Nem tudom, jobban csúszik-e a fröccs a nyári melegben, netán kevésbé érezzük büdösnek a fővárost belengő trágyaszagot most, hogy tudjuk, Leo Messi 127 millió dollárt keresett az elmúlt évben, és ezzel momentán ő a világ legjobban fizetett sportolója. Ez már nyilván az a nagyságrend, amin sokat merengeni sem érdemes, maximum a könyvelőinek, hogy mennyit tudnak ebből megmenteni első körben legálisan, aztán a különféle kiskapukon át kergetőzve az adóhatóságokkal.

Egyfelől a Forbes listáját nézegetve legalábbis szembeötlő, hogy a top 100-ban mindössze egyetlen nő van (Serena Williams szerénykedik a 63. helyen), másfelől belegabalyodhatunk abba a vitába is, hogy mennyire túlfizetettek vagy sem a sportvilág legnagyobb sztárjai. Az angolszász világban egyetemi tanulmányok születtek ez utóbbi témában, amelyek egyrészt a tőlük megszokott eleganciával lépnek túl a jó magyaros „lélegeztetőgép vs. új stadionok” kérdéskörön, azaz nem ilyen mocsaras dimenzióban tapicskolnak, hanem komolyan körbejárják a témát, kezdve azzal, hogy mennyi egy orvos éves fizetése, aki életeket ment, mennyit invesztált abba, hogy egyáltalán diplomája legyen, elindulhasson a pályán, és így tovább. Ez különösen olyan országokban érzékenyebb téma, ahol családok jelzálogot raknak a házukra csupán azért, hogy gyermekük egy jobb egyetemen tanulhasson.

Első ránézésre ez nem nyerhető meccs a sportolói oldalról nézve. Hiszen a legszebben kivitelezett testcsel után lőtt, alkalmasint BL-trófeát érő szólógól sem eshet egy súlycsoportba egy jól sikerült szívátültetéssel, pláne mondjuk egy kisgyerek megmentésével. Ugyanakkor a tanulmányok azt is meglehetősen mélyen kivesézik, ha jól tanulsz, és megszerzed a diplomát – ami vonatkoztatható a jól fizető technológiai szektorra is –, szinte garantáltan kapsz munkát, lesz normális megélhetésed, s rajtad múlik, hogy a következő évtizedekben milyen sokra viszed. Ezzel szemben az elitsportokban, ha csupán átlagosak a képességeid, illetve szorgalmas vagy – amit bármelyik orvostanhallgatóról feltételezhetünk –, egyáltalán nem garantálható, hogy valaha is eljutsz egyáltalán a Barcelona kispadjára vagy csupán a spanyol bajnokságba (az amerikai változat konkrét – és döbbenetes – számadatokkal szolgál, hogy középiskolás futballisták közül minden négyezredikből (!) lesz NFL-játékos, a kosarasoknál ugyanez az arány 1:11 711 a gimitől az NBA-ig vezető rögös úton). Ha pedig eljutsz, mert tehetséges vagy és elszánt, és jókor vagy jó helyen (ez is fontos), valamint megfelelő edzők foglalkoznak veled (ez meg a legfontosabb), továbbá nem találkozol egy képzetlen barommal, aki 18 éves korodban rossz ütemben becsúszva szétszakítja a térdszalagod, ami miatt sohasem lehetsz már olyan, mint amilyen lehettél volna – akkor van öt-tíz éved arra, hogy ezt a talentumot pénzzé tedd (az amerikai sportokban az átlag inkább három–öt év). Ennyi, és nem több: testfelépítéstől, további becsúszásoktól függően 30-35 esztendős kor után le kell tenni a lantot, és valamilyen értelmes módon megoldani a következő három évtizedet, ugyanis ellentétben az összes többi civil melóval, aminek a végén jön a nyugdíj, itt jó esetben kapsz egy búcsúmeccset vagy valamiféle lampionos ünnepséget, viszont másnap azon kapod magad, hogy már a menedzsered is az új fiatal titánokkal foglalkozik, a család meg furcsán méreget, hogy nem indultál edzésre, mint az elmúlt iksz évben. (Ha igazán ijesztő példát akar látni valaki, vessen egy pillantást mondjuk Boris Beckerre, aki a prototípusa annak, hogy egy hajdan volt világsztár mennyire nem képes megbirkózni a távol a reflektorfénytől státussal – mostanság már wimbledoni trófeáinak elárverezése van műsoron.)

S persze végigvehetjük azt is, hogy miközben a sportolói bevételek exponenciálisan nőnek, a testek kizsigerelése is hasonló ütemben zajlik, hiszen a sportbiznisz dübörög. Ennek hála lehet a folyamatosan növekvő béreket, pénzdíjakat kitermelni, cserébe mind több és több fellépést várnak el hőseinktől, amelyeken produkálniuk kell, nem csupán integetni és mosolyogni, plusz megválaszolni néhány bárgyú kérdést, mint a vörös szőnyegen himbálózó filmsztároknak. Anno ugye a mégoly jól fizetett sztárfutballisták is kemény, de nyugis edzőtáborokban, néhány meccsel készültek az idényre – ma gyakorlatilag egy monstre turnézás vezeti fel az idényt, aztán ha Cristiano Ronaldo nem lép pályára az egyik távol-keleti állomáson, mert az ő aprólékosan fejlesztett acélizomzata sem bír ki már mindent, rögvest patália kerekedik, őrjöngő koreai drukkerek követelik vissza a pénzüket, a főszervező meg zokogva esedez bocsánatért, mivel a plebs nem láthatta őfelségét. Régen az ember azért vett jegyet egy meccsre, mert futballt akart nézni. Ha a Juventus volt a színlapon, eggyel jobban örvendett. De itt már a Juventus sem érdekes, csak CR, mindenki más körítés.

Természetesen ez a kultusz is erős szorzó a bevételeknél. A fizetések egyre csekélyebb százalékot képviselnek, a legnagyobb pénzeket már a szponzorok dobálják rá a sportolókra, hiszen a koreai tömeghisztéria alapján el lehet képzelni, hogy a CR által népszerűsített dezodormárkát hányan fújják magukra a féktelen imádat jegyében. Azaz a Forbes-listán szereplő legnagyobb sztárok annyi egyéb bevételt generálnak (megint csak a tanulmányok mutatnak rá, hogy a miattuk is pörgő sportgazdaság hány és hány új munkahelyet teremt), hogy abból jogosnak tetsző részesedést kapnak a különböző fizetségek formájában.

A populista megközelítésen pedig csavarhatunk egyet oly módon, hogy át(l)esünk a ló túloldalára, ahol a megannyi ocsmány játszmában érintett bankkonglomerátum kétségkívül tehetséges, ám ettől még erkölcsi gátakat nem ismerő csúcsmenedzsereit látjuk. Leginkább azt, miként döntötték kis híján romba a világgazdaságot tíz éve, milyen hideg fejjel fogadták, hogy megmentik az általuk tönk szélére sodort intézmények sorát az adófizetők pénzéből, hogy a megtámasztást követő, relatív csendben átvészelt évek után ismét megszállják a piacot, és újra zsebre tegyék a bónuszaikat, amelyek nagyságrendjéhez képest Novak Djokovics wimbledoni győzelemért kapott kétmillió fontja a morzsazsúr kategóriája. És aki megnézi a pénzügyi rendszer 2008–2009-es bedőléséről készült dokumentumfilmeket, az tudja, hogy a machinációkban élenjáróknak nagyjából egy fityinget sem kellett visszafizetniük a korábbi jutalmaikból – a sportban legalább a doppingolóktól visszaveszik a pénzdíjakat. Magyarán létezik olyan szempontrendszer, amelyben a sportsztárok kapcsán még a frusztráltabbja is amondó: bármennyit megérdemelnek ezekhez képest.

Ami tény: a sport továbbra is az a terület, ahol nincs szemfényvesztés. Ahol nem lehet hamis diplomával műteni, különféle machinációkkal dollármilliókat fialó, igaz, később egy ágazatot megrengető pénzügyi terméket összerakni, maradandó egészségkárosodást okozó beruházásokat, élelmiszereket, gyógyszereket az élet ajándékának álcázva tömegével értékesíteni, horribile dictu különféle ígéretcunamikkal milliók szimpátiáját elnyerve jól fizetett városvezetői székbe emelkedni. Itt az nem megy, hogy te ugyan tehetségtelen vagy, de találsz magad mellé felkészülteket, akiknek a hátán a csúcsig kapaszkodsz. Vagy hogy adsz némi kenőpénzt, bármit, hogy bekerülj a filmbe, netán elnyerd az állást. A sportban vagy tudod, vagy nem. És nem elég egyszer tudnod, folyamatosan teljesítened kell. Legutóbb az úszók kapcsán írtam a „belépési küszöbről” – nos, az mindenütt egyre magasabbra kerül. Egyre többet kell tudnod, egyre tökéletesebb, az adott sportágra optimalizált testtel és aggyal kell odaállnod már a startvonalra, különben remélni se tudod, hogy valameddig is eljuss. Legalábbis azon a szinten, ahol a Forbes-magazin top százasai mozognak, garantáltan szükséges az összes létező kellék. Beleértve a legmélyebben gyökerező, minden tulajdonság között a legértékesebbnek számító alázatot. Mert ha vannak is allűrök olykor, az ő szintjükön éveken át úgy teljesíteni, hogy kiérdemeld azt a fizetést és azt a szponzori bevételt – nos, ahhoz ugyanúgy meg kell feszülnöd a szürke hétköznapokon, tüdőt kiköpve, olykor hányingerig elsavasodva, mint a pályafutásod hajnalán, amikor azért hajtottad csapágyasra az izomzatodat, hogy egyszer odakerülhess a reflektorfénybe.

És pontosan itt, ezen a ponton látszik, hogy Messi, Ronaldo, Djokovics, Federer, Williams, Brady és a többi ikon egyáltalán nem a pénz miatt csinálja. Hanem mert még mindig dolgozik bennük az a bizonyos alázat, a sportáguk iránti feltétlen rajongás, ami persze párosul azzal, hogy aki egyszer megérezte a siker mámorító ízét, az függővé válik – ám ez megint inkább olyan tulajdonság, amit felesleges irigyelni, inkább jó volna a jövő generációinál is viszontlátni. Talán e példaképeknek hála legalábbis lassul az elkorcsosodási folyamat, bár mindig van lejjebb, avagy riasztó, hogy e-sport-világbajnokként immár többet lehet keresni, mint amennyit a wimbledoni trófea hoz – holott összehasonlítani sem érdemes, milyen utat kell bejárni addig, amíg az egyikig eljut, a másiknak meg egyáltalán a közelébe kerül valaki.

Vagyis továbbra is nézzünk úgy rájuk – és a legjobban kereső magyar bajnokokra is –, mint a mi hőseinkre, akiknél biztosak lehetünk benne: beletettek annyit, hogy joggal vegyék ki belőle azt, amit a sportpiac garantál nekik. Jobb hely lenne a világ, ha mindenütt hasonló összefüggések érvényesülnének.