(Fotók: Tumbász Hédi)

 

– Úgy kezdte az időpont-egyeztetést, hogy a Balatonon él – hogyhogy?
– Építkezünk, s amíg nem készül el, a nyári hónapokra kivettünk egy nyaralót Szárszó mellett. Majd augusztustól lesz érdekes, hogy miként járok fel naponta, ha elkezdődnek az alapozások… Főleg, hogy környezettudatos lettem, elektromos autóval járok, amellyel viszont nem lehet megtenni az egész távot, legalábbis nem oda-vissza, és a Millenáris környékén például nincs töltő. Szóval, ezt még ki kell találnom.

SZÁMÍTÓGÉP, ZENE, GONDOLATOK A LÉTRŐL

– Nagy életeseményhez nagy Nemzeti Sport-interjú jár: legutóbb 2011-ben, a visszavonulása után mesélt nekünk hosszabban.
– És a minap akadt a kezembe! Egy bőröndben vannak a régi cuccaim, amelyeket a rokonság eltett, és egyszer átadta születésnapi ajándékként. Most éppen a költözés miatt előkerült, kibontottam, a párom kérdezte, mi a fene ez, és már folytatta is, hogy dobjuk ki. Mondtam, hogy lassabban…

KANGYAL BALÁZS
Született: 1969. július 24., Budapest
Magassága, testsúlya: 185 cm, 95 kg
Sportága: jégkorong
Posztja: hátvéd
Ütőfogása: balos
Válogatottságai száma: 237
Klubjai: KSI (1980–1987), Liget SE (1987–1988), MAC (1988–1990), Újpest (1990–1995), Ferencváros (1995–1997), Fehérvár (1997–2008), Vasas/Bp. Stars (2008–2011)
Munkái sportvezetőként: a MAC szakmai igazgatója, utánpótlásedzője (2011–), a felnőttcsapat ügyvezető igazgatója (2015–), a Magyar Jég­korongszövetség sportigazgatója (2012–2015)
Legnagyobb sikerei: elit-vb-résztvevő (2009), divízió 1-es világbajnok (2008), Mol/Erste Liga-győztes (2010), 9x magyar bajnok (1997, 1999, 2001, 2003, 2004, 2005, 2006, 2007, 2008), 4x Magyar Kupa-győztes (1998, 2000, 2005, 2007), 2x Interliga-győztes (2003, 2007)
Egyéni díjai: 2x a magyar bajnokság legjobb hátvédje (1992, 1997), a divízió 1-es világbajnokság legjobb hátvédje (2007)

– Nyolc éve többek között ezt mondta: „Mindent a helyén kell kezelni, ezzel nem állok hadilábon.” Szóval, könnyen teltek az évek, amióta nem játszik?
– Ezt a tulajdonságomat megőriztem. Több-kevesebb harcot persze lefolytattam magammal – sportolóként könnyebb volt –, de igyekeztem úgy megélni a velem történt sok jót, hogy keveseknek adatott meg ilyesmi. Így könnyebb elfogadni a rossz történéseket is, illetve, hogy annyi idős vagyok, amennyi.

– Ezt a vívódást, feldolgozást hogyan végzi? Például autóvezetés közben?
– Reggel. Van egy rituálém, amely bevált: zabból főzök magamnak. Amikor voltak egészségügyi problémáim – szívritmuszavar, amivel együtt kell tudni élni –, közölték velem, hogy szedjek be tizenkét orvosságot, ami majd leviszi a vérnyomást, a húgysavszintet, a koleszterint, nagyjából, amíg meg nem halok. Ez volt az orvosi szakvélemény, hogy ezt el kell fogadni. Én nem fogadtam el. Elolvastam mindent, jártam természetgyógyásznál, elkezdtem jógázni – csomó olyasmibe belekezdtem, amit korábban kiröhögtem. Egyébként is azt gondoltam régen, hogy a vérnyomásról beszélni az öregség jele. Ugyanakkor a természetgyógyász mondta, hogy kezdésnek például ne fogyasszak cukrot, lisztet, tejet – ez ledobott rólam tizenöt kilót, nagyjából két hónap alatt. Visszamentem a vérvételre, és az értékeim beálltak középre, mint a cövek, a vérnyomásom sem volt ilyen jó soha. És nemcsak az egészségem, a közérzetem is százszor jobb lett. Ezért tartom a reggeli rituálémat, amelyhez tartozik az is, hogy kinyitom a számítógépem vagy zenét hallgatok, és akkor átgondolom, hol is tartok az életben.

– Ezeket a tapasztalatait és új tudását, például a testéről, azonnal be is építi a fiatalok oktatásába?
– Nagyon érdekes felvetés, és a válasz igen, abszolút! Sokkal autentikusabb, amikor erről beszélek. Elég nagy a respektem, szerencsére jobbára amúgy is elhiszik, amit mondani szoktam, de azért más, ha tényleg saját tapasztalatból mondhatom, hogy ébredés után igyanak vizet, máskülönben túl sűrű lesz a vérük, és nem fognak tudni teljesíteni. Nekem nagyjából mindegy, hiszen műtötték a szívem és régen visszavonultam, mindjárt ötven leszek, ám hogy minél tovább lássam a gyermekeimet, azért én is megtartom szokásnak. Szóval a lényeg, hogy el tudom mondani, mire kell figyelniük, de az már a játékosok döntése, hogy mit kezdenek az információval.

ELKÉPESZTŐ HOZADÉKA VAN A PSZICHOLÓGIÁNAK

A 2009-ES A-CSOPORTOS VB-RŐL
„Amikor behúztam a cippzárat, azon röhögtem magamban, hogy negyvenévesen egy C betűvel a mellkasomon mutatkoztam be az A-csoportban… Amikor tizenkettő voltam és a szlovák harmadosztálytól kaptunk tizenötöt, teljességgel elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is máshogy legyen, erre 2009-ben tizenhárom másodperccel a vége előtt döntetlenre állunk az éles Szlovákiával – múltkor Pat Cortinának említettem is, hogy az időkérés klassz dolog, használhatta volna akkor is…”

– Anno információból viszonylag kevés lehetett: a kőkori C-csoporttól az A-ig jutott, azaz szinte maga a magyar jégkorongsport, hiszen képletesen az egyik kezét Pásztor György, a másikat egy fedett csarnokban nevelkedett tehetség fogja.
– Én a hetvenes évek végén kezdtem el hokizni, és egyedül mentem a hetes busszal Kelenföldről Zuglóba – hogy mennyit változott a világ és benne a magyar jégkorong, azt én végigéltem. Amikor én kezdtem, edzés előtt az volt a legfontosabb, hogy hamar átöltözzek és leérjek a jégre, hogy beférjek az első tízbe, akik játszhattak egy kapura, amíg megjött az edző... Aki nem ért oda, az körözhetett a túlvégen. Ma máshogy megy: meg kell hallgatni az edzőt az eligazításon, hogy mi lesz az edzésen, megjegyezni a gyakorlatokat, bemelegíteni, az edzés után levezetni és elmenni kondizni. Mindig mosolygok magamban, amikor immár hatalmas mellszélességgel kiállok olyasmi mellett, amit anno kiröhögtem...

(Fotó: AFP)

– És mi váltotta ki ezt a változást?
– Részben az egészségügyi gondok, részben mert elkezdtem foglalkozni magammal. Nyitottam az újdonságok felé: ilyen a jóga, az egészséges táplálkozás, illetve, hogy a bolygó, amelyen élünk, hogyan is működik. Korábban ezekre azt mondtam volna, hogy azok foglalkoznak ilyesmivel, akik teljesen idióták vagy túlságosan ráérnek. Tanultam pszichológiát is a gimnáziumban és a TF-en, ám mindig olyan tudománynak tartottam, amelyet olyanoknak találtak ki, akiknek lövésük sincs semmiről, viszont kiválóan megmagyarázzák. Azóta jártam pszichológusnál, részben kíváncsiságból, és valami elképesztő hozadéka lett, döbbenetes összefüggésekre világított rá, például a gyerekkoromról. Ön például gyerekként nem gondolt későbbi életkorára és mondta rá, hogy hű, az már milyen sok lesz?

– Nem. Úgy viszont kettőre is, hogy olyan idős koromra mit szeretnék elérni.
– És?

ÉSZAKRÓL
„Tudom, hogy hülyén hangzik, de U18-as és U20-as vezetőedzőnek lenni nagyobb felelősség, mint a felnőttnél, mivel a gyermek azt fogja továbbvinni, amit tőled hall. Észak-Amerikában és Észak-Európában más, mert aki renitens, azonnal kirakják a keretből, és előhúznak egy másikat, akinek még az arca és a haja is ugyanúgy néz ki, mert hatvanan állnak sorba zsákkal-bottal egy helyért, és az apukák száz-százötven dollárt fizetnek más edzőknek, hogy egyénileg pluszban képezzék a gyereküket. Mi eközben megkapjuk a lehetőséget, hogy mindezt államilag finanszírozzuk, és – tisztelet a kivételnek – nem élünk vele.”

– Az egyiket régen elbuktam, a másik még összejöhet.
– Na, nekem kétezerre volt ilyen gondolatom. Kisgyerekként úgy véltem, hogy te atyaúristen, akkor már harmincegy éves leszek! Még csak nem is harminc, ami legalább kerek volna, ráadásul az már olyan sok, hogy szinte az a kérdés, egyáltalán megérem-e, hiszen az már annyi, mint amennyi apa, és már csak egy ugrás a nagyapám... Utána, negyvenévesen meg az ötvenről gondoltam, hogy akkor már…

– …vége mindennek?
– Azt talán nem, de hogy olyan életkor, amikor elkezded kiértékelni az életed. A múltat.

– Ez végül is megtörtént, csak közben elkezdte megtervezni a jövőjét is.
– Igen, átírtam a forgatókönyvet. Az én következő húsz évem, remélhetőleg, elüt majd az átlagos ötvenes-hetvenesekétől. Visszakanyarodhatunk a zabreggelihez meg a cukormentes limonádéhoz: igyekszem tenni azért, hogy működőképes legyek. Persze a legfontosabb, hogy az ember saját magának megfeleljen – ami olykor a legnehezebb. Viszont nem zavar az ötven, mert nem érzem magam annyinak sem fizikailag, sem mentálisan. Múltkor is lekocogtam hat kilométert, nem rohantam, és volt rajtam óra, amellyel figyeltem a pulzusom, de szerintem öt év múlva is le fogom tudni futni.

– A 2011-es interjúban említette azt is, hogy „a hokitársadalom nagyon kicsi, nincsenek benne százmilliók, menedzserek, Q7-es Audik”. Immár nyolcmilliárd forintnyi taopénz kering a sportágban, szóval, ez a megállapítás már nem igaz…
– Megvan a véleményem, ám nincs rá szükség, ismertek a számok és ismertek az eredmények. Pat Cortina mondta, hogy a jégen kiderül minden, az nem hazudik. Nem véletlen, ami történt az U18-cal, az U20-szal és a felnőttekkel, hogy egyik válogatott sem jutott fel, sőt. A felnőttválogatott szereplését kisarkították, hogy bárki feljuthatott és ki is eshetett volna. Ez önmagában igaz, ám közben egy csomó olyan tényező hiányzott, aminek megléte a magyar jégkorongban korábban nem volt kérdés. Ez pedig nem függ a teljesítménytől.

– És talán nem is egyetlen világbajnokság eredménye az érdekes, hanem a folyamat.
– Igen, a szerencse néha melléd áll. Az én karrierem során sokszor nem állt mellénk, vagy csak a fejünkre koppintottak odaföntről, hogy még nem tartotok ott... De aztán Szapporóban meg nagyon is mellénk állt, például Japán ellen, amelynek nem adták meg a szabályos gólját, vagy Ukrajna ellen a végén, amikor az ő kapuvasukból mentünk el és lőttük be a negyediket. Valahol a sor végén mindig igazságos eredmény áll. Több sportágról gondolom, hogy nem igazságos, például a vízilabda sem az, mert sok mindent nem látsz, a bíró sem, ítélhet bármit, és ítél is. A hoki az egyik leggyorsabb sportág, az sem véletlen, hogy itt korán elkezdték használni a videobírót. Az sem véletlen, hogy már a fociban is használják, és jött is a példa: Bajnokok Ligája-nyolcaddöntő, PSG–Manchester United. Ki a fene látta szabad szemmel, hogy a védő, aki eldobta magát, kézzel leütötte a labdát? Senki. De tényleg ott volt a keze, a szabály betűje szerint be kellett fújni a tizenegyest, és nyert a United, továbbment. A videobíró jó üzenet, hogy kell tenni az igazságosságért. Szenzációs, hogy ennyi pénz van a magyar hokiban, sőt, a magyar sportban. Ám a nagy kérdés, hogy mire és hogyan költjük el?

A MAGYAR FOCIRÓL
 „Sok focit nézek, sőt, általában érdekel magyar sport, hogy ki hol tart, mire megy, hogyan fejlődik. Megnéztem például egy Kisvádra–Fradi bajnokit, amelyen játszott talán három magyar, a Kisvárdában egy sem. Elgondolkodtam, hogy a tao nem arra volna-e, hogy az utánpótlás feljöjjön, a legügyesebbek elmenjenek külföldre – mondjuk Szoboszlai Dominik a Salzburghoz, ahonnan majd elviheti a Manchester, vagy Nagy Ádám, aki a Fradiban nevelkedett, most Bolognában légióskodik –, a többieket pedig beépítsük idehaza? Tök jó, hogy Kisvárdán van focipálya, szép stadion, tényleg tök jó. De nincs három környékbeli srác, aki eltalálja a lasztit és be lehetne tenni a brazilok mellé, hogy eltanuljon valamit? Hátha idővel majd egyet ki tudunk húzni Szalai Ádám helyett, amikor már harmincöt lesz és kellene egy új kétméteres center.”

– Akkor: mire és hogyan költjük el?
– Jussak még mélyebbre? Mondjuk, így sem kapunk semmilyen állami pénzt. Én összeszedtem néhány embert, akik a cégükből, a zsebükből, az íróasztalfiókból és a nyaralás helyett igyekeznek összehordani a büdzsét – csak közben nagyra nőttünk. Amikor a MAC-ot elkezdtem, tizenöt éves gyerekeink voltak, ma pedig miénk az egyik legeredményesebb utánpótlás, és a felnőtt szlovák Extraligában szerepelünk. Ültem olyan beszélgetésen, amelyen azt mondták: „Balázs, ez a MAC szenzációs! Háromszáz gyerek, három év alatt? Látom az eredményeket, le a kalappal. Tudod, mikor lenne ez igazán jó? Ha úgy hívnák, hogy Ferencváros.” Itt befejeztük a beszélgetést. De nem bánt. Kérdezte, miként békélek meg a történésekkel. Úgy, hogy békében vagyok önmagammal. Ez messze nem azt jelenti, hogy hibátlan volnék, mindent jól csinálnék, fenéket! Elfogadtam, mit rontottam el az elmúlt években, nagyon is látom – de azt is, hogy mások mit rontottak el, és mennyi mindent képesek tenni, hogy eltakarják. Amikor sportigazgatója voltam a szövetségnek, 2015-ben feljutottunk Krakkóban, éppen akkor járt le a megállapodásom. Mondták, hogy új szelek fújnak, pályázzam meg a pozíciómat. Azt feleltem, hogy alapvetően megérteném, csak az utánpótlásunk tökéletes irányba halad, a férfi felnőttválogatott éppen feljutott az A-csoportba, úgyhogy nem érzem megfelelőnek az időzítést…

RÉGEN NYOLC-, JELENLEG KÉTEZER JEGYET ADUNK EL

(Fotó: NS-archív)

– Nem szakadt ketté a hokink a jelen értékelése kapcsán? Vannak, akik azt mondják, minden szép és csodás, aztán vannak mások, akik azt mondják, hogy minden rohad.
– Kívülről mindig könnyű – főleg dobálni mindenfélét… Ám mit mond erre a sport és a hoki alapszabálya? Sohase legyél túl fent, sohase legyél túl lent! Mi, magyarok hajlamosak vagyunk kilengeni: a szinusz elvileg sohasem éri el az 1-et, nálunk viszont néha 1.4 is, azaz megváltoztattuk a matematika alaptézisét. Mindenesetre a következő példa erős visszajelzés. Amikor a férfi felnőttválogatott igazán megindult felfelé, amit én a 2002-es hazai világbajnokságra teszek, Fehérváron és Dunaújvárosban kifolytak az emberek a csarnokból. Később már akárkivel akármikor játszottunk a vb-n, az telt ház volt a BS-ben. Manapság a Tüskecsarnokot próbáljuk megtölteni – maradjunk annyiban, hogy több-kevesebb sikerrel. Mennyien férnek be a Tüskébe? Kétezren. Ebből kétszáz helyről nem látni a pályát rendesen, szóval, úgy 1700-1800 jegyet akarunk eladni, nem hét-nyolcezret. Függetlenül attól, hogy a Tüske tetszik vagy sem, azért felvetődik a kérdés, hogy mit lát belőlünk, a magyar hokiból a piac. Ez a helyzet óriási felkiáltójel.

– Ha valami ennyire nem tetszik és még elképzelése is lenne, hogyan kellene másként csinálni – hiszen csinálta is –, mégsem teheti, azt miként hozza szinkronba a nyugalmával?
– Nagyon könnyen. Az energia véges, ezt kell valójában elfogadni. Régen nagyon sok mindenbe belekaptam, sőt, tulajdonképpen ma is így van. Játszunk a Népstadionnál az ifivel, de közben tudom, hogy a felnőtt fél óra múlva kezd a Tüskében, azaz itt is kéne lennem, meg ott is, amit persze nem lehet megoldani. Szóval, mi a prioritás, mire fókuszálj? Nekem most a MAC a feladatom, nem kell kiakadnom máson. Ugyanakkor érdekes párhuzamosság, hogy amit játékosként végigéltem, azt most vezetőként ismét. Idősebb Kovács Csabára sok mindent lehet mondani, jót, rosszat – de a szakmaisága aligha vitatható. Németh Miklós vezetői képességei szintén. Amikor ők dolgoztak együtt alelnökként-elnökként, az nem volt gyenge páros! Álltam én a szőnyeg szélén Németh Miklósnál, üvöltött, mint a sakál, amikor Rich Chernomaz szövetségi kapitányként csak egy fecnit adott be értékelésnek, remegtem, hogy csak ezt éljem túl. De igaza volt. Rich utána háborgott, hogy ezt meg azt nem lehet, és akkor visszakérdeztem, hogy „Figyelj, te kapsz ezért pénzt? Igen? Akkor lehet.”

– Azért meg tudja dicsérni magát, ha van miért?
– Sokáig nem tudtam. Nem hinném, hogy optimista lennék, inkább reálisan látom a világot, és először mindig magamban keresem a hibát, sőt, még azokat is vállalom, amelyekhez semmi közöm. Viszont ennek a tulajdonságomnak a felismerésével váltam felnőtté, bőven a játékos-pályafutásom után. Na, ennyit az ötven margójára.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. július 20-i lapszámában jelent meg.)