Vajda Attila (Fotók: Dunaújvárosi Hírlap/Zsedrovits Enikő)

 

– Lesz folytatás?
– Fogok még versenyezni, ám csak a hecc kedvéért, a magam szórakoztatására állok rajthoz addig, amíg úgy érzem, van bennem annyi, hogy tisztességesen végigevezzem az ezer métert – válaszolta a 2008-as pekingi olimpián C–1 1000 méteren győztes, világ- és Európa-bajnok Vajda Attila, aki három és fél év kihagyást követően versenyzett újra az augusztus végi országos bajnokságon. – Olimpiai álmaim nincsenek, elsősorban már edző vagyok.

– Azt hozta az ob C–1 ezer méteres előfutamában, amit várt?
– Sokkal többet! Az ezer egyes nagyon hosszú táv, sok minden kell, hogy az ember végig tudjon menni: gyorsnak, erősnek kell lenni, szükséges hozzá a jó állóképesség. Ezek ismeretében 4:20 körüli időeredményt tűztem ki célul – úgy gondoltam, az vállalható eredmény lenne.

– Jócskán lefaragott belőle: 4:10.129-es idővel ért célba!
– Annyi energiabefektetéssel, amennyit én a felkészülésbe tettem, ez az idő százhúsz százalékos teljesítmény. Ahhoz képest, hogy az edzettségi állapotom a béka feneke alatt van, a táv feléig nem maradtam le a többiektől, és úgy eveztem magamhoz képest jó időeredményt, hogy három évig nem fogtam lapá­tot a kezembe…

– Párosban a tizenhét éves unokaöccsével, Papp Lászlóval versenyzett, a C–2 kétszáz méteres vegyespáros-számban pedig Bonyai Reginával bronzérmet nyert. Ezek a futamok milyen érzéseket adtak?
– A páros azért volt fontos, mert szerettem volna, ha a család lát egy hajóban versenyezni az unokaöcsémmel, akit ugyancsak szerettem volna kicsit motiválni és technikailag segíteni. A vegyes páros nagy élmény, jó buli volt. Tetszett a kihívás, a mix műfaj új távlatokat nyithat a sportágban most, hogy a női kenu is az olimpiai műsor része. Egyébiránt ha valaki a verseny előtt azt mondja, a szeptember végi szegedi világkupára válogató ob-n harmadik leszek, és kis híján kivívom az indulást, kinevetem. Az első két egység ugyanis világkupa-induló.

– Mennyit edzett a versenyre, és milyen elgondolásból kezdte újra a kenuzást?
– Két hónapot evezgettem, de ez igazi felkészülésnek távolról sem volt nevezhető. Februárban Dél-Afrikába utaztunk három hétre a dunaújvárosi versenyzőkkel, és azon a tavon edzettünk, amelyen 2004-ben elkezdtem a felkészülést az athéni olimpiára. Gondoltam, jó alkalom és helyszín lesz tizenhat évvel később az újrakezdésre, pontosabban arra, hogy elbohóckodjak a vízen. Az eleje szenvedős volt, egy kilométer leevezése után minden bajom volt: fájt a térdem, a derekam, a pulzusom elszállt az egekbe. Aztán márciusban abbamaradt a mozgás a koronavírus miatt, a kenus lányaimnak nem tudtam vezetett edzést tartani, csak június közepén-végén jöttek vissza Ráckevéről Dunaújvárosba, én is akkor kezdtem megint kenuzgatni.

 

– Hogy érzi magát Dunaújvárosban, milyenek a mindennapjai?
– Jól érzem magam, nem unatkozom. Miután a női vízilabdacsapat erőnléti edzője is vagyok, huszonnégy órásak a munkanapjaim. Jelentős logisztikai kihívás összehangolni a csapat és a kenusaim edzéseit, mégis jól működik a kettő együtt – megtaláltam a számításaimat.

– Hogyan került a női pólósokhoz?
– Miután láttam, hogy lejárnak a csónakházba és evezgetnek, megkérdeztem az edzőjüket, Mihók Attilát, milyen indíttatásból kajakoznak. A beszélgetésünk vége novemberben az lett, hogy felkértek, vezessem a lányok erőnléti edzéseit. Hatalmas kihívás, teljesen más típusú munka, mint amihez egyéni sportolóként és kenusok edzőjeként hozzászoktam. Sosem gondoltam, hogy valaha csapatsportban is szerepet kapok. Viszont nagyon élvezem, a csajok nagyon jó fejek. Nem mellékesen rengeteget tanulok; miközben adok, kapok is, egy-egy edzéselemet át tudok ültetni a kenuzásba is. Csapattal dolgozni teljesen más, a munka átformálta a gondolkodásomat. És nem tagadom: öröm látni egy-egy meccsen, hogy erőben, állóképességben sikerült a játékosoknak előrelépniük, ami persze nem kizárólag az én érdemem, ugyanakkor jó érzés a munkáért felelős stáb tagjának lenni.

– Mi a helyzet a férfi kenusokkal? Hogyan osztoznak meg a munkán Molnár Gergellyel?
– Kiss Balázs felkészüléséhez a téli alapozás irányítását és a tavaszi munkát tettem hozzá, ezt követően Molnár Gergely vezetésével készült. Hajdu Jonatánnal szinte végig együtt dolgoztunk, utána – a Fekete Ádámmal alkotott párosuk felkészítésével összehangolva – Martinkó Gábor irányította a munkáját. Ami Balázst illeti: fizikailag mindig jó állapotban volt, ezúttal viszont mentálisan is erős volt, nem ijedt meg, elhitte, hogy nyerhet – ezért győzött az ob-n C–1 ezer méteren. Korábban sosem láttuk ilyen jól versenyezni. Jonatánt néhány héttel a bajnokság előtt betegség hátráltatta, de ő is jól versenyzett, látszott rajta az elszántság, az akarás.

– Edzőként mi volt a legnehezebb feladat ebben a rendhagyó szezonban?
– Bizonytalan helyzetben nehéz a sportolókban fenntartani a motivációt, miközben ott motoszkálnak a fejükben a versenyek törlésével, az olimpia halasztásával kapcsolatos gondolatok. Vannak, akik jól kezelik a szituációt, vannak, akik nem. Míg más szakágban belefért, hogy szusszanjanak egyet a versenyzők, a kenusok hasznos fejlesztő időszakon vannak túl, ezúttal tudtunk időt szánni a mozgás elemzésére, tesztelhettünk különféle edzésmetodikákat, kísérletezhettünk. Az új helyzet mindannyiunktól alkalmazkodást kívánt, mindenesetre az elmúlt hónapokban benne volt a lehetőség, hogy aki akar, előrelépjen.