Talpra, világ! – Moncz Attila publicisztikája

Szerda reggel egy kedves barátom azt kérdezte tőlem telefonon, hogy ellátok-e már május végéig. Optimista ember-ként egy halk igent el tudtam rebegni, még akkor is, ha koronavírusfronton a (nemzetközi) helyzet fokozódik. Sporttal foglalkozó, szabadidőmben rengeteg sportot néző emberként jelenleg ugyan – nagyon sokakhoz hasonlóan – keresem a helyem a világban, de éppen a sport az, ami ebben a szituációban reményt tud adni. Merthogy ebben a műfajban láttam-láttunk már olyan reménytelen helyzetből pillanatok alatt történő talpra állásokat, amilyenekben most aligha-nem mindannyian reménykedünk. Ezúttal kizárólag a labdarúgásnál maradnék, és még ha személyesen nem is ez a kedvenc mérkőzésem (sőt...), azért illik ezt a sort minden ilyen meccsek non plus ultrájával kezdeni. „A labdarúgás történelme során voltak olyan csapatok, amelyek nagy nyomás alatt különösen jól teljesítettek, és a meccs kulcspillanataiban robbanásszerűen kihasználták a bennük rejlő lehetőségeket” – írta Kate Swann és kutatócsoportja egy 2016-os pszichológiai tanulmányban, amelynek egyik fő témája minden elképesztő fordítások felülmúlhatatlanja, az 1999-es Manchester United–Bayern München Bajnokok Ligája-döntő volt. És el kell ismernem, Alex Ferguson „vörös ördögeire” illik a leírás. Jóllehet a Bayern csak 1–0-ra vezetett a 91. percig, volt még két kapufája is, az MU-nak meg szinte mozzanata sem. Lennart Johansson UEFA-elnök már útban volt, hogy átadja a kupát Stefan Effenbergnek, a bajorok kapitányának, de a „kétfülű trófea” néhány perccel később inkább Peter Schmeichel kezébe került, csak mert – még a rendes játékidőben! – Teddy Sheringham a 91., Ole Gunnar Solskjaer meg a 93. percben betalált Oliver Kahn kapujába.

Sir Alex Ferguson, a United menedzsere Managing My Life című önéletrajzi művében így fogalmazott: „...a koncentráció és az elkötelezettség volt a két legfontosabb tulajdonság. A terv az volt, hogy elhessegessük magunktól a negatív gondolatokat, magas szinten összpontosítsunk, és az utolsó negyedórában kockáztassunk meg nagy tempójú támadásokat.” Illetve hozzátette, már a tiszteletkör alatt azzal foglalkozott, hogyan nyerheti meg újra a sorozatot, ahelyett, hogy megadta volna magának az ünneplés lehetőségét. Nekünk csak le kellene másolni ezt a magatartássorozatot 2020 elején.

De hogy ne csupán negatív példát mondjak a Bayernről... A 2000–2001-es idény utolsó Bundesliga-fordulójának a csapat hárompontos előnnyel vágott neki, így elég lett volna egy iksz Hamburgban a bajnoki címhez, míg a jobb gól-különbségű Schalke trónra lépéséhez az Unterhaching elleni győzelmen túl a rivális veresége is kellett. Ehhez képest 89:05-nél Szergej Barbarez vezetéshez juttatta a HSV-t, a Schalke győzelme meg (0–2-ről és 2–3-ról fordítva) az 5–3 láttán biztosnak tetszett. Gelsenkirchenben, miután a televízióból úgy hallották, vége a hamburgi találkozónak, elindították a tűzijátékot, Rolf Fuhrmann, a Premiere helyszíni riportere ezt megerősítette, és a Hamburg-mezes (!) Andy Möllerrel már győzelmi interjút készített, a gyepen meg ezrek tomboltak – aztán az addig sötét kivetítőn megjelent a hamburgi adáskép, illetve a szabadrúgáshoz készülődő Patrik Andersson. A Schalke 4:38 percig hihette, hogy története során először megnyerte a Bundesligát, ám ez végül az Andersson-szabadrúgásnak köszönhetően a Bayernnek sike-rült. Fuhrmannt meg azóta is a „Na, itt jön a bajnokcsináló!” köszöntéssel fogadják Gelsenkirchenben.

Hitchcocki hajrá után Angliában is avattak bajnokot, legutóbb 2012-ben – akkor, a BL-döntővel ellentétben, az MU húzta a rövidebbet. A két manchesteri csapat azonos pontszámmal várta a záró kört, úgy, hogy a City gólkülönbsége „fényévekkel” volt jobb. Igen ám, de a United gyorsan elrendezte a Sunderland elleni párharcát, majd várta, mire megy a Queens Park Rangers a City otthonában. A 91. percig egészen rózsás volt a kép, hiszen a QPR 2–1-re vezetett, ami, figyelembe véve, hogy az iksz is a Unitednek lett volna jó, szinte biztos arannyal ért fel. Csakhogy Edin Dzeko és Sergio Agüero másképp gondolta. A 94. percben már a kisebbik manchesteri gárda vezetett 3–2-re, ami az ő bajnoki címét jelentette.

Ugyanakkor nem csupán a fentebb említett MU–Bayern hozott elképesztő végjátékot a különböző kupadöntők közül. Hanem például minden idők leghíresebb FA-kupa-fináléja, amely Matthews-döntőként vonult be a történelembe. Az 1953-as ütközetben a Bolton a Wembley 100 ezer nézője előtt 68 percnyi játék után még 3:1-re vezetett. Csakhogy Sir Stanley a folytatásban adott két gólpasszt (egyet-egyet Stan Mortensennek és Bill Parrynek), Mortensen meg el-könyvelte az FA-kupa-döntők történetének első és máig egyetlen mesterhármasát, így aztán a Blackpool a 68., a 89. és a 92. percben szerzett góllal 4:3-ra megnyerte a csatát. A legenda szerint még Nat Lofthouse, a Bolton vezető góljának szerzője is csak állt és tapsolt a Blackpool győzelmet hozó fordítása után.

De ha már őrület, jöjjön egy Ligakupa-párharc a 2012–2013-as idényből Angliából, ami még ma is felfoghatatlan mennyiségű, 12 gólt hozott 120 perc alatt. A Reading a 37. percre négygólos előnyt alakított ki az Arsenal ellen, amit az „ágyúsok” a szünetig eggyel csökkentettek, hogy aztán a 89. és a 95. percben Laurent Koscielny, illetve Theo Walcott révén el is tüntessenek. A hosszabbításban előbb lezavartak egy gólváltást a felek, majd Walcott és Maruan Samah 120., illetve 121. percben szerzett góljával kialakult a 7–5-ös Arsenal-győzelem. Később megkérdezték Brian McDermottot, a Reading menedzserét, megnézné-e a mérkőzést DVD-n, mire ő csak ennyit mondott: „Nem, inkább kidobom a kukába.”

Persze ilyen összeállítás nem lenne teljes a „mesebeli Afrika” nélkül, ahol aztán tényleg a legmagasabb szinten is megtörténhet bármilyen őrület. Oké, az sem mindennapos, hogy egy Németország–Svédország vb-selejtezőn 2012-ben a vendégcsapat 0–4-ről, a 93. percben egyenlítsen, na de hogy ez felnőtt-kontinenstornán előforduljon, ráadásul a rendező ellen – nos, azért tényleg a távoli földrészig kellett menni. A 2010-es Afrikai Nemzetek Kupája nyitó mérkőzésén a rendező Angola a 79. percig 4–0-ra vezetett Mali ellen – aztán a 79., a 88., a 93. és a 94. percben is jött egy-egy mali gól, a luandai publikum meg szépen elcsöndesedett a 4–4 láttán.

Világversenyen azonban nem ez volt a legnagyobb hátrányból végrehajtott „comeback”! A 2003-as U17-es világ-bajnokságon Portugália az 52. percre 5–0-ra elhúzott Kameruntól, és előnyét a 70. percig tartotta is. A finnországi lelátón ülő csaknem ötezer ember ezután viszont csodát látott: Tiago Costa öngólja jelentette az ébresztőt, majd Nigel duplájával, illetve Nguemo és Mbia egy-egy góljával a 90. percre kialakult az 5–5-ös végeredmény. Ehhez képest a portugál nagyválogatott 1966-os világbajnokságon Észak-Korea ellen bemutatott feltámadása semmiség, hiszen neki a 24. percben szerzett Jang Szung-kuk-gól után még 66 perce volt, hogy a 0:3-ból 5:3-at hozzon össze.

Amikor ül az ember a szobában, és jönnek sorra az információk, hogy melyik bajnokságban meddig nem játszanak egészen biztosan, vagy hogy a nekem mindig a tavasz két fő eseményének számító férfi és női kézilabda final fourra augusztus végéig-szeptember elejéig tuti nem kerül sor, akkor az ilyen ilyen esetek derítenek jobb kedvre. Megmutatják, hogy a sportvilág minden szorult helyzetből megtalálja a kiutat.