Dévai Boglárka tíz hete mehetett le újra a szombathelyi tornaterembe (Fotó: Vas Népe/Unger Tamás)

 

– Azt mondta, az edzés után beszélgethetünk – a mondatban két jó hírt is elrejtett.
– Tíz hete visszatértem, újra ott vagyok a tornateremben – válaszolta a 19 éves szombathelyi tornász.

– Tavaly Európa-bajnok lett ugrásban, aztán viszont a mennyből a pokolba került.
– Az Európa-bajnoki aranyérem után egy hónappal tönkrement minden…

– Elmeséli, mi történt? Akkor arról szóltak a hírek, hogy megsérült a bal lába egy edzésen – mi következett utána?
– Egy kisebb műtét után készültem az őszi világbajnokságra, bár mellette folyamatosan kezeltek. Ennek során kaptam kórházi fertőzést, a vébére indulás előtt három nappal kinyílt a sebem, s bár a bőröndjeim készen álltak, én Doha helyett a kórházba mentem.

– De még ezzel sem ért véget a kálváriája.
– Nagyon nehezen dolgoztam fel a történteket, de türelmesen kivártam a gyógyulásomat, csak januárban kezdtem el újra edzeni, de ez inkább csak próbálkozás volt – a lábam egyszer bírta egy hétnél tovább. Egy specialista lézeres kezelést javasolt, ám ez sem hozott javulást, ezek után a két ujjpercem közötti ízületet kivették, mert a fertőzés miatt gyakorlatilag tönkrement, és beszereltek egy csavart, vagyis elmerevítették a két percet.

– Megfordult a fejében, hogy abbahagyja?
– Sok minden forgott a fejemben a kilenc hónap alatt, de erre egy pillanatig sem gondoltam. Ősszel inkább sírós, tavasszal viszont már inkább dacos voltam. Korábban volt már jó néhány sérülésem, de ilyen súlyos, ilyen hosszan elhúzódó még sohasem. Közben azt mondogattam magamban, hogy türelmesnek kell lennem, a gyógyuláshoz időre van szükségem.

– És mi történt tíz héttel ezelőtt?
– Akkor a kontrollon azt mondta az orvos, hogy bár a csontosodás még nem teljes, szép lassan elkezdhetek futni, és ha bírja a lábam, két héttel később kicsiket szökdelni is. Hála Istennek, nagy fájdalmaim akkor már nem voltak.

– Végleg eldobhatta a mankóit?
– Igen. Ősszel és tavasszal is két-két hónapig csak azokkal tudtam közlekedni, kínomban sokszor mondtam is, hogy hozom magammal a barátaimat…

– Hol tart most?
– Jelenleg mind a négy szeren képes vagyok már az alapokat megcsinálni.

– És tényleg nincs semmiféle fájdalma?
– Az időjárás változását azért megérzem. Ráadásul a csavar kilóg az ujjperceimnél, a bőrömön keresztül kitapintható, így óvatosnak kell lennem, hogy ne üssem be a lábam. Több mindenre és jobban oda kell figyelnem – eleve másként kell futnom, mert a nagy lábujjam nem hajlik vissza. Aztán úgy két-három hete ugyanezen a lábamon jelentkezett egy bokafájdalom is, ám az orvos megnyugtatott, hogy a felépülés első szakaszában ez a legtöbb embernél előfordul, hiszen a terhelés óhatatlanul is a külső bokára esik. Ez szerencsére egy hét alatt el is múlt.

– Október elején olimpiai kvalifikációs világbajnokságot rendeznek Stuttgartban.
– Annyira az út elején járok még, hogy szóba sem kerülhet sajnos a vébé. Két hónap nagyon kevés idő. Kénytelen voltam ezt tudomásul venni, bár éppen emiatt az újrakezdés első napjaiban gyakran elsírtam magam az edzéseken is, ma viszont már jókedvűen, mosolyogva megyek le a terembe.

– Lemondott a tokiói olimpiáról is?
– Nem. Ha felépülnék, jövőre a három világkupaversenyen még megszerezhetném a kvótát, bár ehhez olyan magas pontokat kellene produkálnom, ami egyetlen hibát sem engedélyez. Nem adom fel, de hiú ábrándokat sem szeretnék kergetni, mert nem akarok néhány hónap múlva újra kétségbeesni. Igyekszem reálisan gondolkozni: a felépülésem kiszámíthatatlan.

– Haragszik valakire vagy valamire?
– Nem tudom, konkrétan ki a hibás. Harag van bennem, ráadásul a sérülésem miatt az egyetemen is elcsúszott egy évem.

– Ezen már kár búslakodnia, a lényeg, hogy újra tornázhat, és persze az, hogy maradjon továbbra is türelmes!
– Jaj, mindenki ezt mondja! Borzasztó rossz volt kilenc hónapig otthon ülni és semmit sem csinálni, még szerencse, hogy a szüleim és az edzőim tartották bennem a lelket, végig mellettem álltak. Meg is edzett ez az időszak, ma már jobban értékelek sok mindent. És nem adom fel.