Ritka eset: négy világelső a mezőnyben

Fernando Alonso, Jenson Button, Lewis Hamilton és Michael Schumacher. Négy, korábban világbajnoki címet szerző pilótával a soraiban startol el a Formula–1-es világbajnokság idei mezőnye. Négy világelső egy rajtrácson – a száguldó cirkusz hívei 1999 óta vártak erre a felemelő pillanatra.

Rögvest csapjunk is le egy „poént". A világbajnokok neve – címük megszerzését követően – összesen 161-szer bukkant fel a gyorsasági autósport első számú sorozatának éves pilótalajstromaiban, más szavakkal: ez ideig 161 világbajnoki részvételt regisztrálhattunk a Formula–1-es vb idényeiben 1950 óta.

(Első) világbajnoki diadala után legtöbbször, 13-szor, Graham Hill állt rajthoz a világbajnokságon – a visszatérő rekordhalmozó, Michael Schumacher órák múlva ezt a csúcsot is beállíthatja. Az angol, német kettőst a legidősebb élő F1-es világbajnok, az 1926-os születésű ausztrál Jack Brabham (11), valamint a brazilok első háromszoros világelsője, Nelson Piquet (10) követi a sorban.

Említettekkel ellentétben azonban akadt sajnos olyan világbajnok is – Mike Hawthorn –, aki azt sem érte meg, hogy címvédőként aszfaltra gördüljön, de sajnos olyan is – Jochen Rindt –, aki még az elsőségét sem tudta megünnepelni... Utóbbi a szakág történetének mindmáig egyetlen posztumusz világbajnoka.

A mellékelt táblázat nem csupán statisztikai lajstrom, jól is szemlélteti a Formula–1 egyes korszakainak erőviszonyait.

Az első évtized jelentős részét az argentin Maestro, a négy csapat színeiben is győzedelmeskedő Juan Manuel Fangio uralta, igaz, legnagyobb riválisai közül az egyaránt világbajnoki címig jutó Alberto Ascari és Giuseppe Farina sem tartott ki olyan sokáig (1958), mint ő. Mindkét olasz 1955-ben távozott a száguldó cirkuszból: előbbi szerencsétlenségére az élők sorát is elhagyta fatális monzai tesztbalesete nyomán, míg Nino csupán az F1-től vett búcsút (jóllehet 1966-ban őt is utolérte a vég négykerekűjében, csak éppen nem a pályán, hanem közúton).

Melyik éra számít a Formula–1 aranykorának? Alkalmasint a hatvanas és az azt követő évtized, éspedig azért, mert soha annyi világbajnoki szereplés nem halmozódott fel a vb-n, mint abban a két dekádban (33, illetve 34) – tetszik vagy sem: a világbajnoki elsőséget akkor mérték a legnagyobb súllyal! (Némi túlzással azt is írhatnánk, a legnagyobb értéke azokban az években volt a címnek...)

A vb színvonalát, egyszersmind kiélezettségét, kiegyensúlyozottságát ugyanis az említett szereplési mutató határozza meg nem kis mértékben. Meg persze, lévén mégiscsak autósportról van szó, a technikai tényezők összessége.

A bajnokok szereplési mutatóját figyelembe véve az 1964-től 1973-ig terjedő időszak tekinthető a csúcsnak, idényenként legalább négy világbajnok rajthoz állásával. A legtöbb világelsőt, 5-öt, az 1966-os, az 1968-as és az 1970-es szezon vonultatta fel; amíg a végső győztes '66-ban (Brabham) és '68-ban (G. Hill) is az „ötök" közül került ki, az 1970-es év már új bajnok sikerét hozta, miután az ifjú Rindt – mások mellett – Jack Brabhamet, Graham Hillt, Denny Hulme-ot, John Surteest és a címvédő Jackie Stewartot is lepipálta. (Érdekesség, hogy említett évben Jacky Ickx és Clay Regazzoni is megelőzte valamennyi világbajnokot.)

Az utóbbi két évtizedben alaposan visszaesett a világbajnokok részvételi indexe (mind a két dekádban 23), ami a következő fő okokkal magyarázható: 1. a legjobb pilótákat felszippantó nagycsapatok „bántóan" kiugró technikai fölényével, 2. Michael Schumacher (s részben a Ferrari) hegemóniájával és 3. az azt megelőző (kiváltó?) „nagyvad-kihalással".

Anélkül ugyanis, hogy elvitatnánk Schumi életművét vagy kétségbe vonnánk a zsenialitását, látni kell: Kerpen büszkeségének csillaga akkor kezdett el ragyogni igazán, amikor a nyolcvanas évek nagymenői gyakorlatilag kiszálltak a Formula–1-ből. Piquet 1991 végén, Alain Prost – közvetlenül a negyedik vb-címe megnyerése után – 1993-ban fejezte be, s másfél év múlva már Ayrton Senna és Nigel Mansell sem volt sehol...

Schumi épp Senna halálának évében, 1994-ben nyerte meg az első világbajnoki címét, amelyet a tengerentúlról visszarándult Mansell Formula–1-ből való gyors (a brit oroszlán alig két futamot bírt ki minden idők egyik legtragacsabb McLarenjében) és ezúttal végleges távozásának évében, 1995-ben sikerült megvédenie.

Mire beköszöntött az 1996-ös évad, a világbajnokokból csak a német maradt meg hírmondónak.

Írta és a cikkhez kapcsolódó táblázatot készítette: HEGYI TAMÁS