Partra vetett hal – Malonyai Péter publicisztikája

Tizennyolc esztendőt töltött sportágában Hufnágel Tibor. A 28 esztendős kajakos most bejelentette: vége. Mint ahogy azt néhány nappal korábban a Nemzeti Sport hasábjain Pircs Anikóval közölte, sokáig úgy volt vele, hogy „még egyszer kieresztem azt a habzó szájú oroszlánt, ami addig bennem volt – de ez az oroszlán nem akart többé előjönni”. A kétszeres U23-as világbajnok Hufnágel rájött, hogy képtelen megküzdeni az átállással a korosztályosokról a felnőttkövetelményekre, legalábbis a sportág nálunk honos nívóján, így eldöntötte – elég.

Huszonnyolc évesen – ismétlem –, s ezért övé minden elismerésem. Ritka ugyanis, hogy valaki akkor ismerje fel, hogy abba kell hagynia, amikor... kell. A többség addig húzza a sportágában, ameddig csak tudja, engedik neki, ő pedig nem vallja be magának, hogy túljutott a csúcson. Nálunk már csak azért sem, mert az élsport, a világraszóló eredmények jövedelemforrásként sem megvetendők, de ez persze csak az egyik oldala a búcsú halogatásának.

Különleges példák azért vannak. Például a Sir Stanley Matthewsé. Az angol futballista 50 esztendősen játszotta az utolsó profi meccsét, és ezzel a ténnyel örökre beírta magát a sportág történetébe. Még akkor is, ha azóta már feltűnt egy most 52 esztendős japán játékos is, bizonyos Miura Kazujosi, de neki gyengébb a marketingje. Persze nem érdemtelenül emlegetjük Sir Stanleyt, hiszen ő az első aranylabdás (1956), 41 esztendősen nyerte el a címet, lovaggá ütötték (1965), 33 esztendőn (1932–1965) át volt profi Angliában.

Véletlenek azonban nincsenek, hiszen roppant tudatos ember volt, péntekenként csak gyümölcsöt evett, edzésen ólombetétes cipőben gyakorolt, hogy a meccseken száguldozzon. Ugyanakkor nem volt könnyű vele, csak a saját stílusában volt hajlandó futballozni, az oldalvonal mellett várta, hogy megkapja a labdát, majd nagyszerűen cselezve elindult az alapvonal felé. Mi csak köszönhetünk a makacsságának, hiszen az Évszázad mérkőzésén, a híres londoni 6:3-on a szünetben hiába kérte Walter Winterbottom szövetségi kapitány, hogy jöjjön vissza Lantos Mihállyal, közölte, hogy az nem az ő stílusa, meg egyébként is, Lantos rengeteget kalandozik a pályán.

Amikor abbahagyta, maradt a futballnál, a játékot népszerűsítette szerte a nagyvilágban. Biztosan sokat tett a futballért, de – és ez nem tekintélyrombolás – nem tehetett másként, mert máshoz nem értett. Ez egyébként gyakori ok, hogy miért tologatják a búcsút az élsportban élők. Maradva a futballban, nálunk is jó néhányan vannak, akik időn túl is a pályán maradnak, nem törődve az idővel (még senki sem győzte le), a romló produkcióval s a nézők elnéző mosolyával. Hagyom a neveket (a korosodó sportoló az átlagnál érzékenyebb), szerintem mindenki tud mondani kapásból két-három érintettet. Nekem is megvan a magam élménye, akad, akit rendre figyelek a pályán, és nem értem, mit keres ott, leszámítva persze a múltját. Hogy van drukker, aki „Totyinak” becézi, szerintem sokatmondó.

A legjobb példa a megoldásra Sándor Csikaré. Azért hagyta abba 1964 októberében, a 75. válogatottságát ünnepelve Csehszlovákia ellen (2:2), mert jó futballistaként akart megmaradni az emlékezetünkben (sikerült), nem akarta megvárni a nézőtéri bekiabálásokat. Annyira komolyan gondolta, hogy utána labdába sem rúgott, a szó legszorosabb értelmében, álltam mellette edzést figyelve úgy, hogy rá sem nézett a mellette elguruló labdára.

A tudomány persze nem közömbös a visszavonulás traumájában, a horvát Miro A. Mihovilovic például hat fokozatot különböztet meg a témában. A sportoló először tagadja, hogy mennie kéne, majd elkezd szembenézni a ténnyel, ami haragot, indulatot kelt benne, lázad a törvényszerű ellen. Eredményképpen alkudozni kezd, hogy maradhasson, ám amikor látja, hogy semmi sem a régi, kétségbeesik. Ez a legnehezebb szakasz, gyakori a depresszió, az alkohol, a kemikáliák bevonása. És végül az elfogadás, a lezárás, amihez az is kell, hogy találjon magának valami célt. Más kutatók ellentmondanak Mihovilovicnak, ám ők ideális pályaívet feltételeznek, a szülők és az edzők felelősségteljes ténykedését, a sportoló tudatosságát, például abban, miként gondol a jövőjére, szakmát tanul, diplomát szerez.

A visszavonulás témája azonban leginkább a világszerte ismert sztároknál kapja a legnagyobb nyilvánosságot. Amikor a 23 olimpiai arannyal 31 esztendősen visszavonuló úszózseni, Michaels Phelps megtette a bejelentését, az amerikai Fortune magazin öt variációt vázolt a jövőjéről. Az első, hogy úgymond haknizni kezd, azaz előadásokat, motivációs tréningeket tart. A második, hogy politikusnak áll, itt példának a tornász Dominique Dawest említi a lap, aki csapatban olimpiai bajnok volt Atlantában (1996), de Barcelonában (1992) és Sydneyben (2000) is érmet szerzett, s Barack Obama elnöksége idején társelnöke lett a sporttal, fitnesszel és táplálkozással foglalkozó bizottságnak. A Fortune az edzőséget említi harmadikként, majd a hollywoodi karriert, végül hogy visszatáncol a búcsútól, mert úgy érzi magát, mint a partra vetett hal. Végül nem tért vissza, utolsó hírünk róla az, hogy gratulál Milák Kristófnak, mert megdöntötte a világcsúcsát. Egyébként Phelps pályafutása sem volt zökkenőmentes, visszavonulása után beszélt arról, hogy legalább tucatszor küzdött depresszióval, még az öngyilkosság is megfordult a fejében, nem vetette meg az alkoholt, nem véletlenül tartoztatták le (és tiltották el fél évre) ittas vezetés miatt. Ha a sikeresnél sikeresebb Phelps is mentális gondokkal küzdött, elképzelhető, mit élnek át azok, akik ugyan sokra, mégis kevesebbre vitték. Akik ideális korban hagyták abba a versenyzést, mert az egészségük ráment a karrierjükre.

Például az orosz műkorcsolyázó Julija Lipnyickaja, aki 19 esztendősen vonult vissza 2017-ben. Előtte 2014-ben Szocsiban olimpiai bajnok volt csapatban, 5. egyéniben, a világbajnokságon 2., az Európa-bajnokságon első. Roppant népszerű lett, olimpiai kűrjét „megrázó erejűnek” titulálták. Ezt követően elkerülték a sikerek, olyannyira, hogy a 2016-os orosz Grand Prix-n annyira szenvedett a jégen, hogy félbeszakította a programját, majd a zsűri külön engedélyével befejezhette – az utolsó helyért. Ez döntött. Izraelbe utazott, ahol anorexiáját kezeltette, bevallva, hogy már régóta küzd a betegséggel, s mire véget ért a kúra, úgy döntött: nem érdemes az egészségét kockáztatnia az esetleges sportsikerekért.

Nálunk sem ritka az ilyesmi, tornász olimpiai bajnokunk (2012, London), Berki Krisztián mielőtt a közelmúltban újra megműttette a vállát, így beszélt: „Versenyzőként szeretném megadni magamnak és az edzőmnek az utolsó esélyt, de az egészségemet most már fontosabbnak tartom, mint az olimpiai álmaimat.” Igaza van. A történetben még kiemelendő, hogy Berki edzője, Kovács István is többször elmondta, hogy világklasszis tanítványa épsége sokkal többet ér, mint akárhány érem. „Kokó bá” alapállása azért (is) imponáló, mert számtalan eset van, amikor hasonló helyzetben az edző rábeszéli a versenyzőjét a lehetetlenre is – egzisztenciális okokból.

Hát igen, már megint a pénz. Amióta a sportban főszerephez jutott, mi több, a versenyzők zsebe sem marad üres, a kimagasló siker kimagasló jövedelemmel jár, az anyagiak igencsak befolyásolják, hogy visszavonul-e idejében a sportoló. Van az a pénz, amiért megéri neki kockáztatni akár az egészségét is. Megérteni lehet, elfogadni nem tudom.