbbiekben sohasem ért véget úgy verseny, hogy a befutót követően ne öleljük meg egymást, és ha lehetett, ne beszéljük meg gyorsan, milyen is volt a futam. Sokszor együtt ültünk a parton, néztük a többieket, és közben meséltünk egymásnak.” Hogy miként talál egymásra ennyire egy városi fiú és egy deltai halászivadék? „Nekem a Tamásban rejtező őserő volt valamiképpen ismerős, a lipovánjaim között találkoztam néhány hasonlóval. De az eltökéltsége, az őszintesége, a kedvessége ugyanúgy vonzott. Ő is szívesen hallgatta gyermekkorom történeteit, és amikor később eljött velem a deltába, több helyszínt látva is rákérdezett: itt történt az a bizonyos eset?”

BÉNÍTÓ LELKI BLOKKTÓL AZ UTOLSÓ ÉRINTÉSIG

Természetesen Wichmann szomorúan emlékezetes moszkvai olimpiája is szóba kerül. Ivan azt mondja, első látásra maga sem értette a történteket, aztán saját első olimpiája jutott eszébe. A mexikóvárosi Xochimilco-tavon száz méterrel a cél előtt fölényesen vezetett, és olyannyira hihetetlennek tűnt az egész, hogy tizennyolc évének minden tapasztalatlanságával hirtelen hátrafordult, megbizonyosodni a dolgok állása felől. És akkor begörcsölt a dereka. Többé egyetlen merítést sem volt képes végrehajtani, csak arra tudott koncentrálni, nehogy felboruljon. Így csorgott be végül a hajója az olimpiai döntő hetedik helyén. Ölben emelték ki a kenuból, és vitték azonnal a gyúrószobába, ahol annyira helyrehozták, hogy az egy órával később a kettes hajóban már győztesként siklottak be Covaliovval – éppen Wichmann Tamás és Petrikovics Gyula párosát megelőzve.

Wichmann Tamás, Ivan Patzaichin és Kósa András László (jobbra), a Bukaresti Magyar Intézet igazgatója Patzaichin 70. születésnapján

Még „csereszabatosabb” emlékként tudta felidézni a nyolc évvel később történteket. Montrealba a szakág egyik klasszisaként, önbizalomtól duzzadva, mindent megnyerni akarva utazott. Királyfi leszek vagy koldus, búcsúzott a feleségétől. Pályafutása egyetlen olyan világversenye következett, amelyen dobogóra sem állhatott. „Egyes ezer méteren a szovjet versenyző mögött haladva adott pillanatban úgy éreztem, nem tudom megverni. Feladtam. Nem teljesen, célba értem, de már nem érdekelt az egész. A végén azonban kis híján megütött a guta, amikor azt láttam, a szovjet sem került dobogóra, sőt a lengyel is megelőzte. Montreal után abba akartam hagyni az egészet, fél éven át nem ültem hajóba, szerencsére azonban hagytam magam meggyőzni, és nyolc éven át már nem kaptam ki senkitől. Aztán a Los Angeles-i győzelmem után éreztem: most kell letenni a lapátot.”

Wichmann Tamás betegen is fontosnak tartotta,
hogy ott legyen barátja köszöntésén

A helyzet megtapasztalt tragikuma hasított belé, amikor látta Tamást feladni a versenyt Moszkvában. „Rettenetesen sajnáltam, hiszen annyira jó volt abban az évben. Két hónappal az olimpia előtt saját pályámon, Snagovban vert rám több mint négy másodpercet, el is könyveltem, az olimpián nem indulok egyesben, Tamást úgysem tudja megverni senki. Elmenekültem hát előle a két párosszámba. Így lett olimpiai bajnok egyéniben a bolgár Ljubomir Ljubenov… Természetesen utólag többször beszéltünk az esetről, a lelki blokkról, amely akkor megbénította Tamást, de egy ilyen titkot igazából csak eltemetni lehet, mintsem megfejteni.”

A Dinamo-sportolóként brigádtábornoki rangban lévő Patzaichin egy ideig edzősködött, a válogatott vezetőedzője is volt, tíz esztendeje aztán elköszönt a közegtől. Azt mondja, egyre szűkült a lehetőség, mind kevesebb fiatalból lehetett meríteni. „Ma a deltában a fiatalok nem az evezésben versenyeznek, hanem abban, kinek van erősebb motorral felszerelt csónakja. Aki evez, baleknak számít.” Otthagyta hát a versenysportot.

Főleg, hogy egyre inkább más kezdte érdekelni, leginkább a saját vérei, a lipovánok sorsa. A Patzaichin Egyesület ma a deltaiak életkörülményeinek javítását célozza, a ténylegesen természetvédő turizmus anyagi és tudati körülményeinek megteremtését. Nem könnyű, hiszen a Duna-delta is az azonnali haszonérzés, a vadkapitalizmus eszközévé vált, Ivannak még saját unokatestvérével is összetűzött, aki ügyfeleinek elrablásával vádolta meg a legendás sportembert. De Patzaichin életében mindössze egyszer fordult elő, hogy feladott valamit.

Hetvenedik születésnapja – 2019. november 26. – örökre emlékezetes marad. Nem a kerek évforduló miatt, hiszen mi az a hetven év, közbeeső állomás az ember életében. A tiszteletére tartott ünnepségen találkozott utoljára Wichmann Tamással, aki betegen is fontosnak tartotta, hogy jelen legyen barátja köszöntésén. Kettejük közös programjait egy ideje a Balassi Intézet–Bukaresti Magyar Intézet menedzseli, s bár Ivan tudta, hogy Tamás súlyos betegséggel küzd, csak utólag értesült arról, hogy búcsúzni érkezett. „Ott álltunk a színpadon, Tamás énekelte a What a Wonderful Day című dalt, és közben többször is megsimogatta a fejemet, a homlokomat. Már tudom, mit jelentett a simogatás: az utolsó érintést. Ne tekintsék egy öregember érzelgősségének, de azt hiszem, életem végéig érezni fogom azt a hatalmas tenyeret a homlokomon.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. február 22-i lapszámában jelent meg.)

ÉBREDÉS A DELTÁBAN
„A deltai falucska, Mila 23 – tizenhét világbajnokot adott a kajak-kenunak, a teljes község, Crisan pedig huszonhetet! – utcácskáin kaptam a legfontosabb életleckét: a mások iránti tiszteletet. Azt, hogy csak akkor várhatsz tiszteletet, segítséget, ha te is azt nyújtasz cserébe. Büszke vagyok a neveltetésre, amit ott kaptam a szüleimtől, de a közösségtől is. Kisgyerek koromban azonban talán nagyapám, Perfil gyakorolta rám a legnagyobb hatást. Amolyan ősapa típus volt, magas, szikár, hatalmas fehér szakállal. Ugyanazon az udvaron laktunk, az unokatestvérekkel együtt mindig nála fejeztük be a napot, egy kopott kofferból szedte elő esténként a könyveket, azokból olvasott fel nekünk. Egyfajta falu bölcse volt. A vasárnapi mise után nála gyűltek össze az emberek, a felnőttek fröccsözgettek, mi, kölykök jártuk a kazacsokot, mint az ördögök. Hozzá fűződik életem egyik legszebb élménye is. Meseolvasás után nála aludtam el, reggel pedig a bárkájában ébredtem. Amikor hajnalban kievezett halászni, felnyalábolt, és a hajó aljába fektetett. Lágyan ringó csónakban ébredtem, arcomat napfény cirógatta és szellő. Négyéves voltam, és azt hittem, abba a paradicsomba kerültem, amelyről előző este mesélt Perfil.”
Ivan Patzaichin