Rám aztán senki sem mondhatja, hogy ne lennék megszállott olimpiarajongó. Los Angelesről ugyan alig van emlékem, ám az a kevés kétségtelenül különleges: az alkarcsont törött, a röntgenszoba hideg, a fertőtlenítő émelyítő, a gipsz nehéz, a kötőtű pedig semmit sem ér (vö. sohase próbáld ki hintalovon a Magyar-vándort). Szöul idején volt, hogy Népsporttal a párnám alatt aludtam, noha a címet sem értettem („Felborult a papírforma a Tenung-lőtéren”), Atlanta miatt meg inkább kihagytam a barátaimmal közös tóparti nyaralást, így aztán egy teljes évig nem tudtam meg, hogyan kell – amúgy Vízi és Ecsédi módjára – ráinni „bizonyos konyakokat”. Nemcsak a kávélikőrre, hanem lényegében bármire. Sydneyről az albérletbe felcipelt tévé képernyőjének éjszakai villódzása rémlik, a többiek a betelefonálós álomfejtős műsort néznék inkább („Édesanyám elfeledett régi recepteket diktál le nekem álmomban, Zelki úr, például hogyan kell barna babból és melaszból gesztenyepürét készíteni”), én a kormányos nélküli négyesek reményfutamát – a máskor bevált racionális vita helyett rátarti és főleg antiszociális tulajdonosként, kéjes vigyorral a szám szegletében nyomom meg a nekem tetsző gombot a távirányítón. Athénból – sajnos – szinte csak a mindent betöltő húgyszag maradt, Rio de Janeiro alatt pedig legalább négy perc, huszonhat másodperc és harminchat század erejéig egészen komolyan elgondolkodtam azon, milyen lenne a bal karomra tetováltatni Pierre de Coubertin kackiás bajszú portréját – szigorúan fekete-fehérben.

De mindez most nem számít, mert egyáltalán nem a saját olimpiafetisizmusomról akarok írni, hanem az ókori játékokat defibrillátorként újjáélesztő báró közismert tételéről, amely szerint nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. És itt álljunk is meg egy pillanatra, mivel ilyenkor mindig illik szinte azonnal hozzátenni, hogy bár Coubertint jelöljük meg a gondolat forrásaként, valójában tudjuk, nem ő mondta, hanem egy Ethelbert Talbot nevű anglikán érsek, az 1908-as londoni olimpia előestéjén a versenyzőknek a Szent Pál-katedrálisban rendezett misén. Mint ahogy a közszájon forgó másik Pierre de Coubertin-idézet („Gyorsabban, magasabbra, erősebben!”) sem saját szülemény, bizonyosan Henri Didon Domonkos-rendi szerzetestől, a báró közeli barátjától származik. Még szerencse, hogy Coubertin híres verséről, az 1912-es stockholmi olimpia művészeti versenyén aranyérmet nyerő Óda a sporthoz című költemény eredetéről nem derült még ki semmi szerzői jogilag aggályos...

Nem akarok azonban pikírtkedni, térjünk is vissza a részvételhez és a győzelemhez. Vagyis hogy melyik a fontos. A minap jött szembe velem a következő hír a Nemzeti Sport Online-on: „Bejelentette visszavonulását a tíz olimpiai részvételével rekorder Ian Millar díjugrató. A 72 éves sportember már 1972-ben, a müncheni olimpián is indult, azóta csak az 1980-as és a legutóbbi, 2016-os játékokról hiányzott. »Kanadát képviselni a karrierem során a legnagyobb megtiszteltetést jelentette. Bármikor magamra öltöttem a piros zakót, különleges volt« – búcsúzott az idős lovas, akinek beceneve Captain Canada. Millar legjobb eredményét a 2008-as pekingi olimpián érte el – 61 esztendősen –, amikor a csapatversenyben ezüstérmet nyert, míg egyéniben éppen az utolsó, londoni fellépésére gondol legszívesebben, amikor is kilencedik lett.” Nem sokkal korábban pedig, szintén ugyanezen a portálon, ezt olvastam: „Nino Szalukvadze lehet az első nő, aki kilenc nyári olimpián szerepel, miután megszerezte a kvótát a 2020-as tokiói játékokra. A grúz sportlövő a légpisztolyosok 10 méteres számában vívta ki az indulási jogot azzal, hogy ötödik lett a pekingi világkupaversenyen. Az 50 éves sportoló az 1988-as szöuli olimpia óta valamennyi nyári ötkarikás játékokon részt vett, hosszú pályafutása során egy-egy arany-, ezüst- és bronzérmet nyert. Rögtön első próbálkozásra – még szovjet színekben – lett olimpiai bajnok a pisztolyosok 25 méteres vetélkedésében, és a dél-koreai fővárosban másodikként végzett abban a számban, amelyben most kvótát szerzett. Húsz évvel később Pekingben szintén 10 méteren volt harmadik – immár grúzként. Szalukvadze Rióban az első olyan olimpikon lett, aki anyaként egy csapatban szerepelt a fiával.”

Egyikük minden idők legtöbb olimpiai részvételére lehet büszke, másikuk pedig, ha minden a megszokott mederben halad tovább, egy év múlva lesz a sporttörténelem legtöbb – újkori – játékokon szereplő női sportolója. A „hardcore” sportfogyasztóknak talán nem cseng idegenül Ian Millar és Szalukvadze neve, ám az a gyanúm, a többség most olvassa őket először. Ugyanakkor minden idők legeredményesebb olimpiai éremszerzőjét, Michael Phelpset vélhetően tízből kilencen eltalálják, és talán azt is tudnák néhányan közülük, hogy az amerikai úszóklasszis 23 aranyat (összesen pedig 28 érmet) szerzett karrierje során. A legeredményesebb női versenyzőre már nem gondolnám, hogy ennyi helyes válasz érkezne, ám a kilencszeres bajnok tornásznő, a szovjet Larisza Latinyina nevét bizonyosan többen hallották, mint a fent emlegetett sportlövőnőét. És a magyar sport legeredményesebb olimpikonjaként is minden valószínűség szerint sokkal több helyes választ kapnánk egy bármikor megrendezett közvélemény-kutatás alkalmával, mintha azt kérdeznénk, ki az a honfitársunk, aki a legtöbbször vett részt ötkarikás játékokon. Noha a válasz lényegében ugyanaz, hiszen Gerevich Aladár 1932 és 1960 között hat olimpián indult, s nyert összesen hét arany-, egy ezüst- és két bronzérmet. Sikerességben senki, „szorgalomban” viszont három magyar is a nyomába ért. A szintén vívó Mohamed Aida és a szörföző Gádorfalvi Áron (mindketten 1996 és 2016 között voltak személyesen is érintve, még ha olykor csak a helyszíni jelenlétükkel az aktuális játékok megnyitóünnepségén), valamint Hunyady Emese, akit nem szokás beilleszteni a sorba, mivel ő 1984-ben, Szarajevóban képviselte a magyar színeket, 1988 és 2002 között Ausztriának szerzett örömet – és Lillehammerben aranyat. És itt lehetne a sorban Dallos Gyula is, ám a kitűnő lovast elképesztő balszerencse-sorozat sújtotta: 1972-től készült az olimpiai részvételre, ötször tett olimpiai esküt, háromszor a verseny helyszínére is kiutazott, elindulni viszont (az okokhoz kevés lenne a hely) egyszer sem tudott.

Pedig kellene róluk is beszélni, mert egy olimpián ott lenni legalább akkora szó, mint nyerni és rekordokat dönteni. Főleg az elmúlt több mint negyedszázadban lett az, amióta az ötkarikás játékok az eredetileg kigondolt, a „világ sportoló ifjúságának négyévenkénti találkozóhelyéből” ténylegesen azzá vált, amivé a rohanó világ struggle for life-ja tette: szakmává, hivatássá, kőkemény üzletté, ahol csak a legjobbak legjobbjai kapják meg a nekik rendelt időt. A hely- és időkitöltő lelkes amatőrökből köszönettel nem kérnek – bár időnként azért csak sikerül egyeseknek (Eric Moussambani vagy Swaney Elizabeth) meghekkelni a rendszert. Viszont akik a „felemelt felvételi ponthatárokat” is képesek voltak megugrani, mint tette a hatvan éven túl is versenyképes kanadai lovas, vagy teszi mind a mai napig a grúz sportlövőnő, s tette az elmúlt évtizedek során még oly sok kiváló, ám az olimpiai dobogóval mégis csak fényképen találkozó sportoló – szóval talán ők, a nem a győzelemben, hanem a részvételben erősebb sportolók is megérdemlik az elismerést, vagy legalábbis az emlékezést. Hogy részt venni ha nem is fontosabb, mint nyerni, de legalább olyan fontos.

És mindegy is, hogy Coubertin vagy Talbot mondta annak idején.