Nem bírom tovább!

Rohadtul fáj!

Soha többé, soha többé, soha többé…

Nincs erőm, elfogyott, nem akarom, sohasem lesz vége!

Nem állhatsz meg, nem fordulhatsz vissza, nem lehetsz gyenge…

Még van levegőd, még egy kicsi kell, hogy legyen.

Így futok.

Mostanában egyre gyakrabban a hegynek fölfelé, ezekkel az érzésekkel, gondolatokkal, és – kár lenne tagadni – olykor-olykor kínokkal is.

Ötvenkét esztendős leszek, és valamiért képtelen vagyok le- és megállni, muszáj mozognom, sportolnom, célba érnem, mert amióta élek, azóta van – vagy inkább kell, hogy legyen – bennem egy másik én, aki arra kényszerít, hogy küzdjem le a korlátaimat, ezért aztán évek óta a futás (futás?! Ááá, inkább kocogás…) adja meg a lehetőséget a kitörésre.

Szokták is kérdezni: kinek akarsz te bizonyítani?

Hát én senkinek sem akarok, csak magamnak.

Ezért is beszélek magamban (szerintem mindegyik futó beszél), sőt mostanában már beszélek a hegyeknek is, mintha azok élők lennének, entitások, akik vagy befogadnak a szavaim miatt, vagy letaszítanak magukról. Siker és kudarc itt kéz a kézben jár, amúgy éppen ez a cél, megtanulni, hogy – a gondolatokért, a szavakért, a tettekért cserébe – mennyit enged meg a nyers természet az embernek.

Márpedig egy ilyen hegy baromi erős, olykor még a „simogatása” is fáj.

Ezt nem tudom másként elmagyarázni, csak azzal a szorítással vagy inkább szorongással, amit az emberfia akkor érez, amikor a hegy hátára teszi a lábát (ugye, milyen tiszteletlen mozdulat ez?); van, amikor könnyedén jutsz előre (még felfelé is), de van, amikor hangtalanul üvöltesz a fájdalomtól, ahogyan az éles kövek átnyomják a cipőd talpát, és próbálják lemorzsolni a lábadról előbb a bőrt, idővel pedig már a húst is, és mégsem tudsz megállni, mert a lejtő mindig a cél felé vezető utat jelenti.

Azt ne kérdezze senki, hogy akkor ebben mi a jó, mert ez nem kérdés, ráadásul nem is szeretném örökül hagyni senkire az eufóriát. Az ilyen futásokban van mosoly, félelem, fájdalom, szárnyalás, összeomlás. Ez az ember örökös tanulása, de a leckét – ahogy egyre előrébb lép velünk az idő, ami ráncosít, őszít és gyengít bennünket – hajlamosak vagyunk elfelejteni. Megjegyez és megold helyettünk szinte mindent a virtuális világ, nekünk csak az agyunkat és a szemünket kell használni, hogy a nagy vibráláshoz alkalmazkodjunk, így aztán ebben a modernizmusban mindinkább kinyíló s befogadó értelem erősödésével a homo sapiens teste satnyul. Van, aki erre akkor döbben rá, amikor megroppan, s van, akinek még idejében jön a jelzés: küzdenie kell.

Futni. Sportolni.

Még idejében meg kell éreznie, s értenie, milyen az öröm, milyen a fájdalom.

S hogy valójában milyen, azt nem kell a nyilvánosság elé tárnia. Amúgy ezért is jó a futás – magányos.

Elgondolkodtat.

A hegyet, s közülük is a velem szemben tán a legzordabbul viselkedő Börzsönyt azért futottam meg a minap, hogy a magam kedvére megtapasztaljam: az akadály sikeres leküzdése valóban egyféle kiváltság, azoknak a kincse, akiket a nyers erejük mellett tehetséggel is megáldott a Teremtő, vagy hétköznapi tett csupán?

Azt kérdezik: mi szükség van erre a bizonyosságra?

Többek között azért van rá szükség, hogy végre megértsem azokat, akik sírnak.

Újra és újra meghökkent ugyanis a hivatásos sportolásnak az indulati része. Ezenkívül egyáltalán nem értem a közhelynyilatkozatokat, a magyarázkodást, a semmitmondást, azt, hogy miközben mi, sportrajongók a szemünkkel látjuk a győzelmet vagy a vereséget, aközben azok, akik a pályán megvívták a maguk csatáját, felülkerekedtek, netán elbuktak, képtelenek őszintén elmondani a világnak mindazt, ami valójában velük történt.

És igen, egyre többször látok, látunk futballistákat sírni (magyart, németet, spanyolt, olaszt, angolt is), ha kudarc éri őket.

Olyan érzésem van, hogy ezek a férfikönnyek azért törnek elő egyre gyakrabban, mert a test képtelen uralni a szellemet – úgyhogy a mentalitással, akarattal kell, hogy valami baj legyen ebben a világban, s számomra ezért is riasztó nézni a világ nyilvánossága elé tárt érzelemkitöréseket. A sírós labdarúgóban már nem a vesztest látom, hanem az akaratgyengét, aki képtelen elfogadni, hogy az az út, amelyre lépett, ezúttal nem az ő győzelmére született meg a semmiből, valószínűleg azért nem, mert már eleve gyengén, felkészületlenül lépett rá, és ez a tehetetlen kifakadás azt bizonyítja, hogy nem az önnön erejét vitte csatába, hanem a lehetetlenben, a csodában bízott.

A tehetséges embernek lélekben is erősnek kell lennie.

Sajnos a profi sport világában egyre ritkább az ilyen együttállása a csillagoknak, talán ezért is szűkül a példaképnek választott játékosok sora (anno a téren a fiúgyerek volt Nyilasi Tibor, vagy ha éppen a kapuban állt, akkor Katzirz Béla, megint máskor Kenny Dalglish vagy Karl-Heinz Rummenigge – és még lehetne sorolni jó néhány, a grundfocizáshoz aranyfedezetet jelentő nevet).

Vajon a régiek is ennyit sírtak?

Vagy ezek a könnyek, sőt, férfikönnyek egy újfajta kommunikáció eszközei?

A látvány, az érzelem uralkodik felettünk, s miközben a virtualitás miatt nyitottabbá vált a világ, aközben paradox módon az emberek éppen a kitárulkozás miatt válnak egyre zárkózottabbakká. A rivaldában lévő sportolók is, akiket ráadásul a klubjukban és a nemzeti csapatokban egyre inkább elszigetelnek – már nincsenek a pályaszéli korlátra támaszkodós spontán beszélgetések, nincsenek be- és kiszólások, minden a tudatosan megszervezett ceremónia része. Nincsenek őszinte mondatok sem, csak olyan célirányos szavak, amelyek a médiumokban, közösségi felületeken kelnek önálló életre, trendhez simulnak, mert a jól megválogatott üzenetek hozzák meg a vágyott kattintásszámot. A sportoló pedig elhiszi, azokért a kattintásokért cserébe pluszmotivációt, tudást, hitet, reményt, útmutatást tud szerezni. Pedig a valódi, nyers őszinteség hiánya egyre inkább elsatnyítja a lélek erejét, a versenyzésükhöz hitet szomjazó sportolóknál főleg, hiszen nekik nem lehet rossz választásuk, döntésük, mozdulatuk. Totálisan leszabályozott, a valóságtól elválasztott közegben léteznek, ne csodálkozzunk, hogy a szavaik is egyre távolabb kerülnek a valóságos érzelmeiktől, amelyek aztán a valóban fájó vereség utáni pillanatban minden tiltás, fojtás, szabályozás, szégyenkezés ellenére kitörnek.

Sírni kezdenek.

Pedig tán fordítva kellene: sírjanak akkor, amikor a küzdés még csak egy álom, mert – szerintem – az akarat sokkal, de sokkal fájdalmasabb, mint a kudarc.

Az emelkedőnek ugyanis már megerősödve kell nekifutni, tudva azt, hogy a hegy előtt és a hegyen túl már sohasem sír az ember.