Bár Földházi Zsófia a riói Krisztus-szoborra mutat, valójában már a tokiói olimpiára vezető hosszú úton jár

 

– A válogatott riói edzőtáborába nemcsak sportolóként, félig üzletasszonyként is érkezett. Csendes óráiban táblázatokat böngész, számol, tervezget a laptopján. Beavatna minket is?
– Egy-másfél éves álom válik valóra hamarosan – mondta Földházi  Zsófia. – Február végén nyílik meg életem első borbárja, amiben a szívem-lelkem és nagyon sok munkám van benne. Sűrű ez az időszak, de rengeteg újdonságot és élményt ad.

– Miért éppen a magyar borokkal fűzte össze a jövőjét?
– Úgy érzem, elég tisztességesen helytálltam a Budapesti Gazdasági Egyetemen, amelyet az idén fejezek be. Miért éppen a bort választottam? Mert mindig is érdekelt a magyar gasztronómiának ez a része. A borászat, ahogyan a sport is, Magyarország egyik sikerágazata, bízom benne, hogy van még olyan piaci rés, ahová én is be tudok törni. Szeretem a borkultúránkat, és talán én is olyan vagyok, mint a jó bor: idővel megérek… Egy ilyen vállalkozás, ahogyan a sport is, folyamatos önismereti tanulás, jó megélni minden percét.

– A tanulásban igen neves mentor van a segítségére…
– Igen, az olimpiai bajnok Mizsér Attilával kezdtem el dolgozni. Ő jó ideje coachként van jelen az üzleti életben és a sport területén is. Mi egyelőre az első szegmensre fókuszálunk. Attila, aki a bankszektorban dolgozott, erős üzleti háttérrel rendelkezik, sokat tud nekem segíteni abban, hogyan kell egy ilyen vállalkozást működtetni, mi az üzleti kommunikáció, milyen lépések kellenek a vállalatfejlesztéshez, hogyan lehet megtanulni azt a fajta önkifejezést, ami egyébként a sportban is tökéletesen alkalmazható. Kevés sportoló látja, de bizonyos értelemben egy „csomag” vagyunk, amit menedzselni kell, eladhatóvá tenni a piacon. Van, aki ehhez menedzsert alkalmaz, van, aki a szülei révén érvényesül – én az a típus vagyok, aki nagyon szereti az önállóságát, és szeret a maga által kitaposott ösvényen járni.

– A sportolók Magyarországon meghatározott rendszeren belül dolgoznak, és a rendszer kiszolgálja őket. Kevesen vannak olyanok, akik huszonöt éves fejjel előre gondolkoznak…
– Koraérett vagyok. Ez köszönhető annak, hogy olyan közegben nőttem fel, ahol a tudatosság határozott meg mindent. Marosi Ádám, Kasza Robi, Tibolya Péter egyengette az utam, kicsit úgy tekintek rájuk, mint a bátyáimra. Fel kellett zárkóznom hozzájuk mentalitásban, gondolkodásmódban, kaptam tőlük egy olyan gerincet, amire a mai napig büszke vagyok. Korán elköltöztem otthonról, az önellátást már húszévesen meg kellett tanulnom, én lettem az életem rendezője. Ez okozott némi konfliktust is a családomban, de vagyok annyira makacs öszvér, hogy nem engedtem az elképzeléseimből.

– Ez a „makacs öszvérség” mindig kamatozik a sport területén?
– Elég erősen – ezért tartok ott, ahol tartok. Az edzéseken mindig igyekszem száz százalékot adni, igazi nyughatatlan lélek vagyok, nehezen tudom azt »mondani« a lábamnak, hogy most meg kell állni. Folyamatosan célokat tűzök ki magam elé, amelyeknek folyton meg akarok felelni, és ez már-már katonássá teszi az életem.

– Ettől más, mint a többiek?
– Mindenki más, mindenki egyéniség ebben a sportágban. Maga a sportágunk is ezt indukálja, hiszen nagyon egyéni felkészülést igényel, nem lehet sablonokat gyártani. Fontos megtalálni azt az utat, azt a terhelést, azokat az arányokat, amelyek beválnak az illetőnél. Ezt mindenkinek meg kell tapasztalnia, és a legfontosabb: magára kell koncentrálnia!

– Önnél mi ez az út?
– Valami más, mint amit eddig jártam. Úszóként kezdtem a pályafutásomat, de 2010-ben az edzőm elküldött Kapás Bogi mellől, ami olyasfajta tragédia volt az életemben, amit nehezen tudtam feldolgozni. Az öttusával viszont kaptam egy új utat, ami sikeresnek bizonyult, hiszen 2013-ban, még juniorkorúként Európa-bajnoki győzelemmel tudtam berobbanni a felnőttmezőnybe. Három évvel később ott voltam Rióban, egy olyan olimpián, amelyen talán még nem volt egyértelmű a helyem. Egyik ámulatból a másikba estem, hihetetlen volt minden pillanata, és ahová, nem mellesleg, hajszolt agárként érkeztem meg. De a lovaspályán, az esésemmel megkaptam azt az atyai „lópofont”, ami átértékeltette bennem azt, mit is jelent egy olimpia. 2017-ben az is megfordult a fejemben, hogy befejezem a pályafutásom; annyira belefeszültem ebbe, hogy meg is sérültem, de aztán az új edzőmnek, Képes Gergőnek köszönhetően rájöttem, hogy nekem még van dolgom ezzel a sportággal.

– Vagyis újraépítette önmagát?
– Új lapot nyitottam, tudatosabban állok a munkához, nem magabiztosságból, hanem szisztematikus munkából építkezem. És azt is el tudom fogadni, ha hibázok vagy esetleg rosszabb napom van, hiszen nincs olyan, hogy mindig minden tökéletes az ember életében. A tavalyi mexikóvárosi világbajnokság negyedik helye óta dolgozik bennem egy teljesen másfajta lendület, ami köszönhető annak is, hogy nagy nehezen sikerült klubot váltanom. Akár összességében, de akár az öt sportágra külön is levetítve sokat léptem előre, és talán ezek a lépcsőfokok egyszer elhozzák a tökéletes pillanatot is, azt, hogy ötből ötször ott legyek a csúcson egy verseny során. Hosszú időszak áll előttünk Tokióig: igyekszem élvezni az addig tartó szenvedést, minél több kilométert, és minél több mosolyt összeszedni az úton!