Egyre kevesebben vannak, és erre akkor döbbenünk rá újra és újra, valahányszor valaki eltávozik közülük. Képzeletben ott álldogálunk a koporsó mellett, talán még nem úgy, mint aki saját elmúlásának képzetével viaskodik, körmeinkkel még nem a saját távolodó világunkba kapaszkodunk, hanem egy olyanba, amelyet többségünk már csak elmesélésekből ismerhet. Mert a múlt század ugyan minden korábbinál dokumentáltabb, mindent tudunk róla, a legtöbb eseményről immár nemcsak írásos nyomok tanúskodnak megfellebbezhetetlenül, de mozgóképek is. Nyomukban kor- és személyiséghű filmek születnek, mikrózásra váró fagyasztott fogások egy történelmet forgalmazó áruház hűtőpultjában, a letűnő kor szinte önmaga áll modellt akár 3D-s alkotások nyomtatásához is.

Csak az emberek tűnnek el belőle. Köztük sportolók, akik az elmúlt század során az emberiség örök, fegyverektől mentes versengő késztetését vitték át olyan dimenzióba, amelyet egyszer, az ókor elsüllyedésével már-már végleg elveszítettünk. Akik mesélni tudnak róla, mennyire és milyen hosszan tartóan fájdalmas élmény volt az ágyúgolyóvá ázott futball-labda fűzős felületének homlokkal megfejelése. Vagy a magasugróléc és az ollózásos technika közötti küzdelem hevében a homokba érkezés.

Ez már történelem, szoktuk mondogatni akár egy tegnapelőtti történésre is. Csillag Péter egy nappal korábban épp ezeken a hasábokon elevenítette meg a kolozsvári sporttörténelem egy héttel ezelőtt, 93 éves korában eltávozott ikonja, Szoboszlay Miklós alakját. Aki, fogalmaz a kolléga, nem a romantikus futball képviselője volt, hanem a tisztességes életé. Utóbbi ugyan nem kimondottan sportkategória, egyesek számára akár értelmezhetetlennek is tetszhet, ám valami olyasmi, ami ott felügyel minden cselekvés eredőjénél. Szoboszlay élete és sportpályafutása vezércselévé fejlesztette, még akkor is, ha élete kanyarjai egy sereg olyan kompromisszumra késztették, amelyek ismeretében egyeseknek talán finnyás fintorra rándul a szájuk. A kisebbségi létben a talpon maradás, a puszta túlélés is sokakat elképesztő trükkökre kényszerített, ők azok, akikre könnyen az áruló, a megalkuvó címkét ragasztják ma is az arra legkevésbé sem illetékesek.

Némi túlzással élve, a Trianon után elcsatolt, majd a negyvenes évek elején néhány pillanatra visszacsatolt országrészek magyar sportolói közül az anyaországi nyilvánosság előtt csak azok váltak ismerőssé, akik a megcsonkított Magyarországra telepedtek, vagy a világháborús idők sportversenyei során bukkantak fel a szaklap hasábjain, illetve az anyaországi csapatokban. A többiek – és bizony ők voltak többen – létéről és identitásáról csak közvetlen környezetük tudott, más legfeljebb véletlenül szerezhetett tudomást róluk. Szoboszlay Miklóst hol az egyik, hol a másik oldalra sodorták a határújrarajzolások, a középiskolás diák tehetett a legkevésbé róla, hogy a magyar kultúra egyik legősibb bölcsőjének számító Nagyenyed a déli oldalon maradt. Mint ahogy arról is, hogy még ugyancsak zsenge korban nem a KVSC vagy a KAC színeiben futballozott tovább, hanem a Nagyszebenbe költöző Universitateában.

Sokan vannak, méltatlan névtelenségbe süllyedve. Holott a magyar sporttörténelemnek korántsem mellékszereplői ők, mindössze annyi történt, hogy a sors kifürkészhetetlen akaratából más országnak szereztek dicsőséget – számos esetben olyan név alatt, amelyre maguk sem ismertek rá. Hírnév csak néhányuknak jutott, ugyanakkor rájuk „csak” mint sportáguk nemzetközi kiválóságaira esett fény. A magasugró Balázs Jolánt, a labdarúgó Bölöni Lászlót, a tornász Szabó Katit, a kézilabdázó Birtalan Istvánt vagy Kicsid Gábort románként ismerte meg a világ, romániai magyarként a kádári rendszer által kisebbségi ügyekben fájdalmas mértékben agymosott magyarországi társadalom tekintélyes része, miközben szinte értetlenkedve csodálkozott rá e világsztárok furcsa magyarságára.

A Románia első nemzetközi vívóérmét épp Budapesten megszerző Uray Zoltánt viszont legfeljebb a sportágban ismerték, miközben a 88. életévéhez közeledő öregúr az 1952-es olimpián rajongó szurkolóként igyekezett közel férkőzni a már akkor legendának számító Puskás Ferenchez. A biológia tudományok doktora, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja ma is elbűvölve meséli, ahogyan a kispesti vagány egy laza „nem kell betojni” fordulattal söpörte félre a kolozsvári vívó félelmeit, aki igyekezett figyelmeztetni a futballcsillagot, hogy vigyázzanak, miről beszélnek, mert figyelik őket a román titkosrendőrség helsinki emberei. Vagy ki tudott anno kétmondatnyinál többet a súlyemelő Tasnádi Istvánról, az 1984-es Los Angeles-i olimpia ezüstérmeséről, akit Stefanként is csak hosszú évek és sok pálinka ellenében engedett a válogatott közelébe a kor szövetségi kapitánya.

A sor természetesen hosszan folytatható, hiszen nemcsak Erdély termett „névtelen” magyar élsportolókat a Kárpát-medencében. A teljesség igényét teljes mértékben mellőzve gondoljunk a felvidéki Móder Józsefre, Gőgh Kálmánra vagy Szikora Györgyre a futballpályákról, Bugár Imrére a diszkoszvetőketrecből. Délvidék is folyamatosan hallatta a hangját, és itt egy pillanatra ne a világhírű Szeles Mónikára koncentráljunk, hanem mondjuk Illés Katica eszéki Eb-aranyérmes kézilabdázónőre vagy Tóth Margit világbajnok tekézőre. Ha innen nézzük a dolgokat, inkább az erdélyi Alsósófalva szülötte, Keresztes Lajos döntött jól, amikor az első világháborút követően Magyarországon maradt. Abban már kevésbé bizonyult inspiráltnak, hogy nem vállalta a Metro-Goldwyn-Mayer filmstúdió részéről érkező felkérést, s így nem az 1928-as amszterdami játékok székelyföldi származású birkózó olimpiai bajnoka lett a híres Tarzan, hanem az úszó Johnny Weissmüller – bár ne feledjük, hogy ő is a történelmi Magyarország területén született. Keresztesnek maradt a rengeteg birkózópalánta – köztük az ugyancsak olimpiai aranyat szerző Kozma István – felnevelése, és egy hely a birkózók pantheonjában.

Csak ilyenkor, valahányszor valaki eltávozik közülünk, nyilall az emberbe a mulasztás: még mindig nem készült el a Kárpát-medence sporttörténelemkönyve. Benne mindenekelőtt azokkal a hősökkel, akikről sok esetben csak családjuk, barátaik tudták, milyen nyelven szólt először hozzájuk az édesanyjuk. Sorsuk arra késztette őket, hogy „janicsárként” felnőve, idegen nyelvi és kulturális közegben bontakoztassák ki tehetségüket, sikereiket pedig ne tudják megosztani nemzettársaikkal. Márpedig a siker boldogsága is képes sokasodni, ha nemcsak magadnak, de a tieidnek is tudsz ajándékozni belőle.

A 108-szoros román válogatott labdarúgó, sikeres edző, a legendás Bölöni László azt mondja, ha ma, csaknem hatvanhat évesen egykori ifjú önmagára tekint, „felülnézetből” egy becsületes román állampolgárt lát, aki magyarként is jól érezte magát, mert fiatal volt, sikeres, kellemes emberek között élt. Olyan embert, aki kezdetben – az erdélyi magyarok többségéhez hasonlóan – egyfajta álomországot gondolt Magyarországban. A hibáival együtt, de hát, teszi hozzá, anyánkat vagy a gyermekeinket is a hiányosságaikkal együtt szeretjük. A magyar országhatárokon kívül szorultak számára a létezésnek e sajátos kettőssége természetes állapot, amelybe beleszülettek, ugyanakkor joggal várhatják el, hogy eme lét örök érvényűségét mindenki tiszteletbe tartsa. Elsősorban azáltal, hogy felfedezzük őket, és megőrizzük emlékezetünkben.

Hogy könnyebb legyen a föld Szoboszlay Miklós házsongárdi sírján is.