Győrfi Pál: Az információ ne csak az emberek dobhártyájáig jusson el

– Kezdhetjük kissé könnyedebb résszel?
– Mégpedig?

– Hogyan viseli a Győrfi Pál-jelenséget? A számolatlanul készülő mémeket, poénokat, dalokat, remixeket? Volt olyan, amin nevetett, ami a kedvence lett?
– Hogyne lett volna. Vicces nép vagyunk, és szeretem ezt a fanyar humort. Bár kissé meglepett, hogy ekkora népszerűséget hozott magával a járványügyi kommunikáció. Korábban, mentős szóvivőként is sokat szerepeltem a nyilvánosság előtt, vagyis nem voltam ismeretlen, de azt nem hittem, hogy miközben a kormányzati videókban korlátozásról és veszélyről beszélek, az emberek ennyire pozitívan viszonyulnak hozzám. Egyáltalán nem veszem sértésnek, bántásnak, kifigurázásnak a mémeket, örülök, hiszen a humor ebben a helyzetben gyógyszerként hat az emberek lelkére. Húszévnyi tapasztalatom van a kommunikáció terén, és mindig az volt a meggyőződésem, hogy nem elég csak elérni az embereket, akkor vagyunk sikeresek, ha a nekik szánt információ hat a gondolataikra, érzéseikre, érzelmeikre. Nemcsak a dobhártyájukig vagy a szemükig jutunk el, hanem az agyukba és a szívükbe is. Úgy tűnik, a mémek, a zenék is hatékonyak ebben, hiszen megerősítik azt az üzenetet, amiről hetek, hónapok óta beszélek. És nemcsak én, hanem a nagyobbik fiam, Dani is, akinek segítségével a Tik Tok-on a fiatalokhoz is eljutunk.

– A statisztikai adatok azt mutatják, a dobhártyán túljutottak. Ön is így érzi?
– Jó időben jó döntéseket hozott a kormány, az operatív törzs, a szabályalkotók, hiszen sikerült laposan tartani azt a bizonyos görbét, amit mindenki nap mint nap félve szemlél, így időt nyertünk a felkészülésre. És hadd legyek optimista: remélem, hogy ebben a szinten tartásban a kommunikációnak is nagy szerepe volt, mert az emberek többsége tényleg betartja a szabályokat, az alapos kézmosást, a távolságtartást, az otthon maradást.

– A kommunikáció mellett minden bizonnyal fontosak voltak azok a képkockák is, amelyeket a hírekben láthattunk az olasz, spanyol helyzetről vagy a New York-i állapotokról. Ugyanakkor nehéz a fenekünkön ülni úgy, hogy valójában az emberek többsége környezetében nincs koronavírusos beteg.
– Ehhez kell a bizalom és a hitelesség, hogy az emberek megértsék és elhiggyék, hogy tényleg az ő érdekükben történik minden. Az eddig tapasztalt bizalmat a továbbiakban is meg kell őrizni. A járványhelyzethez igazodva most módosulnak a szabályok, de ez nem azt jelenti, hogy teljesen fellélegezhetünk, hanem az új szabályokhoz mérten lehet átszabni az életünket.

– Meddig? Gondolom, sokszor megkapta már ezt a kérdést…
– Nem vagyok jós. Radikális megoldást valószínűleg csak a védőoltás hoz, de addig is sok mindent tehetünk. Több mint valószínű, hogy az életünk jó darabig nem folyhat abban a mederben, amit az elmúlt évtizedekben megszoktunk. Új szokásokat fogunk felvenni a társadalmi érintkezéseinkben, óvatosabbak, távolságtartóbbak leszünk, az életünkben kiemelt szerepe lesz a higiéniának, most tudatosul bennünk igazán, hogy az egészségünk mindennél fontosabb.

– Alapjaiban változik meg az életünk?
– Ez attól függ, mekkora pofont kapunk. Én egyszer kaptam pofont az apámtól, de az olyan volt, hogy tényleg megváltoztatott. Hogy miért történt, arra már nem emlékszem pontosan, de arra igen, hogy nagy hatása volt a jövőmre. Úgy hiszem, mindenki a pofonja súlya alapján fogja megítélni a helyzetet, akit csak meglegyint az, ami most történik, lehet, nem sokat tanul belőle. Azt hiszem, jó, ha most megbarátkozunk az új szokásainkkal, az elmúlt hetekben kialakított protokolljainkkal.

– Milyen a Győrfi Pál-féle protokoll?
– A munkámból adódóan kénytelen vagyok én is naponta közlekedni, mentős szóvivőként nem tudok otthon maradni. Figyelek arra, hogy ne kerüljek másokkal fizikai kontaktusba, betartom a két méter távolságot, maszkban megyek be a boltba, rendszeresen fertőtlenítem a kezemet is. Ha hazamegyek, eltelik kis idő, mire megölelem a gyerekeimet. Ezt úgy hívom, zsilipelek, vagyis leteszem a holmimat, leveszem a ruháimat, megmosakszom, még a mobiltelefont is fertőtlenítem. Az ölelés a gyerekeknek csak ezután jöhet.

– Nyilván az utcán árgus szemekkel figyelik az emberek, hogyan cselekszik, miként lép, van-e szájmaszk önön, ha nincs, miért nincs…
– Most valóban nem tudok egyszerűen végigmenni az utcán, mindig történik velem valami, általában kedves, vicces jelenet. Van, aki csak mosolyog rám, van, aki azonnal zavarba jön és elkezd mentegetőzni, hogy csak leugrott a boltba, és akadnak olyanok is, akik szelfizni szeretnének. Igaz, ez most a klasszikus értelemben nem valósulhat meg.

– Mint egy igazi rocksztár…
– Nem tudom, milyen az ő életük, de az enyém rendesen felbolydult. Ezt az interneten tudom a leginkább leszűrni, ahol kezelhetetlenül sok üzenetet és kérést kapok.

– Milyen jellegű kéréseket?
– Hogy küldjek biztató videót a nagyinak, aki egyedül van otthon, kívánjak jó érettségit a gyereknek. És ha már az érettséginél tartunk, azt is elmondom: az elmúlt napokban kaptam érettségi tablót is, amelyen Vörösmarty- vagy Petőfi-idézet helyett én szerepelek, a „maradjanak otthon” felirattal.

– Emlékezetes tabló egy emlékezetes évről. Talán a húszéves érettségi találkozójukra is meghívják.
– Ha tudok, elmegyek szívesen…

– Ha jól tudjuk, dolgozik ezen is, hiszen kétnaponta megjelenik a Margitszigeten és rendszeresen fut.
– Igen, a futás négy-ötéves szerelem az életemben. Gimisként sportoltam, kosaraztam a MAFC-ban, aminek a zenei próbálkozásom vetett véget, hiszen tizennyolc esztendősen billentyűs lettem a Madártej zenekarban. A Youtube-on van erről az időszakról koncertvideó is, aki kíváncsi, füldugóval megnézheti… Bevallom, felnőttéletem nagy része rendszeres sportolás nélkül telt el, ezt mára nagyon megbántam. Olykor-olykor lejártam kondizni, de az aktív, rendszeres sport kimaradt, és csak amikor megszülettek a kicsik, döbbentem rá, ha nem vigyázok magamra, nem fogom tudni felnevelni a gyerekeimet, akik most hat-, nyolc- és tízesztendősek. Így a futás mellett tettem le a garast, amiben egy véletlen találkozás során Monspart Sarolta segített, ő adott szakmai tanácsot, edzéstervet. Neki köszönhetem, hogy a nulláról két-három hónap alatt eljutottam oda, hogy le tudtam futni a szigetkört. Volt idő, amikor tizenhárom-tizennégy kilométert teljesítettem, de talán a rossz cipő miatt úgy megfájdult a talpam, hogy két hónapig járni is alig bírtam. Lecseréltem a cipőt, és azóta maradt az egy, maximum két kör a szigeten.

– Melyik napszakban fut?
– Általában korán reggel, amikor szinte csak madarakkal és mókusokkal találkozom. Imádom a reggeleket, meglepő módon főként a ködös, nyirkos időt, valamiért nekem akkor jobban esik a futás. Ez az „énidőm”, ilyenkor átgondolom a tennivalókat, a prioritást, messzebbről tudok rátekinteni az életemre.

– Félt, hogy a korlátozások bevezetésével véget kell vetnie ennek az életformának?
– Féltem, persze, de aztán megnyugodtam, mert az egyéni szabadidős sporttevékenység a zöldövezetben megengedett.

– Az egyéni és szabadidős tevékenység, de mit szól ahhoz, hogy a Magyar Labdarúgó-szövetség úgy döntött, újraindítja a bajnokságot?
– Mivel kisebbik fiam, Ádám révén nagy focirajongó lettem, örülök. Ádám a III. Kerületi TVE játékosa, neki köszönhetően belemerültem a labdarúgás világába, olyannyira, hogy tizedik születésnapján, még a járvány kitörése előtt elmentünk egy Barca-meccsre, ésközelről láthattuk Lionel Messit gólt rúgni. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak nekem, nekünk hiányoznak a mérkőzések, a lelátói hangulat, hanem sok millió embernek a világon. A foci nem csak annak egészséges, aki játszik, jót tesz a nézők lelkének is. A bajnokság elindításáról szakmailag azt tudom mondani, hogy nyilvánvalóan a járványügyi helyzetnek megfelelően, annak függvényében születnek meg a döntések, és az alapvető szabályok betartásával, zárt kapus mérkőzéseken, úgy gondolom, nincs túl nagy kockázat.

– Böde Dániel, a Paks játékosa más véleményt fogalmazott meg a Nemzeti Sportban. Ő nem örül annak, hogy két hónap után beindul a bajnokság, mert nem látja garantáltnak a biztonságát.
– A labdarúgásban, ahogyan a csapatsportok többségében, van testi kontaktus, ütközhetnek, összefejelhetnek a játékosok, de a járványügyi kockázat jelenleg csekély. A legnagyobb óvatosságra most az idősotthonokban, egészségügyi intézményekben van szükség. De hangsúlyozom, ez magánvélemény, nem vagyok infektológus.

– Térjünk vissza a lelátóra! Azt már tudjuk, hogy Barca-drukker, ám idehaza melyik csapatnak szurkol? Zöldnek vagy lilának? Vagy egyáltalán ne áruljuk el, mert esetleg rajongókat veszítene?
– Nevetni fog, Magyarországon nincs kedvenc klubom, illetve dehogynem… A III. kerületi TVE, amely patinás egyesület, akárcsak a magyar mentőszolgálatot, 1887-ben alapították, s a jelmondata is sokatmondó: „Hajrá, Kerület! Első a becsület!” Kis klub, de ez nem azt jelenti, hogy ne lennének óriási értékei. Hazánk is kis ország, de olyan nagy lélekkel, amelyre büszkék lehetünk.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. május 2-i lapszámában jelent meg.)