Pauman Dániel remek kajakos és remek pékmester (Fotó: Tumbász Hédi)

 

– Egy kajaklapát mindent kibír?
– Sütéshez azért nem használom! Nem tenne jót neki a kemence kétszázhúsz fokos melege. Egyébként valóban strapabíró. Sokan megszállottan ragaszkodnak tárgyakhoz, rám ez nem jellemző. Arra azért odafigyelek, hogy megóvjam őket, de eszköznek tekintem a lapátot, ahogyan a hajót vagy az autót is.

– Mégis megőrizte a padlásán a fotózás kellékéül szolgáló darabot.
– Mostanság ez a tartaléklapátom – ezzel eveztem a londoni olimpián. Többet is elajándékoztam vagy felajánlottam jótékony célra, de ettől, ha nem muszáj, nem válnék meg. Hét-nyolc évvel ezelőtt különben is megtanultam, versenyre, edzőtáborba mindig két lapát kell.

– Hol fizette meg a tanulópénzt?
– Egy hazai válogatón, ötszáz párosban. Tóth Dáviddal esélyünk volt jó eredményre, de a rajt utáni második húzásnál letört a lapátom tolla. Nagy nehezen végigeveztük a pályát, úgy, hogy tulajdonképpen én kenusként teljesítettem.

ÁLLJA A SARAT

Az UTE kajakosa egy évvel ezelőtt új kihívást talált magának: szabadidejében sárban csúszik, szögesdrót alatt kúszik, és vizes homokzsákot cipel hegynek fölfelé.

„A feleségem kapott rá először a Spartan Race-versenyek ízére, ő inspirált. A terepakadály-verseny nekem kihívást adó, jó móka. Bár az edzettségemmel nincs gond, néha engem is meg tudnak lepni a szervezők: az októberi, huszonöt kilométeres eplényi viadal annyira kemény volt, hogy az utolsó öt kilométeren begörcsölt vádlival és combbal a túlélésért küzdöttem.”

A Spartan-láz mára elérte a teljes Pauman famíliát, amelynek legfiatalabb tagja, a hat és fél éves Luca Eplényben teljesítette először a gyerekeknek kiírt távot.

„Büszke apukaként figyeltem, ahogyan teljesíti a versenyt és megkapja az érte járó érmet. Egyébként elképesztő részletre lettem figyelmes: a szülők a saját álmaikat kergetve vonszolják, lökdösik a csemetéiket, hogy előrébb végezzenek – ettől biztosan nem fogják a mozgást megszeretni. Nem szabad, hogy a kicsiknél a győzelem legyen a sport lényege, sokkal fontosabb, hogy megtanulják, mit jelent edzeni, kihívásokkal szembenézni és közösségben dolgozni.”

– Emlékszik még, milyen volt az első lapátot kézbe venni?
– A bátyám – aki korosztályos országos bajnok volt, és ifi Eb-aranya is van párosban – folyton unszolt, menjek le vele edzésre. De én inkább atlétikai versenyekre, mezeifutó-versenyekre jártam, és az iskolai focitornákon is rendre csapatban voltam. De 1996-ban édesanyám javaslatára mégis lementem a váci vízitelepre, és elsőre megtetszett a kajakozás. Babella Laci bácsi készített nekem egy vadonatúj alumíniumlapátot, amely ugyancsak jól bírta a gyűrődést – kellett is, mert a Dunakanyar sóderes partjain oda-odacsaptuk.

– Hamar jöttek az első sikerek?
– 1997-ben minden versenyen nyertem, de egy év múlva második lettem az ob-n. Sírtam a parton, mert a hetven gyerek között volt egy jobb nálam, azt hittem, összedől a világ. Később megtanultam örülni a dobogós helyezéseknek is.

– Egy magyar kajak-kenus számára aligha létezik nagyobb csalódás az ezüstéremnél…
– Nem véletlenül hívják az egységünket ezüstnégyesnek, de a legnagyobb sikerünk, a 2012-es olimpia második helye távolról sem csalódás, inkább csodálatos meglepetés volt. Rengeteg támadás ért bennünket előtte, mondván, miért nem írnak ki további versenyt az olimpiai indulásért, hiszen az Európa-bajnokságon csak ötödikek lettünk. De az edzőnk, Kati néni kőkemény fal volt körülöttünk, lepattantak róla az ellenérvek. Tőlünk csak annyit kért, végezzük el a munkát, azt ígérte, a felkészülésbe bele fogunk dögleni, de jók leszünk az olimpián. Így is lett, és felejthetetlen pillanatokat éltem át Londonban: amikor megláttuk az eredményt, elszabadult a hajóban a pokol, amikor pedig sok-sok ezer magyar torokból felhangzott a „Szép volt, fiúk!”, eltörött a mécses.

– Miért nem sikerült ezt 2016-ban megismételniük?
– Úgy indultunk neki a 2016-os évnek, hogy ha ugyanazt tudjuk nyújtani, mint 2015-ben – amikor jól mentünk, de pechünkre a vébére összeállt egy bombaerős szlovák négyes, amely mögött újfent másodikak lettünk –, akkor ott leszünk Rióban. Annak, hogy nem sikerült, több oka van. A rajtunk kívülállókkal nem foglalkozom, rajtunk is sok múlott: ha csak saját magunkra figyelünk, jó eséllyel megnyerjük a válogatókat. De nem tarthat minden álom örökké.

– Vitathatatlan: vérbeli csapatember. Nem hiányzik az egyéni siker?
– Eleinte mindenki egyéni bajnokként képzeli el magát, de bennem ez az idő előrehaladtával megváltozott. Csapatban erőteljesebben éli meg az ember a sikert; azáltal, hogy másokkal is meg tudja osztani az örömét, értékesebb a diadal.

– Az év túlnyomó részét együtt töltik – korábban négyesben, tavaly óta hármasban. Ne mondja, hogy néha nem mennek egymás idegeire!
– Persze hogy van néha morgás! Kulifai Toma a makacsságával egyszerűen kiprovokálja, hogy rászálljunk. Néha ő a stresszlabdánk. De nagyon jó fej, minden lepereg róla.

– Az edzőtáborban melyikük főz?
– Általában Tóth Dávid a séf, mi pedig a keze alá dolgozunk. Toma az olasz konyha nagy kedvelője, tésztát, pizzát csak ő készíthet. Az én hasznom pedig abban áll, hogy miután apuka lévén korán kelő vagyok, mire a többiek felkelnek, elkészítem a tojás- vagy zabkásareggelit.

– Amilyen szakértelemmel dagaszt és mozog a konyhában, bizonyára bonyolultabb menü elkészítésére is képes.
– A konyhai munkát otthon megosztjuk a feleségemmel. A húsételek közül a disznóságokat általában én készítem el, a karácsonyi specialitásom, a csülök pékné módra néhány éve nagy sikert aratott, és tavaly a sült vadmalaccombom is. Szeretek hússal dolgozni, de a kenyérsütés az igazi szenvedélyem.

– Miként és mikor tett szert a hobbijára?
– Négy éve költöztünk a kápolnásnyéki házunkba, akkoriban kezdtem sütögetni. Divatja van az otthoni kézműves termékek készítésének, gondoltam, a kenyérsütő gépek kocka alakú alkotásainál azért lehet jobbat csinálni. Azóta folyamatosan fejlesztgetem a kenyereket és a cipókat, nagyon finom a kefíres-rozsos, ahogyan a préselt fokhagymával és karamellizált vöröshagymával ízesített is, sőt, készítettem már aszalt gyümölcsös változatot is. Van, hogy szétnézek, milyen alapanyag van itthon, és ez alapján gondolom újra.

– Bármikor átugorhat a szomszédba, hogy használja a kemencét?
– Ahogyan a hátsó oldalon is elmesélem: nálunk ilyen a szomszédság. Terveim szerint jövőre a saját kemencém is elkészül a kertben, grillezővel és mosogatóval kiegészítve álmodtam meg.

– Ha az otthonában „vacsoracsatázhatna” egy ismert vendéggel, kit invitálna meg?
– Orbán Viktor miniszterelnököt. Kíváncsi lennék, számtalan elfoglaltsága mellett mikor jutott ideje arra, hogy magára vagy a családjára főzzön, és hogyan boldogul a konyhában. Engem a sütés-főzés kikapcsol, ki tudja, talán a kormányfőben is van egy kis konyhafőnök, és őt is ez a tevékenység ragadja ki a mindennapok mókuskerekéből.

– Visszatérve a lapát eredeti funkciójához: a vízen rátesz még eggyel? Kitart Tokióig?
– Szeretnék ott lenni az olimpián, de a program változása ezt nem könnyíti meg. Nagy kérdés, hogy az immár ötszáz méteren versenyző csapathajóban inkább sprinterek vagy ezres versenyzők ülnek majd. Először is szeretnék ott lenni a jövő évi világversenyeken, akkorra talán kiderül, van-e értelme átállnom a rövidebb távra. Szerintem az alkatommal és múltammal mindig is ezer méteren fogok szóba jönni. Továbbra is a fő számomra, a K–1 1000 méterre készülök, mert hiszem, hogy aki egyesben jól kajakozik, abból lehet jó csapatember.