Öregfiúk – Deák Zsigmond publicisztikája

DEÁK ZSIGMONDDEÁK ZSIGMOND
Vágólapra másolva!
2018.09.18. 23:24

Amikor nemrég Arnold Schwarzenegger egy magyarországi filmforgatás melléktevékenységeként keresztül-kasul biciklizte Budapestet, s hol az egyik edzőteremben tűnt fel, hol a másikban, elgondolkodtam, hetvenegy évesen ugyan miért hiányzik neki mindez. Persze, mondhatnánk, aki testépítőként hétszeres Mr. Olympia és hatszoros Mr. Universe volt 1967 és 1980 között, az „vénségére” ne punnyadjon el. Ám azóta azért eltelt néhány évtized, ami alatt Schwarzi színészként meghódította Hollywoodot (az Oscar-díjat ugyan nem sikerült megszereznie, de a Golden Globe-t már igen), politikusként kormányozta Kaliforniát, minden oka meglett volna rá, hogy idő és energia hiányában hanyagolja a testmozgást. Mégsem tette, egyrészt, mert a „muszkli” a védjegye, másrészt a sport, a mozgás az élete.

Épp így van ezzel egy másik „izomagyú” színészóriás, Sylvester Stallone is, aki manapság teljes erőből gyúr a Rambo 5-re, pedig ő sem mai gyerek, Schwarzeneggernél egy évvel idősebb, a nyáron múlt hetvenkettő. Oké, mindketten festetik a hajukat, és Sly a botoxtól sem riadt vissza, ettől még le a kalappal a „forever young” legendák előtt, hogy képtelenek lankadni. Mondhatnánk, persze, pikírten, hogy az imázs megőrzéséért és az új filmek után beeső pár millió dollárért érdemes élemedett fejjel is erőlködni, ám lerí róluk, nemcsak a pénzért tépik a súlyzóvasat, hanem szeretik is csinálni.

Ráadásul ez a sportbéli „öregfiúk” mentalitás messze nem csupán anyagi kérdés. Nemrégiben egy kedves kollégám könyvbúvári szenvedélyének hála a kezembe került egy, az 1953-as megjelenése után 1958-ban másodszor is kiadott sporttémájú mű, a címe: Szabadfogású birkózás. Két szerzője a sportág két megkerülhetetlen hazai szaktekintélye, dr. Papp László és Matura Mihály. Elsősorban nem is a kötet tartalma fogott meg, bár a korszaknak megfelelő legmodernebb szakmai tudást adja át, Incze József, a Magyar Birkózószövetség akkori elnökének előszava szerint „az első kiadás nagy érdeklődést és megérdemelt elismerést keltett itthon és külföldön egyaránt (…), a Német Demokratikus Köztársaságban is megjelentették.”

Ez mind nagyszerű és aktuálpolitikailag korrekt, de igazán a magyarázó, illusztráló képek tűntek fel, amelyek döntő többségén nem az akkori aktív versenyzők mutatják be a fogásokat, dobásokat, mint az logikusan adódna, hanem maguk a szerzők, kopaszodó fejjel, illetve őszülő hajjal, szenzációsan karbantartott testtel. A szőnyegen Papp olimpiai ezüst- és két Európa-bajnoki aranyéremig, Matura két Eb-bronzig jutott a múlt század húszas-harmincas éveiben, ettől még messze nem automatizmus, hogy negyvenkilenc, illetve ötvenhárom esztendősen egymáson mutassák be a szakág csínját-bínját. A könyv elkészültekor, illetve kibővítésekor dr. Papp László jogászi végzettséggel épp a Pest Megyei Bíróság tanácselnökeként, majd a Legfelsőbb Bíróság bírájaként működött, Matura Mihály akkor már a Magyar Birkózószövetség alelnöke és a nemzetközi szövetség elnökségi tagja volt. Mégsem esett le az aranygyűrű az ujjukról, levetkőztek kis gatyára, félmeztelenre, hogy tanítsák-oktassák szeretett sportágukat.

Én októberben, épp a budapesti birkózó-világbajnokság alatt leszek negyvenkilenc éves, s bár régóta azzal fenyegetőzöm a családtagjaim előtt, hogy a veteránok között visszatérek a szőnyegre, ahol gyermekként-ifjúként csaknem egy évtizedet eltöltöttem, attól tartok, le kell mondanom erről az ideámról, több okból is. Az őszes haj még rendben, s az elhízás is elkerült, ám – Papp-pal és Maturával ellentétben, akik edzőként maradtak a sportágban – mintegy negyed százada nem birkóztam. Közben az izomzatom, a csontozatom alaposan elmerevedett, a hajlékonyságom a múlté, attól félek, kettétörnék egy mindennaposnak számító akció során, akár én csinálnám, akár rajtam csinálnák. Marad a foci, a futás, az úszás (vagy inkább úszkálás), s némi erősítés, lekopogom, ezek közben csontom nem tört, szalagom nem szakadt, viszont a szaporodó izomsérülések, húzódások, s a hosszabbodó regenerációs időszak óvatosságra int. A birkózás azért nem nordic walking, itt alaposan összecsomagolják egymást a felek, s nem szeretném, ha így, csomagban térnék egyszer haza. Passzióból azért minden esztendőben megnézem kor- és súlycsoportom országos bajnoki eredményeit, s álmodozom – illetve konkrétan és rendszeresen álmodom – sosem volt és sosem lesz veterán birkózódiadalaimról.

Kénytelen vagyok más jellegű sikerélményt hajszolni, a múltkor a műfüves kispályás focibajnokságban az egyik ellenfél fürgének titulált, amikor lefutottam, és zúgó kapufát lőttem, amire a bíró azt mondta, nem csoda, hiszen legfeljebb húsz évvel vagyok idősebb nála… Innen is látszik, hogy egyelőre nem az öregfiúk között rúgom a bőrt, ennek megfelelően az ellenfelek egyre fiatalabbak hozzám képest (de még nem sokkal gyorsabbak, ugye). Jellemzően a csapatom is több mint két évtizede alakult – nem vagyok alapító tag, úgy rémlik, tíz-tizenkét esztendeje csatlakoztam –, a jubileumra csináltattunk magunknak új mezt, amelynek a hátán mindenkinek 20-as a száma. Ezzel néhány riválist még meg tudunk téveszteni, amikor szólnak egymásnak, hogy „fogd a húszast”, nem érzékelvén, hogy mindegyikünk az. Hiába, a rutin! A vádlim viszont ártatlan kocogás közben is képes meghúzódni, emiatt a Nemzeti Sport csapatának legutóbbi ligabeli mérkőzésén sem vehettem részt, ezért-e vagy másért, de megszakadt hosszú veretlenségi sorozatunk. Az idényzáró derbire azért mindenképpen összedrótozom magam, ha a pályán nem is venni akkora hasznomat, szabálymagyarázatból és a bíróval való kapcsolattartásból egyetemi katedrám lehetne…

A lényeg, hogy az amatőrök között nem olyan éles, sőt, gyakorlatilag nincs korszakhatár az „igazi” és kiöregedő versenyzők között. Sportáganként másképp is nevezik őket, előfordul, hogy a szenior a felnőttet fedi, máshol tényleg az „öreget”, megint másutt a masters jelenti a már nem aktívokat, nem beszélve az öregfiúkról a csapatjátékokban. Érdekesség, hogy öreglányok viszont nincsenek, pontosabban más jelentéstartalommal bíró fogalomként inkább nem használják. Legfeljebb a tiszteletre méltó módon mozogni vágyó hölgyek magukra és társaikra, mint kedveskedő megszólítást, de Cyrano de Bergerac óta tudjuk, mi ezt inkább ne tegyük, jobb a békesség.

Van olyan sportág, amit eleve tilos űzni bizonyos kort betöltve, például az ökölvívást, pontosabban annak amatőr válfaját, mert a profik között jó vagy rossz pénzért bárki veretheti a fejét vénségére is. Feltéve, hogy szerez magának megfelelő sportorvosi igazolást. Itt a kedvencem Balogh „Rocco” Gábor, minden idők egyik leggyengébb képességű bunyósa, aki így is összehozott százhúsz hivatásos mérkőzést, elképesztő mérleggel: 3 győzelem, 5 döntetlen, 112 vereség! Közel a negyvenhez fejezte be a hosszú és eredménytelen pályafutását, miután a magyar szövetség hivatásos tagozata nem adta ki a versenyengedélyét, mondván, Rocco az eredményei, súlyos kiütéses vereségei alapján önveszélyes magára, s kevéssé öregbíti ökölvívásunk hírnevét.

Hiába, néhány sportág veszélyes üzem, kell a kontroll (ha már önkontroll nincs) ahhoz, hogy meddig űzzük. Őszintén megmondom, szomorú szívvel, de lélekben már én is készülök a foci utáni időszakomra, kocogásban, úszásban, kerékpározásban, szobabiciklizésben gondolkodom. Aztán majd jöhet a már említett nordic walking, addigra végleg lemondok minden birkózási vágyamról, főképp, hogy annak a felső korhatára nemzetközi szinten hatvan év.

Bár meggondolandó, lehetne még tizenegy jó évem veteránként a szőnyegen…

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik