A több mint hatvan esztendővel ezelőtti magyar szabadságharc vérbe fojtása nemcsak a zár visszakattanását jelentette a nemzet börtönajtaján, hanem olyan remények szertefoszlását is, amelyek több generációnak vonzóvá tehették volna az éppen csak elkezdett életet. Sokan emlékeztek akkoriban még a háború előtti Magyarország konszolidált világára, az ötvenes évek közepére még többen rádöbbentek a kommunizmus fújta fényes szellők ígéreteinek álságosságára, így aztán ötvenhat gyásza nem maradhatott a „megpróbáltuk, nem sikerült” könnyen félretehető kategóriájában. A tragédia újabb exodust váltott ki, alig ötven év alatt immár a harmadikat. Hatvanhárom éve Magyarország nemcsak illúzióit veszítette el, hanem valamit, ami sokkal nehezebben pótolható: hatalmas emberállományt, jövője hordozóját. És bizonyos mértékig azokat is, akik maradtak, hiszen hosszú évekbe telt, míg a nemzetben oldódni kezdett a „hullamerevség”.

A sportot sem kímélte a kivándorláshullám, Puskástól Zádorig, Táboritól Szőke Katóig terjed a más hazát választók névsora, nem beszélve azokról a gyerekekről, akiket szüleik döntése nyomán veszített el az ország. Többségük fokozatosan el is tűnt az élsport körforgásából, néhányan azonban új közegükben is képesek voltak világszínvonalú produkcióra. Mi pedig nem szűntünk meg büszkének lenni rájuk, általuk új kedvenc csapataink támadtak, új országokkal kezdtünk lelki rokonságba keveredni. Főleg hogy minden kommunikációs blokád ellenére is arról értesülhettünk, igyekeztünk meggyőzni magunkat és másokat, hogy az idegenben való lét szinte törvényszerűen erősíti bennük a magyar önazonosság-tudatot. Hőseink maradtak vagy azzá váltak, azzal együtt is, hogy többségük leginkább a bizonytalanság elől menekülve választott új hazát. Árulónak csak a kádári kurzus hívei tartották őket.

Ma alighanem az ötvenhatban más sorsot választókénál sokszorosa azoknak a száma, akik külföldön élnek és dolgoznak. Sportolóként is. Majdnem mindent tudhatunk róluk. Azt is, ha úgy határoznak, hogy a továbbiakban más ország színeinek képviselete mellett döntenek. Egy maradt változatlan: könnyedén leárulózzuk őket.

Pedig a helyzet elképesztően sokrétű. Vegyük azokat, akik felmérve hazai lehetőségeiket és korlátaikat, a kisebb ellenállás irányában építik tovább karrierjüket. A magyar sport ereje, több ágazatban is nagyhatalmi státusa bizony éles konkurenciát teremt. Kajak-kenuban például korábban világbajnoki címig jutókat is bármikor képes elsöpörni az örvendetesen erős utánpótlás-generációk „tolongása”. Plusz ott a magánélet, a szerelem, ami, mint tudjuk, vak, sőt, színvak is. Ezért aztán aligha róhattuk fel Fazekas Krisztinának, hogy követte férjét, Rami Zurt az Egyesült Államokba, a piros-fehér-zöldet pedig csillagos-sávosra váltotta. A történet remek sztorit szolgáltatott a 2010-es poznani világbajnokságról tudósító kollégáknak, nekünk pedig hirtelen a 200-as B-döntő is érdekessé vált az amerikai Fazekas-Zur révén, miközben a nagy örömöt a szerbből magyarrá lett Janics Natasa győzelme jelentette. (Fazekas esete érdekes: mivel az Egyesült Államok az olimpiáig a NOB-nál nem tudta honosítani, magyarként lett ötkarikás bajnok 2012-ben és 2016-ban a négyesben.) Keresztesi Alexandra is argentin férje, az ugyancsak kajakos Miguel Correa miatt váltott országot, és képviselte később a befogadó dél-amerikai nemzetet. Faldum Bereniké tanulni ment Bulgáriába, aminek aztán a bolgár kajaksport vette hasznát.

A jelenség messze nem példa nélküli, a számtalan eset túlnyomó többsége nélkülözi a különböző élethelyzetek kényszerítő vagy boldogító körülményeit. Mindenekelőtt a kínai asztaliteniszezők egész világot beterítő nagy kirajzása sorolható ide, ami nemcsak egyéni sorsokat befolyásolt, de gyakorlatilag átírta a sportág világtérképét is. Mindenekelőtt az európait, ahol azóta akadt már olyan válogatott, amely kizárólag kínai honosítottakból állt. Mi tagadás, sokak bosszúságára, persze elsősorban azokéra, akik ilyen-olyan okokból nem éltek a lehetőséggel. De hasonló kategóriába sorolhatók az afrikai futók is, akik révén korábban a világversenyek dobogóit a messzi távolból szemlélő nemzetek is egy csapásra éremesélyessé váltak. És nemcsak azok, amelyek ily módon az utolsó bőrök egyikét nyúzták le „dicső” gyarmati múltjukról. Miközben a vb-döntőt könnyedén összetéveszthettük volna a kenyai bajnoksággal, ha a fekete futók nem viselnek brit, katari, török vagy amerikai mezt.

Magyarország „gyarmatosító” potenciálja jóval szerényebb, a 20. század történelmi sokkjai által generált kirajzásokból fakad. Külhoni magyarjaink későbbi vállalását egyrészt ideológiai szempontok gátolták, majd sokáig az egyszerű információhiány és közömbösség. Holott Szabó Kati, Szabó Gabriella, Szeles Mónika vagy Balázs Jolán már a nevével is egyértelműen üzent, s hogy magyar identitásukat mennyire kezdték ki a körülmények, az mindenkinek egyéni tragédiája. Vagy érdeme.
Ma is alaposan megrostálná viszont a mezőnyt, ha kvízkérdésként vetődne fel a háromszoros olimpiai bajnok és négyszeres világbajnok úszó Szőnyi Rebeka neve. Ja, hogy Rebecca Soni? Az egészen más. Esetében az is „súlyosbító” tényező, hogy szülei Kolozsvárról vándoroltak ki – ez még ma sem utal mindenkinél egyértelműen magyar származásra –, a kis Rebeka már Amerikában született, az ottani rendszer és lehetőségek formálták őt világklasszis úszóvá. Sokak szerint olcsó bohóckodás hasonló esetben magyar érintettségre hivatkozni, holott a vérvonal nyílegyenes. Johnny Weismülleré neccesebb, de hát az mégsem vonható kétségbe, hogy a sváb gyerek a Temesvár melletti Szabadfalun született 1904-ben, még jócskán a békebeli Monarchia idején. Ennél már jóval közelebb vagyunk a gyökerekhez a japán kalapácsvető, Murofusi Kodzsi esetében, aki az első szavakat magyarul hallhatta az édesanyjától. Még kevésbé ismert Adam van Koeverden magyar identitása, holott az olimpiai és világbajnok kanadai kajakost is magyar anya szülte.

Hasonló „kisajátítási” vita zajlik mostanság Romániában, ahol a sztárgyanús, kanadai színekben versenyző Bianca Andreescut kezelik egyre inkább sajátjukként. A románul ma már kevésbé beszélő teniszező szülei már a rendszerváltás utáni Romániából indultak szerencsét próbálni, aztán megkíséreltek egy hazatérést, de néhány csalódás után visszafordultak Kanadába. Romániai tartózkodásuk idején Bianca két és fél éven át, tízéves koráig Gabriel Hristache edzővel teniszezett, őt tartják „Bibi” igazi felfedezőjének, aki szerint korábbi tanítványa jobb lesz, mint Simona Halep. És miután az utóbbi a jelek szerint elérte pályája zenitjét, közelebbi megoldás híján Andreescu idollá építésébe fogott a román sajtó.Jó néhány további történet példázná, mennyire keskeny pászma húzódik az „árulás”, illetve a nemzet kebelére való megtérés között. Bár a magyar sportban is előfordulnak ma már pragmatikus célzatú honosítások, a derékhad változatlanul a Kárpát-medencéből érkezik, és meggyőződésem, hogy jól van ez így. Egy nemzet színeinek érdemi képviselete ugyanis a szakmaisággal legalább egyenértékben feltételezi az érzelmi azonosulást is. Azokat a hívószavakat ugyanis, amelyeket a származás fogalmaz meg és tart életben, hosszú távon aligha írhatják felül a pillanatnyi eredmények. Hiába futott össze szakajtónyi érmet befogadó országának, Wilson Kipketer neve aligha vetődik fel, ha Dánia sportlegendáiról esik szó.

Emberi és sportolói sorsokat egyaránt tört derékba, formált vagy teljesített ki az elmúlt száz esztendő.

Árulókkal is, de jóval több áldozattal. Olyanokkal, akik a vasfüggöny idején vastag pénztárcával, de összeszorult szívvel ólálkodtak a magyar válogatott szálláshelye körül. Ma már elegendő lenne mindkét oldalról szélesre tárni a szíveket.