Sporttámogatás: csökkenő tao, szigorodó feltételekkel
A szakszövetségek egy részét meglepte a változás 

Az akkor már évtizedek óta pusztuló magyar sportinfrastruktúra számára a rendszerváltás nemhogy jótékony változást nem hozott, de felgyorsította az eróziót: újabb csaknem két évtized telt el pályabezárásokkal, a sportolók, szakosztályok, egyesületek számának csökkenésével, tribünlezárásokkal, örökre eltűnő sportlétesítmények kárára végrehajtott ingatlanmutyikkal, egyre kínzóbb tornaterem- és uszodahiánnyal, megfelelő felszerelés, szakanyagok híján kínlódó műhelyekkel.

Amikor a sportot stratégiai ágazattá nyilvánító második Orbán-kormány meghirdette a taoprogramot, legalább fél évszázados lemaradásban voltunk Európa sportosabb és szerencsésebb országaihoz képest. A létesítményfejlesztésben tehát ilyen iszonyú hátrányt kellett elkezdenünk ledolgozni, megpróbálni évtizedek mulasztását jóvátenni, lehetőleg nem újabb évtizedek elteltével. A nyereséges magáncégek társasági adójából levonható kedvezményként közvetlenül az amatőr és utánpótlássportra adható összegekből (az Európai Unió jóváhagyásával) és direkt állami támogatásból 2010–2011-ben megkezdődött a magyar sport szó szerinti újjáépítése. Talán nincs is olyan település Magyarországon, ahova ne juttatott volna valamit a taoprogram, egy új öltözőépületet, egy felújított edzőpályát, néhány garnitúra új szerelést, nemzetközi tornán, külföldi edzőtáborozáson való részvételt és így tovább. Az előbb öt (futball, kézi-, kosár- és vízilabda, jégkorong), majd a röplabdával kiegészítve már hat sportágban felhasználható adományok új életet leheltek ezen – összességében a legnagyobb tömeget megmozgató – látványsportágakba (a legtöbb taót felhasználó évben, 2016-ban százmilliárd forint fölé nőtt a felajánlott és jóváhagyott szakmai programokra felhasznált taopénzek összege), miközben az igazolt sportolók száma megduplázódott és félmillió fölé nőtt Magyarországon.

A felhasznált taoforrások korlátozás, szigorítás nélkül is csökkenni kezdtek tavaly (mintegy húszmilliárd forinttal), miközben persze szabálytalanságokról, pazarlásról és olykor csalásokról is lehetett hallani. Utóbbira a kultúra más, szintén taót is használó területeiről is jöttek hírek, s a színházi, zenei világban meg is szüntette ezt a támogatási formát a kormány, közvetlen finanszírozással kiváltva. A fenti jelenségek állhatnak az új, szigorúbb és immár felső összeghatárt is megnevező szabályok mögött, miközben a visszalépés azért is logikus, mert sok helyen évekre előre megtörténtek a nagy beruházások, bevásárlások. Ahol új öltözők, pályák épültek, ott erre egy ideig nem lesz szükség, ahol új kisbusszal utazhat a csapat a vidéki meccseire, ott sem lesz sokáig hasonló kiadás. A hangsúly egyre inkább a megújult rendszer fenntartására, hatékonyabbá, takarékosabbá tételére kerül, és az eddig esetleg csak taót adó cégek klasszikus szponzorrá válására. Még akkor is, ha a csaknem felére visszavágott költségkeret különféle összeesküvés-elméleteket szül most, átmenetileg nehéz helyzetbe hozhatja a szövetségeket, veszélyeztet folyó, éveken átnyúló fejlesztéseket, de kikényszerít majd nyilván észszerű kompromisszumokat is.

Akár magát az ötvenmilliárdos plafont tekintve is…