A New Yorkban híres fotográfussá avanzsáló Muray Miklós kétszeres amerikai bajnok kardvívóról a korabeli Színházi Élet című lap is nagy terjedelemben írt

Jelentés az emberi lélek legmélyebb bugyraiból. Képi kinyilatkoztatás magányról és szeretőktől „szabdalt”, megbonthatatlan párkapcsolatról. Buja tarkaság, színkavalkád ugyanazzal az egykedvű, mosolytalan női arccal. Fájó testű, megnyugvásra nem lelő ember csendéletekbe, önarcképekbe keretezve-szorítva.

A látvány egyszerre volt megdöbbentő és felemelő.

Júliustól novemberig több mint 220 ezer múzeumlátogatót szippantottak be a mexikói Frida Kahlo
velőig hatoló művei a Nemzeti Galériában. A huszadik századi festőművészet kultikus női alakja az utolsó cseppig kiöntötte lelkét, lemeztelenedése felzaklatta a múzeumlátogatót – csak a képek között fogódzót adó ismertető szövegek rántották ki az érdeklődőt a pszichózisból, a szürreális világból, hogy felszedegesse az életrajzi történések, adatok morzsáit is. Egy félmondatba a sportújságíró is belekapaszkodhatott, amelyből megtudhatta, hogy a festőművész szeretője, a magyar származású Nickolas Muray, avagy Muray Miklós kiválóan vívott, olyannyira, hogy olimpián is szerepelt – no és megannyi fotón örökítette meg szerelmét.

A meglepett firkász pedig felteszi a kérdést: vajon ki ez a figura?

Muray (Mandl) Miklós 1892. február 15-én született Szegeden, ám kétéves korában a jobb oktatási és egzisztenciális lehetőségek reményében a família Budapestre költözött. Már gyermekként kitűnt testvérei közül intelligenciájával, vonzó személyiségével, s hogy nem alaptalanul, azt később életútjával igazolta. Szobrászatot, litográfiát, fotográfiát és fotógravírozást tanult a művészeti iskolában, tudását később Németországban fejlesztette tovább. Az angol nyelvű, hivatalosnak tekinthető életrajzok szerint 1913-ban vándorolt ki Amerikába, zsebében 25 dollárral és ötvenszavas eszperantó „szótárral”, ehhez képest Muray így nyilatkozott kalandja indulásáról a Színházi Élet 1928. évi 35. számában: „Ezerkilencszáztizenháromban vándoroltam ki Magyarországról, de akkor nem Amerikába, hanem Németországba utaztam. Ott kezdtem el fotografálni tanulni Schultz professzornál. Voltak kisebb-nagyobb sikereim, de ezek még nem számítottak. Tizennyolcban utaztam ki Amerikába, és szerénytelenség nélkül mondva, nagyon hamar meghódítottam valósággal egész New Yorkot.”

Higgyünk neki és az interjút az 1928-as amszterdami olimpián a magyar–amerikai kardpárharc közben(!) felvevő Bús Fekete Lászlónak – aki nem mindennapi sikert követően „kapta el” az akkor már Amerika-szerte híres fotográfust és vívót. Muray ugyanis 5:1-re megverte az 1926-ban (majd 1929-ben is) bajnoki címet szerző Rády Józsefet, más kérdés, hogy a mieink 14:2-re győztek, később az olimpiai aranyat is a nyakukba akasztották.

Muray minden bizonnyal Magyarországon alapozta meg vívótudását, és az olimpiára már kétszeres amerikai bajnokként (1927, 1928) érkezett. S hogy miként ragadott kardot a tengerentúlon, elmesélte 1930 júliusában a Pesti Naplóban: „1921-ben csupa művészekből és intellektuelekből álló társaság gondolt arra, hogy vívóklubot létesít. Volt köztünk egy japán festő, egy hollandi művész, több orvos és mások. Csupán ketten voltunk magyarok: gróf Zichy, aki akkor mint táncos kereste meg a kenyerét, és jómagam. A Washington Square Fencers Club hamarosan nagyon jó hírre tett szert.”

Elmondása szerint egyre jobbak és jobbak akartak lenni, és a szűk keretek közül oly módon léptek ki, hogy 1926-ban elhívták mesterüknek a legendás Italo Santelli fiát, a Budapesten született Giorgiót. Onnantól kezdve nemcsak őt (immár a New York Athletic Club színeiben), hanem az amerikai csapatot is az ifjú Santelli készítette fel, és öt olimpián (1928–1952) irányította az Egyesült Államok kardválogatottját.

Muray egyéniben 2/3-as győzelem/vereség mutatóval esett ki az első körben Amszterdamban, Petschauer Attilától például 5:2-re szenvedett vereséget. Négy év múltán, már betöltve a negyvenet, ismét bizalmat kapott, és bár az egyéni versenyben nem indult, csapatban megcsillant a dobogóra lépés lehetősége: a nagy gazdasági világválságtól nyögve sok ország kis létszámú küldöttséggel képviseltette magát Los Angelesben, így a kardozók csapatviadalán is csak hat nemzet próbált szerencsét.

Az eredetileg nevező Franciaország és Kuba visszalépése miatt kéttagúra „soványodó” 1. csoportból az Egyesült Államok és Olaszország egyetlen pengeváltás nélkül jutott a négyes döntőbe, míg a négy együttest felvonultató 2. csoportban a mieink végeztek az élen. A „baráti” csörték ezúttal elmaradtak, mert Giorgio Santelli nem nevezte Murayt a Magyarország elleni ütközetre a final fourban, az olaszok és a verhető lengyelek ellen viszont már hadba küldte. Az azzurrók ellen 9:4-re elvesztett csatában megverte az 1928-ban tőr csapatban olimpiai aranyérmes Ugo Pignottit, a lengyelektől pedig két asszót lopott a négyből – a meccs 8:8-ra végződött, ugyanakkor a 60:59-es tusarány a riválisnak kedvezett, így elúszott a hazaiak és Muray bronzérme.

Ekkor már ismerte Frida Kahlót, akivel 1931-ben találkozott először, miután felkereste Mexikóban jó barátját, a festő és illusztrátor Miguel Covarrubiast. Az 1925-ben utasként súlyos buszbalesetet szenvedő (mindkét lába, a bordái, sőt három helyen a medencecsontja is eltört), élete végéig testi kínoktól gyötört Frida a híres (freskó)festő, Diego Rivera felesége volt 1929 óta, míg Muray befutott portréfotósként a New York-i közélet ismert szereplőjének számított – a gazdasági krach nyomán aztán a reklámiparban vetette meg a lábát, és forradalmasította a színes fényképezést. Az 1930. július 3-i Pesti Naplóban tulajdonképpen előre bejelentette, mi fog történni: „Egy olyan gépet viszek haza
Németországból, amely kétségtelenül forradalmat fog csinálni. Van már Amerikában színes fotografáló gép, de ilyen még nincs. Három lemezen keresztül, a természetes színeket tudjuk visszaadni. A negatív eddig is tökéletes volt, a lemezről magára a lapra való áttétel azonban nem érte el a kívánt eredményt.”

Már az új színes technikával fotózta az egzotikus ruhákban, ékes gyűrűkkel az ujjain, csüngő fülbevalókkal lencse elé álló vagy ülő Fridát. Románcuk beteljesedni látszott, amikor Rivera és Kahlo 1938-ban különköltöztek, majd 1939-ben el is váltak. Szép pillanatokat éltek át, de az évek során háromszor elvetélő Frida nemet mondott a Muray által remélt házasságra, sőt miután 1940-ben ismét egybekelt a nála 21 évvel idősebb Diegóval, lezárult tízéves kapcsolatuk.

Hárman voltunk, de valójában csak ti ketten számítottatok. A hangja hallatán hullajtott könnyeid árulkodtak erről. Mindörökre hálás leszek a boldogságért, mellyel mindenek ellenére nagylelkűen megajándékoztál” – írta Muray „elengedő” levelében, de barátságuk a szeretett nő haláláig, 1954-ig kitartott.

Az 1942-ben negyedszer nősülő Muray hű maradt a pásthoz, idős korában is nagy kedvvel asszózott és vett részt versenyeken, sőt három olimpia (1956, 1960, 1964) kardviadalain működött közre bíróként. Nem sokkal 69. születésnapja előtt, 1961. február 9-én pedig Frida Kahlo vásznára kívánkozó dráma helyszíne volt a New York AC vívóterme: Muray asszózás közben szívrohamot kapott, és edzőpartnere, a szakorvosjelölt Barry Pariser megpróbálta újraéleszteni. Miután nem sikerült neki, egy zsebkéssel felnyitotta a mellkast, és nyílt szívmasszázst végzett 40 percen át, amíg a mentők kórházba nem vitték Murayt (az ötvenes-hatvanas évekig ez a módszer dominált: a bal oldalon, az ötödik vagy hatodik bordaközben – akár a sterilitást is nélkülözve – felmetszették a mellkast, és a szívburkot felhasítva kellett két kézzel masszázst alkalmazni!). Elképzelve a „felnyitott” testű Murayt, óhatatlanul Frida festményei villannak fel, például A remény fája, amelyet sokadik műtétje ihletett, és két hatalmas vágással a hátán fekvő önmaga előtt ül piros ruhában, acélfűzőjét fogva...

Muray második ütközetét már elvesztette a halállal szemben, miután ugyancsak a vívópáston, megint karddal a kezében kapott infarktust 1965. november 2-án. Emléktáblája ott függ a New York AC vívótermének falán, 1978-ban helyet kapott a sportág amerikai Hírességek csarnokában, fotói sokaságát őrzik a múzeumok.